Beckett fiúhangra

Samuel Beckett 20-szor rendezte meg 1967 és 1986 között saját drámáit három nyelven. Beckett háromszor változtatta meg a Footfalls szöveget, három különbözõ alkalommal, különbözõ nyelveken színpadra állítva: Billie Withelaw és Rose Hill közremûködésével (London, Royal Court, 1976), ugyanaz évben németül Hildegard Schmall elõadásában, végsõ szövegváltozatát francia megfogalmazása érte el Delphine Seyrig May alakításával, Madeleine Renaud szolgáltatta az anya hangját (Théâtre d’Orsay, 1978.)

Belép a Merlin Színház koromsötét kamaratermébe Tompa Ádám színinövendék. Kivilágosodik. Csak saját bajusza van rajta. Fejére keménykalapot illeszt. Felölti a lábánál heverő szoknyaszabású (de azért mégsem szoknya) ruhadarabot. Weber Péter (Spidron Műhely), az előadás rendezője a hatvanas években az újpesti művelődési házban vezetett színjátszó csoportot. Egyik tréningükön rajtaütött a rendőrség. Ruha nélkül próbáltak. Hatalmas botrány kerekedett belőle. Arra már nem emlékszem, a vérlázító erkölcstelenség következtében feloszlatták-e a csoportot, de Weber Pétert Mezei Éva rendező menekítette a 25. Színházba. (Ha nem csalódom: ott ismerte meg a színészettel bajlódó Csillag Veronikát, aki Beckett darabját Surranások címmel lefordította.) Negyven év múltán szeme se rebben a nézőknek a meztelenségtől. Attól se rebben, hogy a színipari tanuló elfedvén ágyékát: két nőt játszik egyszerre. Nem szoknyaszerepként. Nem mórikálva. Nem hangutánzón. Két embert játszik, csak éppen asszonyembereket. Egy elaggottat, meg középkorú leányát. Egymástól nem szabaduló összezártat. Végzetesen összebilincselt bohócpárost, mint Estragon és Vladimír.  Tompa Ádám szerencsére nem színpadi esszének fogja fel sziámi iker-szerepét (mint a színlap fenyegetőzik vele), hanem egészséges bohóctréfának, kellő mennyiségű tragikumot hord ahhoz, hogy mulathassunk rajta.

A szórólap komor, és magas irodalomhoz tapadó idézetei azt sejteti, a rendező nem egészen erre gondolt, de Tompa színészinas egészséges játékösztönnel lefordította magának a magasan repülő eszméket tenyeres-talpas humorra.  Zeng közben Richard Strauss, baljósan szól Vidovszky zenéje, de Tompa játékszomjas tekintete vidámabb rétek felé világít.

Megingathatatlan biztonsággal keresztbelépve saját magának átszeli a teret többször is. Megveszett búgócsigaként pörög tengelye körül, a néző elszédült már, a színész még nem. S amilyen biztonsággal használja testét, ugyanolyan szabatos arányérzékkel és önellenőrzéssel tudja, mennyicskét szabad női hangot utánozni, pontosan szólva: jelezni csak a néző örömére, hogy egérhangon is tud beszélni. Nem nőt játszik, hanem két nőt. Vagyis emberi viszonylatokat demonstrál. Ez nem a Charley nénje átöltözős tréfálkozása, hanem a törzsi varázstáncok, a színházi ősidők fölényes játékossága, jelzésszerűsége.

Időnként olyan, mint Chaplin A gyógyforrás (1917) bohózatban. Lábujjai taktilikusak. Kitapintják a veszélyt. A nyakszirtjével háta mögé lát. Ezért kár, hogy kevéssé ügyes utalással úgy tesz, mintha képzeletbeli nádpálcáját forgatná cseplinien. Balettszerű emberi tárggyá stilizált mozgása, fiatal fürgesége, kiszámíthatatlan reakciói és féloldalas (egyszerre szemérmes és teljesítményére büszke) mosolya emlékezteti a nézőt Chaplinre, fölöslegesek az utalások.

Miközben Beckett színész és artistamutatvánnyá válik, Tompa időről időre kinéz a nézőkre, biztatóan: merjenek mulatni, vagy csak kérdőn: egyetértenek-e vele. De azért kis bíztatást is akar leszedni a tekintetekről játékához.

Ez a színház nem pöröli le az istent e földre. Nem tép hajat őrületében. Elektra gúnyos higgadtsággal kivárja, ki bírja tovább. A görög klasszikusok uralkodóinak tragikumát Beckett fölosztotta a nihilben csavargók, fogkeféjüket kereső félig eltemetett középosztályiak, szemétládában ücsörgő kivetettek végelszámoláshoz. Vagy a Surranások esetében egy kispolgári családi élet kliséit, elfedett szadizmusát, gondoskodásba bugyolált gyűlöletét teszi mérlegre. Kenetes, humanizmust csöpögő rendezői eltávolítottak Beckett megértésétől. A rendezők pápábbnak mutatkoztak a pápánál, unalmasabbnak a monotóniánál. A Godotra várva rendezését, amikor Beckett vette kezébe: félreérthetetlenné tette, a két létcsavargót (keménykalapostul) Stan és Pantól merítette. A még élő Buster Keaton kétértelműen tragikomikus mimikájára megírta a Filmet, a szórakoztatóiparból félig kikopott nagy clown színészi búcsújaként.

szerző: MGP