Béres László és Keresztes Attila

A Hét elsõ ízben februárban keresett meg számos erdélyi magyar rendezõt, színházigazgatót és társulatvezetõt azzal a felvetéssel, hogy közösen kellene megtárgyalni a hazai színházi sajtó ügyes-bajos dolgait. Ha úgy tetszik: adunk egy lehetõséget, hogy a nyilvánosság elé tárják véleményüket azokról, akik nap mint nap véleményt mondanak róluk. A témafelvetés mögött az a meggyõzõdés áll, hogy a kritika - éppúgy mint az elõadás - alkotás, amely reflexiót kíván, s hogy ebben a kitartott pillanatban rengeteg problémával kell szembenéznünk. Szakmai szervezet és kollokviumok híján a szembenézés egyetlen lehetõsége a tematizálás.

A hozzászólásokat, véleményeket  részletekben közöljük, elsőként a Béres Lászlóval és Keresztes Attilával készült beszélgetés alapján készült írásokat olvashatják.

• Béres László rendező, a Figura Stúdió Színház igazgatója

Minden alkotónak szüksége van igényes visszajelzésre. Én nem úgy teszem fel magamban a kérdést, hogy kell-e kritika, vagy sem, hanem hogy milyen az a kritika, amelyet szeretnék. Nyilván nem azt várom el, hogy folyamatosan dicsérjék az én és a színházam munkáit, hanem hogy megbízható legyen az írás. Ezalatt azt értem, hogy az akár ismeretlen kritikus tollából is érezzem, hogy alapos felkészülés áll mögötte. Felkészülten érkezett az előadásra, amelyről ír, és van egy kulturális bagázsa, amelyre tud építeni. Ezzel szemben nem értek egyet a személyeskedő kritikával. Az erdélyi és magyarországi "előadás-elemzések" is nagyon sok esetben személyeskedő hangvételűek. A kritikusnak ugyanúgy, mint a színházi alkotónak, mértékkel, mind etikai, mind morális felelősséggel kell művelni a választott a mesterségét.
A szomorú az, hogy erdélyi magyar kritikaírást nem nagyon létezik. Kevés izgalmas előadás-elemzést látok. Nem látom, hogy kialakult volna Erdélyben egy jelentőséggel bíró, akár fiatal, akár középkorú magyar kritikusgárda. Egységében az jellemző az erdélyi kritikára, hogy nem létezik, de természetesen vannak kivételek is. Nem érzem azt a nagyon nagy szakmai felkészültséget, amitől egy alkotó bátran elfogadhatná azt a véleményt.
Mi is kell, hogy benne legyen egy kritikában ahhoz, hogy kívülállóként is olvasni tudjam? Elvárom azt, hogy ha olyan előadásról olvasok kritikát, amelyet nem láttam, a leírtakból el tudjam képzelni az előadást. Nyilván nem kérem, hogy elmeséljék a történetet, de utalásokra, áttételes megfogalmazásokra, kulturális kapaszkodókra szükségem van. Elvárom, hogy kapjak egy képet az előadás stílusáról, nyelvezetéről. De ez csak egy elsődleges szükséglet, ezen jóval túl kellene, hogy mutasson egy színházkritika. Egész biztos vagyok abban, hogy nincs szükség "tanácsra", annak leírására, hogy hogyan csinálta volna meg a kritikus az előadást - akkor csinálja meg ő. Zavaró, sértő az alkotóra nézve, ha a kritikus a saját elképzelésével hozakodik elő. Adott egy előadás, egy alkotás, arról kell írni.
Hogy egy színházra mennyire figyelnek oda, az szakmai előrehaladottságának is függvénye. Az erdélyi magyar színházak - kivéve a kolozsvári és mostanában a szentgyörgyi színház - előadásait többé-kevésbé érthető módon sem a román, sem a magyarországi kritika nem figyeli. Ennek oka a távolság, a kevésbé ismertség is. Nem érzékelem, hogy lenne egy igazán aktív közösség, négy-öt ember, akiknek mérvadó a véleményük, fontos, hogy ott legyenek a bemutatóinkon. Az idős generáció kihalt, vagy már nem aktív, középgenerációt nem látok, a fiataloknál pedig azt tapasztalom, hogy nem alakult ki egy gárda, akinek adnék a véleményére. Persze vannak igazán jól sikerült írások is, de ezek a kivétel-kategóriába tartoznak. Nem létezik az a néhány egyén, akinek mindig kíváncsi lehetnék a véleményére. Az okok szerintem az oktatási rendszerben keresendők: hogyan tanítanak kritikaírást, előadás-elemzést, darabelemzést. Az ítélő-műfajok komoly általános műveltséget feltételeznek - anélkül az ember csak keresgél a vaksötétben. Az a fajta kulturális háttér, amivel egy alkotónak rendelkeznie kellene, többnyire hiányzik az alkotókból, kritikusokból és színészekből, rendezőkből, az egész fiatal generációból egyaránt. A jelenség általános, de egy kritikusra nem lehet érvényes.
Sokszor érzem, hogy a kritikának olyan "bizonyítom, hogy barátok vagyunk" jellege van. Tisztességesebb, hogy ha valakinek nem tetszik az előadás, akkor nem ír róla. Nem vagyok biztos benne, hogy ömlengeni kell egy kevésbé sikerült előadásról, de abban sem, hogy egy középszerű előadást földbe kell döngölni. Az ilyesmit érzik az alkotók a nézői reakciókból, az előadást körülvevő csendből. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell semmit szóvá tenni. Az egészséges középutat a román és a magyar szaksajtó jellegzetességei között látom. A magyarországi kritika nagyon veséző, "én megmondom, hogy mi a jó". A kritikusnak vannak bizonyos mércéi, kritériumrendszere, amelybe mint Prokrusztész-ágyba próbálja beleszorítani az előadást, és ha nem fér bele, akkor nem kap olvasható kritikát. A román kritika egy picit túlzottan megengedő. Ha írnak egy előadásról, akkor csak a jót írják, és szuperlatívuszokban beszélnek. Ez sem egészséges, és nagyon kell tudni olvasni a sorok között, hogy az ember értse. Azt kimondottan szeretem a román kritikában, hogy a kevésbé sikerült előadásokról nem írnak. Értékelendő, hogy van néhány román kritikus, aki két-három mondatban meg tudja fogalmazni az előadás általa gondolt lényegét. Fel tudják vállalni a szubjektivitásukat, a személyes olvasatukat, ami többnyire egy tekintélyes kulturális háttérre támaszkodik, és felismerik azt a szemiotikai jelrendszert, amelyből az előadás létrejött.

• Keresztes Attila rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója

A jó értelemben vett kritika feltétlenül szükséges. Nagyon fontos azonban, hogy ennek párhuzamosan kell mennie az alkotói erőkkel. Ez magára az egész műfajra vonatkozik, ennek az elvárásnak a szempontjából nem határolható el román, romániai magyar és magyarországi kritika. Ez a párhuzamos haladás azzal is jár, hogy kialakul egyfajta "személyessége" a színházi kritikának, olyan értelemben, hogy minden alkotónak megvannak a "jó emberei", akik pozitívan figyelnek rá - ami önmagában nem is baj.
A román szaksajtó többsége szereti az alkotókat, feltétel nélkül, minden hibájukkal, minden melléfogásaikkal együtt; szereti a színházat, mint művészetet. Ezzel a feltétel nélküli szeretettel szemben a magyar sajtó érteni akarja a színházat. És a művészetet nem csupán érteni kell.
A kritikusnak, épp úgy, mint bármely más színházi embernek tudnia kell (vagy legalábbis kellene), hogy milyen anyagból van összegyúrva a színház, ahhoz, hogy érvényes írást hozzon létre, s az alkotók komolyan tudják venni, amit ír. Nem azt mondom, hogy feltétel nélkül szeretni kell a színészeket, de figyelembe kell venni, hogy a színész a színpadi alkotás legalapvetőbb eleme, aki egy szerep felépítésekor saját testével és lelkével dolgozik. Ez a munka pedig sérülékennyé, kiszolgáltatottá teszi bizonyos értelemben. Egy színházi ember (még ha kritikus is) nem kezelheti őt úgy, mint Józsi bácsi a sarokról - ez felelőtlenség és dilettantizmus. Néha az az érzésem, hogy a kritikák a kocsmai beszélgetések szintjén íródnak, rossz, színháztól idegen kifejezések, buta dolgok jelennek meg bennük, amelyeknek semmi köze egy alkotói folyamathoz vagy egy színházi előadáshoz. Épp ezért, ahogy nézem, sem a színészek, sem a rendezők nem veszik igazán komolyan. Pedig szerintem a kritikát komolyan kellene venni. Nagyon fontos a napilapban megjelenő kritika, mert azt olvassák a legtöbben, s ezek az olvasók egyben potenciális nézők is. Ugyanakkor a kritika dokumentum is: az előadás élettartama véges, de a róla született írások megmaradnak. Ezért az igényesség nagyon fontos.
Nem tudom, hogy miért ilyen a mostani kritika, és azt sem tudom pontosan, hogy e téren mi történik a főiskolai képzésben. Lehetségesnek tartom, hogy az egyéni kifejezés szabadságának tudata nyomorítja meg a kritikát. Most a blog évtizedét éljük, az egyén bármit nagy nyilvánosság előtt kimondhat. Azt hiszem, hogy ennek az írott és elektronikus sajtóban (beleértve az internetet is) nem szabad így lennie. A gyakorlat azt mutatja, hogy az internetes sajtóban picit lazább a szerkesztés, ezért merészebbek, és ott hatványozottan jelennek meg iszonyatok. Például, az az írás, ami a Hamlet.ro-n megjelent a kolozsvári Örökös Tagok avatásáról, az megengedhetetlen tiszteletlenség, ízléstelenség. Milyen erkölcsi alapról írhat valaki ilyet? Ha ez a sajtóban megtörténhet, akkor a színházi alkotók joggal mondják azt, hogy akkor te írj, amit akarsz, engem nem érdekel. Az alkotó a saját egyéniségéből építkezik, de a kritikus nem teheti ezt meg, neki ebben a világban nem szabad külön egyénként hivalkodnia. Neki be kell illesztenie az egyéniségét, az egyéni meglátásait egy tőle független esztétikai értékrendbe.
Nem arról van szó, hogy feltétel nélkül magasztalni kell az alkotókat. Kritikusan kell pozitívat és negatívat mondani, éppen azért, mert a kritikának egy szakmai visszajelzésnek, kontrollnak kell lennie. A szakmailag megalapozott kritikát megjegyzi az ember, és azontúl odafigyel, vigyáz rá. De amikor szakmaiatlan, buta szöveg jelenik meg, azzal nem törődik az alkotó.
Ugyanúgy, ahogy a színház minőségével elsősorban az alkotóknak kell foglalkoznia, úgy a kritika problémáival a kritikusoknak kell. Úgy látom, hogy valahol mélyen mindenki sejti, hogy nincsenek rendben a dolgok - az már más kérdés, hogy senki sem fogja a saját hibáját beismerni. Pedig a kritikának valamilyen fórumon jó lenne önvizsgálatot tartani.

szerző: Boros Kinga, ahet.ro