Kovács Levente és Kövesdy István

A Hét színházi kritikákról, színházi sajtóról szóló interjúsorozatának következõ alanyai Kovács Levente rendezõ, a Marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetem magyar tanszékének vezetõje illetve Kövesdy István rendezõ voltak. A  beszélgetések a szerzõ által szöveggé szerkesztett formában olvashatóak, ezzel azt kívánják hangsúlyozni,  hogy a megszólítottak önálló, irányítatlan, cenzúrázatlan és terjedelmében nem korlátozott véleménye kerül az olvasó kezébe.

• Kovács Levente rendező
a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem magyar tanszékének vezetője

A kortárs erdélyi színházkritikáról gondolkodva visszapillantok a húsz-harminc évvel korábbi színházkritikára. A hetvenes-nyolcvanas években az ember pontosan fel tudta térképezni a kritikai frontokat. Tudtuk, hogy az Utunknak van egy kritikusi köre: Szőcs István, Paál Árpád, Marosi Péter. A Hétnek van egy köre: Kacsir Mária, Halász Anna. Az Ifjúmunkásban Lázár, az Új Életben Zsehránszky István, a kolozsvári Igazságban Krizsán Zoltán, a Váradban Implon Irén és Indig Ottó írtak. A Megyei Tükörnek is volt kritikai rovata. Voltak helyi kritikusok: Oláh Tibornak volt a rovata a Vörös Zászlóban, és tudtuk, hogy a Vörös Zászlóban levő vélemény az Oláh Tiboré. Voltak olyan kritikusok, például Kacsir Mária, aki elutazott az ország minden részébe előadást nézni, és az olvasó-néző-színházi ember tudta, hogy A Hét kb. hogyan gondolkodik. A Hét kritikusainak a bukaresti színházi élettel való kapcsolat miatt más összefüggésekben látták a színházi élet jelenségeit. Az Utunknak lényegesen klasszikusabb, irodalom-centrikusabb volt az álláspontja. A Megyei Tükörnek és az Ifjú munkásnak frissebb, fiatalosabb szemlélete volt. Ezek a vélemények gyakran konfrontálódtak, és a kritikusok vitatkoztak egymással egy-egy előadás kapcsán.
Én csak üdvözölni tudnám, ha kialakulna A Hét körül egy nem túl tág, de nem is túl szűk kritikusi réteg, amelynek a véleménye, színházi látásmódja beazonosítható volna, és amellyel párbeszédet lehetne folytatni. Régebb az Utunk köre volt ilyen szempontból a legpregnánsabb, Szőcs István, Paál Árpád, Marosi Péter és Jánosházy György írtak ott, tehát volt egy elég erős mag. Ehhez hasonló, tekintélyes és szakképzett kritikusokból álló magnak kellene kialakulnia most pl. A Hét körül.
Fontos különbség az akkori és a mai kritika között, hogy élesebben elválasztódott az, ami krónikának, és ami kritikának tekinthető. Például jelezték, hogy valamely színházba épp mit mutattak be, és ebbe nem kevertek kritikai hangokat. Ma azt tapasztalom, pl. a Népújságban, hogy van egy krónika, de van benne néhány olyan mondat, amely inkább kritikusi kifejtést igényelne, az viszont nem történik meg, ezért az írás afféle előzetes, ilyen vagy amolyan irányban elfogult hangulatkeltővé válik.
Egyrészt azt látom, hogy a lapok országos terjesztése másképp működik: a kolozsvári Utunkat nem tudta pótolni semmi olyan szinten, hogy bárki azt mondhassa, akár Aradon, akár Sepsiszentgyörgyön: "megveszem ezt a lapot, mert érdekel a véleménye, álláspontja". Másrészt a kritikusok sem tudnak olyan könnyen eljutni más városbeli színházakba. Régebben a lapok utaztatták a kritikusokat, akik így sokkal több előadást láthattak, s frissebben reagálhattak a látottakra. A tájolások révén az előadások is eljutottak jóformán minden városba. Volt olyan előadás, amelyről nyolc-tíz cikk jelent meg a bemutatót követő másfél hónapos határidőn belül. Igen élénk volt a visszajelzés, színház és kritika közötti viszony lényegesen élőbb volt, mint mostanság. Ma a színházak előadásai sem utaznak annyit. Nincs lehetőség egy színház munkáját úgy értékelni, hogy a kritikusoknak több évadra is legyen rálátása. Ezért a kritikus is zavarban van, mert bizonyos dolgokat csak olyan helyzetben tud felmérni, mint mondjuk a gyergyói Kollokvium, a kisvárdai fesztivál, vagy más, hasonló, esetlegességektől messze nem mentes alkalmak.
Nyilvánvaló, hogy az új kritikusi nemzedék színház-szempontú képzettsége és beállítottsága más, mint a régi kritikusi nemzedéknek, amely laptól függetlenül alapvetően irodalom-centrikus volt. Azóta történt magában a színházművészetben is egy váltás: a színház autonómiája jelentősen erősödött, és pont abban a vitahelyzetben, amikor ez a szemléletváltás történt, akkor volt a legkevesebb kritikai visszajelzés. Gyakorlatilag a kritikában az a vita, hogy az irodalom illusztrálása irányából az önálló színházi kifejezésmódok felé történő elmozdulás hogyan zajlott (és zajlik) le, nem volt eléggé izgalmasan jelen a sajtóban, nem annyira, amennyi lehetőséget izgalmas színházi előadások kínáltak. Pont akkor keletkezett a hiátus a kritikusi szakmában, amikor erről a témáról keményebben kellett volna vitatkozni. Az az érzésem, hogy a mai kritikusi nemzedéknek nincs visszapillantása, kapcsolódása az elődökéhez, nem tud valamilyen folytonosságba beilleszkedni, nincs akikkel vitatkoznia. Nincs köztes nemzedék, hiszen elmentek jelentős, jótollú kritikusi ígéretek. Az, hogy Kolozsváron és Marosvásárhelyen teatrológia-szakok létesültek, azt gondolom, hosszú távon megteremtheti a hiányzó kritikusi generációt, vagy kritikusokat. Ahhoz, hogy generációról beszélhessünk, sok minden szükséges. Az, hogy ezek a kritikusok egymás közt is tudjanak beszélni, legyen a kritikusoknak egy belső fóruma, amelynek keretei közt a színházkritikával foglalkozók egy évben egyszer össze tudjanak ülni, hogy érdemben együtt gondolkozzanak. Ugyanígy a színházak képviselőivel is: a gyergyói Kollokviumon volt ugyan erre szándék, de az nem valósult meg igazán hatékony formában. Kisvárdán sem történik meg, mert ott az történt hosszú éveken át hogy a határon túli színházak elmentek és kollokváltak Nánay tanár úrnál, egy idő után többé-kevésbé igyekezvén megfelelni a valós, vagy vélt elvárásoknak, de a kritikusi szemlélet és a színházi alkotók szemléletének a reális elemzése és ütköztetése gyakran elmaradt, pedig erre volna igazán szükség. A színházi szakirodalom is sokat gazdagodott. Például, egészen másképp ír a színházi jelenségről Kékesi Kún Árpád nemzedéke, mint a Jánosházy-é. Ennek a dolognak a tudatosítása, feltérképezése is hiányzik.
Vannak előadások, amelyekről rögtön megjelennek kritikák, vannak, amelyekről nem. De ez nem mindig függ a reális értékektől, sokkal inkább rengeteg szubjektív tényezőtől. X-nek van-e pénze elutazni, el tudják-e küldeni, meg tudják-e jelentetni a cikket stb. Ezeket az esetleges tényezőket lehetne kiszűrni, ha lenne egy fórum. ’93-ban Ilyefalván kísérletet tettünk egy színházi érdekszervezet létrehozására, amelynek színházi és kritikai részlege is lett volna. Sajnos ez nem valósult meg.
A színházak némelyike is hibás abban, hogy nem informálja kellőképpen azokat az embereket, akik kritikát írhatnak, arról, hogy milyen események történnek. Vannak olyan színházak is, amelyek megengedhetnék maguknak, hogy meghívjanak kritikusokat, és akár el is szállásolják őket. Jók a mini-évadra tett kísérletek, talán ezekből lehetne kibontakoztatni egy olyanfajta viszonyt, amelyben a kritika nem pusztába kiáltott szó, és a színház hozzáállása sem az, hogy "írnak, amit írnak, minket úgysem érdekel". Most nagyjából ez a két dolog jellemző a színház és a kritika viszonyára.
Az elmúlt két évtizedben az előadás-elemzésnek olyan elmélyült, tudományos módszerei alakultak ki (Fischer-Lichte, Pavis, Lehmann, Ubersfeld és mások jóvoltából), melyek révén kialakulhat az előítéletektől mentes, a látott előadásból, s nem előre-gyártott (vagy sugalmazott) koncepciókból, ideológiai vagy esztétikai elvárásokból kiinduló kritika. A kritikusnak nem úgy kell beülnie egy előadásra, hogy eleve eldönti, mit akar látni, süt, úgy véli, tudja, hogy milyennek kell lennie az előadásnak. A Kacsir Mária írásait összefoglaló cím talán iránymutató is lehet: a kritikusnak "a varázslat elemzésére" kell vállakoznia, s minden színházi alkotást az alapjául szolgáló szemiotikai rendszerre kell vonatkoztatnia, s abból kiindulva értékelnie. Ebben látom az új kritika számára az igazi szakmai kihívást, melynek során a (régebben) mindent eldöntő ideológiai, vagy egyéb premisszák helyét a reprezentáció és a recepció valódi összefüggéseinek feltárása valósítható meg.


****

• Kövesdy István rendező

Az első tény, amellyel számolni kell, amikor az erdélyi kritikáról beszélünk, hogy nincs szakfolyóirat Erdélyben, és helyette napilapokban vagy helyi sajtóban jelenik meg a kritikák zöme. Itt már rögtön felvetődik a kérdés, hogy vajon lehet-e, szabad-e ugyanolyan kritikát írni napilapba és szakfolyóiratba? Mi a célja a színikritikának? Harag Györgyre hivatkozom: annak idején szóvá tette, hogy a ’60-70-es években a magyar és román kritika segítette létrehozni azt a közeget, amelyben fontos előadások születhettek meg. Nemcsak kommentálta, leírta vagy elmesélte az előadást, hanem előkészítette a terepet, segítette a befogadást is. A kritikának a szakmához való tartozása ma már szinte egyáltalán nem létezik. Nem tudom megmagyarázni, hogy ennek mi az oka, valószínűleg az érdeklődés hiánya, és biztos köze van a felkészültséghez is, hogy mennyire ismeri a kritikus a színházat belülről, mennyire van rálátása arra, hogy mit jelent egy alkotófolyamat, mit céloz meg, mit célozhatna meg.
A kritika lényegében a közönség és a színház között helyezkedik el. Harag emlegeti, hogy az a színész és az a színház, aki azt nyilatkozza, hogy a közönségnek játszik, demagóg. Ez a szöveg ma is dívik, és pont ez az a pillanat, amikor a kritika segíthetne, ha valamilyen mércét tudna állítani a színháznak, de a közönségnek is. Azt kell mondanom, hogy most sem a szakma, sem a közönség irányában nem képes a kritika befolyással bírni. Néhány évvel ezelőtt a kolozsvári színházról elismerően szóló írások például nem jutottak el a kolozsvári színház nézőihez, akik a napi sajtóban megjelenő támadásokat viszont rendszeresen olvasták. Olyan személyek is megszólaltak akkor, akik évek óta nem jártak a kolozsvári színházban - hol a szakma becsülete, ha ilyesmi megtörténhet? Pontosan erre gondolok, amikor azt mondom, hogy egy helyi lapban bizony nem az kell, hogy megjelenjen, ami egy szakfolyóiratban.

Jelenet a Kövesdy István által rendezett Nasztaszja Filippovna c. előadásból Yorick Stúdió Színház, Marosvásárhely

Persze nem biztos, hogy Erdélyben van lehetősége egy szakfolyóiratnak, nem tudom felmérni, hogy mi szükséges hozzá. De nem tartom elképzelhetetlennek. Azért lenne fontos, mert egyszerűen nem tudunk egymásról. Van olyan társulat, akikkel Kisvárdán találkozunk néha, vagy egyéb összetákolt színházi találkozókon, ahol rendszerint meg se nézhetik egymást a társulatok. A kritikus fejében összeállhatna az a kép, aminek megalkotására nekünk nincs lehetőségünk. Nem is tudom, hogy olvastam-e olyan erdélyi kritikát, amelynek a szerzője rálátással bírt volna arra, hogy az erdélyi színjátszás milyen, merthogy ismeri azt, minden színház előadásait látogatta. Ez volna a feltétele annak, hogy akár valamiféle szakmai ranglétra létre jöjjön. Ezeket most kívülről kapjuk, Budapestről meg Bukarestből. A hazai kritika egyik jellemzője, hogy befolyásolható, és ezeknek a "vezérkritikusoknak" a véleményét szajkózza. Szükséges a viszonyítási alap, de a befolyásolhatóság nem jó, mert ezek a vélemények, amelyek megszabják az irányt, legtöbbször elfogultak. Ez nagyon igaz a bukaresti kritikusokra, ahol majdnem mindenki irodalmi titkár is, miközben ír - így nagyon nehéz elfogadni egy bírálatot, nehéz elhinni, hogy félre tudják tenni egyik elhivatottságukat a másik érdekében.
A média hatása a közönségre annyira erős, hogy fontossá tudja tenni a bagatellt is. A médiának megvan ez a lehetősége, ha élni akar vele. A közönségre lehet hatni, mert azt olvassa el, ami megjelenik a lapban. Vissza lehet és kell csalogatni a színházba, felébreszteni benne az igényt. Például milyen fontos tudott lenni a színikritika a kortárs drámairodalomnak az elfogadtatásában! A Helikon őse, az Utunk hasábjain Harag kolozsvári rendezése, Páskándi Tornyot választok című darabjának premierje kapcsán több hasábon át, egymással polemizálva olyanok írtak, mint Láng Gusztáv, Kántor Lajos, Paál Árpád, K. Jakab Antal. Az a figyelem, amely ráirányult egy-egy ilyen előadásra, fontossá tudta tenni azt a színházi életben. Ezek az emberek, jóllehet többnyire irodalmárok voltak, komolyan vették a színikritikát, és megvolt bennük a közművelődés iránti elhivatottság is. Bár ma ún. képzett kritikusok kellene, hogy legyenek, a kritikák zöme szakmaitlan, és árad belőlük valami színházellenesség. Rengeteg a lehurrogott, egy-egy gesztussal elintézett előadás. Olvastam már olyan kritikát is, amit főpróbáról írtak, ami felháborító.
Az alkotók, az is, aki tagadja, elolvassák, ami megjelenik róluk - ha egyáltalán megjelenik valami. Rengeteg a fiatal színész - új generációk jelentek meg, mondhatnám azt is, hogy kicserélődnek a társulatok. A kritikának egyrészt nagyon fontos szerepe lehetne abban, megismertesse őket a közönséggel. Másrészt az ő szakmai szintjük, a pályaképük, a perspektívájuk kirajzolódásában is segíthetne, ha odafigyelne rájuk. Mert a fiatalok olvassák a kritikát, nekik nagyon nem mindegy, hogy mit írnak le róluk, és ettől is függ, hogy milyen kedvvel, milyen alázattal folytatják a pályát.
A kritika mai állapotához hozzátartozik az is, hogy maga a színház teret veszített az elmúlt évtizedekben, és az erdélyi magyar színházban olyan változás ment végbe, amelyet a mai napig nem hevert ki minden társulat. Harminc évvel ezelőtt fontos tudott lenni a színház, tehát fontos tudott lenni a színházkritika. A kritikának is az lenne a feladata, hogy ezt a fontosságot segítsen visszaszerezni a színháznak.
Mitől jó egy kritikus? Attól, hogy a színházban a minőséget keresi, mint művészetet, mint üzenetet akár, mint önkifejezési formát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindenekelőtt szeretnie kell a színházat, mert különben nem értem, hogy miért ezzel foglalkozik. Szeretnie kell a színházat ahhoz, hogy véleményt alkothasson arról, milyen lehetőségei lehetnek egy társulatnak ahhoz képest, amit csinál. Mit ítélhet meg egy színikritika megfogalmazásakor, mihez képest mondja ki az ítéletét, ha nem ismeri az összképet? Azt tapasztalom, hogy a Színház című folyóiraton is eluralkodott a protekcionizmus, bizonyos színházakról sokszor évekig nem olvasni bírálatot. Meggyőződésem, hogy a budapesti kritikusok ugyanúgy nem látogatnak el bizonyos színházakba, mint ahogy a "mieink" sem. A bukaresti sajtó a kolozsvári, szentgyörgyi és esetleg vásárhelyi társulaton kívül nem is tudja, hogy létezik más magyar társulat, legalábbis a szaksajtó tükrében ez így látszik. Ha a személyes kapcsolatok működnek, és egy román vendégrendező meghívja őket a bemutatójára, akkor esetleg igen. Persze tudom, hogy ennek sokféle oka vannak, többnyire anyagi természetű. Jó lenne egy olyan szaklap, amely biztosítani tudná a munkatársainak, hogy végiglátogassák valamennyi színház előadásait, és így alakuljon ki bennük egy összkép színházi világunkról. Ha volna ilyen, akkor a színikritikus sem azt a kérdést tenné fel magának, hogy ugyan hová sózhatnám el az írásomat.
Nem irigylem azokat, akik most színikritikával foglalkoznak, mert nincsenek elkényeztetve sem a sajtómágnások által, akik teret adhatnának nekik, fizethetnék a munkájukat, másrészt valóban nehéz a helyzetük azért, mert alig létezik olyan színházi műhely, ahová csatlakozni lehet színikritikusként, mint valamihez, amit az illető akceptál, amiben hinni tud.
Egy másik nagy probléma, hogy még mindig keveset tudunk arról, ami a világban történik. Igaz ugyan, hogy könnyebben lehet utazni, de nem korlátlanul. Romániában alig látni fontos külföldi előadásokat, amelyeken megtapasztalhatnánk, hogy mi történik a "nagy" színházban. Mert ez a pangás, a színház önmagát keresése, meg vagyok győződve, hogy nemcsak ránk vonatkozik, hanem máshol is létezik. Sokáig az történt, hogy a színház minden művészetet bekebelezett, most pedig mindenki a színházból vesz el. Például a képzőművészet nagyon teátrális, a táncban megjelennek a színházi elemek, az irodalom tele van szerepjátékkal - miközben minden művészet teatralizálódott, a színháznak újra meg kell találnia önmagát. Nem a közönség diktál. A közönség már elkezdett visszatérni, mert elege lett a televíziók műsoraiból, és megint igényelni fogja a színházat.
A kritika középen helyezkedik el. A művész tőle várja azt, hogy érdeme szerint ítéljék meg, hogy felhívják a figyelmét arra, hogy mit csinálhatna ahelyett, amit tesz, tehát mitől lehetne jobb - az alkotóval szemben ez a kritika kötelessége. A közönségnek pedig arra kell felhívni a figyelmét, hogy mi történik a színházban, és miért volna jó ezt neki megtapasztalni.
Hogy ki fogja megváltani a kritikát, nem tudom. Ahogy a társulatok erősödnek, úgy a kritikának is meg kell teremtenie önmagát, ugyanazzal a komolysággal és elhivatottsággal. Mint minden intellektuális tevékenység, ez is nagy mértékben függ a személyiségtől. Nagyon sok múlik az illető önmagával szembeni igényességén. Persze lehetne hárítani a felelősséget a főiskolákra is, de nem hiszem, hogy azok teljes mértékben meghatározhatnák a leendő kritikust. A jól megírt színikritikát, annak technikáját meg lehet tanulni, és ilyen van a bukaresti és budapesti sajtóban is. Nálunk a kritika vagy felületes, elmeséli az előadást, de tulajdonképpen nem tud érdemben hozzászólni, vagy olyan műveltségével kérkedő az írás, ami a kritikusról szól, nem az előadásról. A legrosszabb az, amikor egyikről sem szól, le sem tudja írni az előadást, és beéri a felsorolással, amelyben ráadásul gyakran hibásan írják le az alkotók nevét...
Azokat a kritikusokat én személy szerint nagyon szívesen olvasnám, akik arról tudnak és írnak, hogy mi történik az erdélyi színjátszásban, nemcsak egy-egy előadásban. Sok más kollégámmal ellentétben én szerencsés vagyok, mert sokfelé dolgozom, és így alkalmam van mások előadásait látni. De a kritikusnak ez kifejezetten dolga volna. Tessék elmenni, megnézni mindent, összefoglalni. Ha senki nem vállalkozik arra, hogy nagyobb egységekben fogalmazzon meg dolgokat, az nem tesz jót sem a színházaknak, sem az olvasóközönségnek. A közönség helyhez kötött, azt kell mondanom, hogy bizonyos szempontból a nyolcvanas években el voltunk kényeztetve, mert nem volt olyan erdélyi előadás, ami Kolozsváron ne fordult volna meg. Ezért kellene most a szakfolyóirat, ha nem is egy önálló kiadvány, de mondjuk egy havi melléklet, egy-egy szám. Vagy hogy megengedje magának azt a luxust egy lap, hogy egy-egy szám erejéig túlsúlyban legyen benne a színház, a következőben a képzőművészet, majd a zene stb., hiszen művészeti lapunk sincsen. Meg lehetne próbálni legalább. Ha az ember azzal kezdi, hogy mi minden akadályozza, akkor egy idő után színház sem lesz, hiszen minek, milyen pénzből. Végszóként: jó színházhoz jó, felkészült, elhivatott kritikusok is kellenének - olyanok, akik a maguk sajátos eszközeivel, de közös cél érdekében munkálkodnak azon, amit kultúrának szokás nevezni, s amit nem nélkülözhet semmilyen társadalom, még a miénkhez hasonló változásban lévő sem - hiszen éppen ehhez a változáshoz van szüksége rá.

szerző: Boros Kinga, ahet.ro