Rendeződő

Heten fejezik be tanulmányaikat idén nyáron a marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetem magyar nyelvû rendezõ-szakán, melyen az elmúlt tíz évben, a jelenlegi évfolyamot megelõzõen összesen tizen végeztek.

Jelentős űr betöltése vár rájuk az elkövetkező években - mondhatjuk egyfelől, ha összeszámoljuk a Romániában dolgozó magyar rendezőket, vagy ha azt nézzük, hány erdélyi színház nélkülözi a társulatban, több évadban előre gondolkodó művészeti vezetőt. Másfelől tudható, hogy a színházak legtöbbje nem alkalmazhat rendezőket, mert nincsenek rendezői állások. A produkcióra szerződésnek számtalan pozitívuma mellett hátránya is van, különösen a pályakezdő számára: nincs lehetőség alaposan megismerni egy társulatot, elmélyülni a csapatmunkában. Az is sejthető, hogy frissen végzett rendező nem kap olyan összeget a munkájáért, mint idősebb, elismertebb kollégája, hogy évi néhány produkció megélhetést biztosítson számára.
A startról a rendezőkkel Boros Kinga (ahet.ro) beszélgetett.

Csurulya Csongor

- Hol dolgoztál negyedéven?

Csurulya Csongor: Az önmenedzselés mint munkakör igazából negyedéven válik szükségessé, amikor helyzetbe kellett hoznunk magunkat a színházi pályán. Nekem nagy segítség volt az, hogy korábban Udvarhelyen dolgoztam színészként, ahová tavaly ősszel visszahívtak rendezni. Andersen, avagy a mesék meséje címen vittem színre egy gyerekelőadást, amelynek szövegét és zenéjét Balázs Ágnes írta. Ezután országjáró körútra indultam. Elmentem Szatmárra, Váradra, megnéztem előadásokat, jeleztem, hogy engem érdekel az a színház.
Miért pont ezekhez a színházakhoz mentél?

Csurulya Csongor: Így hozta a sors. Nemcsak ezekhez szerettem volna menni, de ezekhez jutottam el.

- Nem aszerint indultál el erre a körútra, hogy melyik színháznál szeretnél inkább dolgozni?

Csurulya Csongor: Az igazság az, hogy én dolgozni szeretnék. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Miután Szatmáron lehetőséget kaptam Dan Goggin Apácák című darabjának megrendezésére, már nem volt időm tovább folytatni a keresgélést, hiszen közben játszottam is egyik évfolyamtársam vizsgaelőadásában Székelyudvarhelyen. A színházakhoz legkésőbb februárban be kell jelentkezni, ha az ember a következő évadban rendezni szeretne ott. Nem beszélve arról, hogy vannak optimális esetek, amikor évekre előre terveznek.

- Mi alapján választottad a Harag György Társulat számára az Apácákat?

Csurulya Csongor: A tavalyi évad végén Parászka Miklós kiírt egy pályázatot a Csíki Játékszínnél. Két előadást ajánlottam erre, az Apácákat nagyszínpadra, és egy stúdióelőadást. Végül egyikből sem lett semmi, viszont az információt eljuttatta Lőrincz Ágneshez, aki felkért az Apácákra. Ismét azt kell mondanom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ne fogadjak el egy ajánlatot, illetve, hogy kifogásaim legyenek bizonyos előadások vagy bizonyos előadás típusok színpadra állítása ellen. Ezeket a dolgokat egyelőre most el kell még fogadni. Ennek a munkának a hozadéka, hogy bemutató után kértek, rendezzem meg még egyszer, máshol is a darabot. Nem vállaltam, mert úgy érzem, elmondtam, amit gondoltam erről a darabról, és ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy azt mondják rólam, hatszázszor rendeztem ugyanazt...

- Hogyan alakul a következő évadod?

Csurulya Csongor: Nem szerződtem sehova. Udvarhelyre hívtak, de azt nem fogadtam el, mert a magánéletem máshová köt, túlságosan nagy távon kellene ingáznom. Azt is tudom, hogy Udvarhelyre olyan ember kell, aki valóban ott van. Kollégákkal szemben nem teheti azt meg az ember, hogy úgy tesz, mintha betöltene egy pozíciót, de a feladatokat nem látja el. Viszont nyár végén fogok velük dolgozni, a Csizmás kandúrt rendezem. Utána Szatmárra megyek.

- Maradnak tehát biztos pontként azok a színházak, ahol már kipróbáltad magad.

Csurulya Csongor: Igen, és ez nagyon jó. Azt jelenti, hogy megbíznak bennem. Persze nagy a kihívás, mert most kell bizonyítani, hogy nem csak egyszer, véletlenül sikerült jót kihozni magamból. Az udvarhelyiek maguk ajánlották a darabot, Szatmáron Czintos József megjelölte az intervallumot, amelyben keresgéljek: klasszikus vígjáték és dráma. Amikor egy hét múlva visszahívott, én Goldoni Különös történetét ajánlottam neki, és kiderült, hogy ő is pont erre gondolt. Az a cél, hogy az emberre teljes értékűen számítsanak, azaz rábízzák a feladat kiválasztását is.

Csurulya Csongor: A szatmári munka után ismét Udvarhelyre megyek, szilveszteri bemutatót, zenés vígjátékot rendezni.

- Három munka, egy teljes évad, bár egytől egyig az évad első harmadában.

Csurulya Csongor: Ez elvileg elég kellene legyen.

- Szerződnél-e, ha tehetnéd?

Csurulya Csongor: Igen. Vannak számomra tetszetősebben működő, és vannak bajosabb helyzetben lévő színházak, de az biztos, hogy a színházak zöménél van feladat. Szerintem a színház olyan, mint a vezetője. Ilyen szempontból azért lenne jó társulatban dolgozni, hogy magad faraghasd a társulatot. Akkor biztosan kiderülne, hogy alkalmas-e az ember, vagy csak egy hóbort terelte a pályára.

- Ez az egyetemen nem derült ki?

Csurulya Csongor: Nem hiszem, hogy az iskola tiszte ezt megmondani. Az iskola tanít, aztán munka közben kiderül, hogy ki mit ér. Nagyon fiatalok kerülnek ebbe az iskolába, akik nem mindig fogják fel a szakma súlyát, csak a státusát látják.

- Adott az iskola mestereket?

Csurulya Csongor: Én már az iskola előtt megtaláltam ezt az embert. Borzasztóan zavar az ál-őszinteség, ha nem mondanak meg őszintén dolgokat, csak köntörfalaznak. Ha valaki így próbál véleményezni, hamar lebukik. Nem nagyon kértem segítséget a tanároktól, már csak azért sem, mert az ő kezük sem nyúlik nagyon messzire, és amikor magára marad az ember, úgyis meg kell dolgoznia. Sokat gondolkoztam azon, hogy az önérvényesítésnek jó módját választottam-e. Lehetne azt csinálni, hogy megszerzi az ember a pénzt, odaviszi a színházhoz, és ennek okán teljes szabadságot kér. Én azt gondoltam, hogy jobb szeretném, ha rám lennének kíváncsiak, és ha visszahívnak, azért hívnak vissza, mert az én munkámat akarják.

Harsányi Zsolt

- Egyike vagy azoknak a rendező-szakos hallgatóknak, akik színészként kezdték a pályájukat, illetve akik már negyedév előtt is rendeztek külső színháznál, vagyis az egyetemen kívül. Mi volt a kötelező negyedévi munkád?

Harsányi Zsolt: Az egyetem, illetve az osztályvezetőnk, Kovács Levente indítványozta, hogy rendezzünk külső társulatnál. 2004 decemberében elküldte a színházaknak a javaslatát, hogy foglalkoztassanak minket. Szentgyörgy és Kolozsvár nem tartott ránk igényt, a többi színház érdeklődéssel fogadta az ajánlatot. Engem Váradra hívtak, gondolom azért is, mert nagyváradi vagyok, és dolgoztam ott egy évadot színészként.

- Akartál más munkát is, más színháznál?

Harsányi Zsolt: Nem szerveztem magamnak más munkát. Illetve egyet mégis, viszont azt nem repertoárszínháznál: Sebestyén Abával a Yorick Egyesület számára pályáztunk David Harrower Kés a tyúkban című darabjának színrevitelére. Nyár elején tartottuk a bemutatót, és a következő évadban is játszani fogjuk a vásárhelyi Stúdió Színpadon. Egyébként nem nagyon akartam én sietni sehová.

- Nincs benned félsz, hogy ha nem sietsz, nem tudod "eladni" majd magad?

Harsányi Zsolt: Nem kapkodok, ráérek. Elég sokáig latolgattam a rendező-szak elvégzését. Először másodéves színészhallgatóként jutott eszembe, de el is múlt a gondolat. Később elmentem a felkészítőkre, amelyet Tompa Gábor tartott annak a leendő évfolyamnak, amelyen Béres Laci is végzett. Ódzkodtam viszont attól, hogy Bukarest messze van. Később ismét kihagytam egy lehetőséget: két héttel a felvételi előtt meggondoltam magam. Ezután kerültem Csíkba mint színész, és ott döntöttem el végül, hogy mégis megpróbálom.

- Mi vitt a rendezés felé?

Harsányi Zsolt: A hiányérzetek. Nagyon kevés alkalmam volt olyan rendezővel dolgozni, aki le tudott kötni. Egyike ezeknek a kivételeknek Gavriil Pinte.

- A Halál és a lánykát, amit Váradon rendeztél, te választottad, vagy a színház kérte, hogy ezt vidd színre?

Harsányi Zsolt: Félig-meddig kényszerhelyzet volt. Kiss Csaba Esti próbáját ajánlottam eredetileg. Néhány hónappal később felhívtak, hogy ez a darab nem illeszkedik az évad repertoárjába. Pár órán belül kellett mondanom egy másik címet. Nekem nem áll az asztalfiókban a sok előkészített előadásterv, és hirtelen nem tudtam, mihez nyúljak. Annyit tudtam, hogy mindenféleképp két-három emberrel akarok dolgozni. Arra törekedtem, hogy el tudjak mélyülni a munkában, és nekem ez egyelőre könnyebb kis létszámú csapatban, amelyben jobban oda tudunk figyelni egymásra. Volt egy emlékem A Halál és a lányka című Polanski-filmről, ezért - eléggé felelőtlenül - bemondtam ezt a címet. Utóbb megkerestem a darabnak két fordítását is, azokat összegyúrtam, meghúztam, kivágtam a szövegből az aktuál-politikai részeket. Számomra az a kérdés volt érdekes ebben a történetben, hogy el lehet-e dönteni kívülállóként, hogy valakinek a bosszúja mennyire jogos vagy jogtalan.

- Jövőre milyen munkáid lesznek?

Harsányi Zsolt: Marosvásárhelyre köt a családom, ezért ott próbálunk meg letelepedni. Szívesen szerződtem volna Csíkszeredába, de egyelőre úgy néz ki, hogy ez nem lehetséges. Marosvásárhelyen színészként vagyok szerződésben, és mivel nincsenek rendezői posztok, ezért ebben az alkalmazásban maradok, de rendezni fogok.

- A színészettel felhagysz, vagy mindkét minőségben fogsz dolgozni?

Harsányi Zsolt: Mindkettőt folytatni szeretném.

Király István

Milyen munkákat sikerült szerezned negyedévre?

Király István: A mindenkori rendező-hallgatónak negyedéven kötelező módon létre kell hoznia egy előadást külső társulatnál. Lőrincz Ágnessel tavaly Kisvárdán egyeztem meg, hogy Pirandello Az ember, az állat és az erény című darabját állítom színre a Harag György Társulattal az Északi Színház stúdiótermében.

Miért Szatmár, és miért Pirandello?

Király István: Szatmárt azért választottam, mert egy ideje észrevettem, hogy a Harag György Társulat színészei hajlanak a neoexpresszionista játékstílus felé, és engem Pirandellóban ez érdekelt. Ezt viszont októberben visszamondták, és kérték, hogy zenés darab legyen helyette. Én világéletemben el akartam kerülni a zenés darabokat. Így került sor arra, hogy felhívjam Demeter Andrást.

Ugyanaz a kérdés: miért Demeter hívtad fel? Miért a temesvári színházra gondoltál?

Király István: Mert gyerekkorom óta ismerem Demeter Andrást, és érdekelt a temesvári színház. Ő aztán szintén zenés darabot kért. Nekem azonnal a Chicago jutott eszembe, viszont tudtam azt, hogy abból nagy rózsaszínű léggömböt kell csinálni, ami a végén kipukkad, és arany-, csillámpor hull belőle... A nővéremmel, Király Kinga dramaturggal beszélgetve jutottunk arra, hogy legyen a Mágnás Miska. Azt gondoltuk, hogy ez az a történet, ami az idők során bármikor megeshet: egy gazdag lányt nem adnak hozzá egy szegény fiúhoz.

Mentél-e máshová is rendezni?

Király István: Novemberben elkezdtem készülni a Mágnás Miskára, és januárig ezzel foglalkoztam, ezért már nem volt időm másra.

Mi a terved jövőre?

Király István: Marosvásárhelyi lévén négy éves korom óta ismerem a Tompa Miklós Társulat folyamatosan újuló és cserélődő tagjait, asszisztensként már dolgoztam velük, és a mesterség-vizsgáimban is sokszor szerepeltek ezek a színészek. Ez a vágy már majdnem teljes mértékben megvalósult, illetve annyi az akadálya, hogy a színház nem kapott rendezői helyeket a minisztériumtól, ezért az is lehet, hogy színész-posztra vesznek fel. Az a véleményem, hogy az nem akadály, ha az embernek van egy stabil helye. Eközben bárhol lehet vendégként dolgozni egy-egy előadáson.

Milyen hátizsákkal indultok az egyetemről?

Király István: Ki-ki a saját tarsolyában nyúlkál. Nekem óriási szerencsém volt azzal, hogy a 2003/2004-es évadban bekönyököltem magam Bodó Viktor mellé asszisztensnek, aki később Budapestre hívott közös munkára. Egy saját társulat megalapításán dolgoztunk, ami sajnos gazdasági okokból nem jött létre. E négy hónap alatt jártam Székely Gábor osztályába is. Később Béres Attila asszisztense és munkatársa voltam, akitől szintén sokat tudtam tanulni. Azt nem mondhatom, hogy hihetetlenül bíznék magamban, azt viszont tudom, hogy amit csinálok, nem szeretem félkészen átadni.

Kovács István

- Negyedéves rendező-hallgatóként a Tomcsa Sándor Színháznál vitted színre a Hyppolit, a lakájt. Hogyan választottál színházat, hogyan választottál darabot?

Kovács István: Az udvarhelyi színház műsorra tűzte a Hyppolitot, ehhez kerestek rendezőt.

- Megfelelt neked a helyzet?

Kovács István: Nem, nekem ez ellenkezik a rendezői felfogásommal. Egy rendező akkor fogjon bele egy előadás megalkotásába, ha van valami mondanivalója a világról és rálelt egy olyan szövegre, mely magában hordozza ezt a mondanivalót. Pályakezdőként azonban úgy éreztem, hogy minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy megismerjék a nevem. Most másképp gondolom. Minden ilyen irányú kompromisszumnak az előadás látja majd a kárát. Általam kiválasztott szövegekkel, előadástervvel három színháznál "házaltam", de egyiknél sem fértem bele a repertoárba.

- Tudott az egyetem segíteni abban, hogy munkát találjatok?

Kovács István: Az egyetem elküldte az életrajzunk és egy-egy rövid jellemzést a színházaknak. Ezen túl mindenki maga kellett megharcoljon.

- Mennyire érzed "elkészültnek" magad mint rendező? Mennyire tud az egyetem felkészíteni a pályára?

Kovács István: Az elméleti felkészítés számomra nem volt új, mert korábban elvégeztem már a teatrológia szakot. Legfőképpen azért jöttem erre a szakra, hogy lehetőségek nyíljanak a munkára. Úgy érzem, hogy négy év alatt sokat változott színházszemléletem, sok, teatrológusként megismert tapasztalatom átértékelődött. Rendezőszakon nagyon jó mesterkurzusaink voltak és megkövetelték, hogy dolgozzunk. Munka közben viszont magadra maradsz. De ez egy ilyen pálya.

- Melyek a terveid? Leszerződsz valahová, vagy szabadúszóként keresel munkát?

Kovács István: Nem jó, ha az ember meg nem valósult dolgokat kikiabál. A családi állapotom miatt egyelőre inkább Vásárhelyen maradnék.

- Leszerződnél a vásárhelyi színházhoz, ha hívnának?

Kovács István: Igen.

Patkó Éva

- Sűrű évadod volt.

Patkó Éva: Három társulatnál volt szerencsém dolgozni. A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál Visky András A szökés című darabját vittük színre - mondom így, többes számban, mert annyira közös csapatmunka alakult ki. A darab megtalálásának külön története van, a szerzővel majdnem egy éven keresztül beszélgettünk a darabról. Előbb egy más szereposztást tervezve, végül ezzel a szereposztással sikerült színre vinni a darabot. Egy olyan találkozás-történet ez, amely számomra nagy élmény. A darab elvezetett a szerzőhöz, a szerző a dramaturghoz, egy bátor ötlet pedig a Bogdán Zsolt - B. Fülöp Erzsébet pároshoz, akikkel nagy öröm volt együtt dolgozni. Előadásunkban a csodát próbáltuk megfogalmazni egy különleges szökés-történet kapcsán.
A szökés után Temesváron dolgoztam. A volt igazgató, Demeter András roppant nyitott volt mindenre, amit ajánlottam neki. Tudomásom szerint a kollégáim is, akik ott dolgoztak, ugyanebben a helyzetben voltak; ritka egy igazgató részéről bizalmat előlegezni valakinek, akit nem is ismer. Először a Hausvater-féle Don Juan és Faust produkcióban dolgoztam, a szöveget fordítottuk újra. Ez idő alatt megismerkedtem a társulattal, a színészekkel, akikkel később a Leart rendeztem. Ezt az előadást (is) más szereposztással kezdtem el eredetileg: Marosvásárhelyen próbáltam Szélyes Ferenccel, Tompa Klárival, Darabont Mikolddal és Moldován Orsival. Objektív okok miatt nem sikerült befejezni, viszont András nyitott volt ennek az előadásnak a befogadására. Természetesen az új szereposztással más előadás született, mellyel már több városba is eljutottunk. Rengeteg energiánk volt, keményen dolgoztunk. Meg kell itt említenem a dramaturgot, Nagy B. Sanyit, akivel Vásárhelyen majdnem három hónapot dolgoztunk a szövegen, és akinek nagyon jó jambusérzéke van. Sokat segített abban, hogy ne sérüljön ritmusában a szöveg, amelyet négy szereplőre rövidítettem, mert a családon belüli (apa-lány, testvér-testvér) viszonyokra voltam kíváncsi.
A harmadik munkám Gyergyószentmiklóson volt, a Figura Stúdió Színháznál Láng Zsolt darabját vittem színre. A Télikert eleve kísérletezésnek indult. Az is a kísérlet része volt, a színészek először dolgoztak kimondottan nekik írt darabban (Zsolt a Figura számára írta a Télikertet), jómagam pedig először dolgoztam a Figurával. Szabó Tibkével kitaláltuk, hogy ne csak dolgozzak ott, hanem személyes, műhely-jellegű munka legyen. Később nemcsak igazgatóváltás, hanem számos időpontcsere volt, és roppant kevés idő alatt kellett összehozni az előadást, egy olyan időszak végén, amikor a társulat több turnét, kiszállást tudott maga mögött. Az olvasópróbák és a valódi próbaszakasz között eltelt egy másik előadás színrevitelének ideje, az előadás konkrét színre állítására alig két hét jutott. Salat Lehel és az egész színház anyait-apait beleadott ebbe a rövid próbaidőszakba. Remélhetőleg ősszel több időnk lesz újravenni az előadást.

- Melyek a jövőbeni terveid? Leszerződsz valahová, vagy maradsz a vándormunkáknál?

Patkó Éva: A válaszom nagyjából az, hogy nem tudom. Sepsiszentgyörgyre kaptam meghívást egy előadás megrendezésére. Számomra ez nagyon sokat jelent. Ettől függetlenül jó lenne leszerződni. Társulatban gondolkodom, szeretnék olyan emberekkel dolgozni, akikkel megismertük egymást. Viszont, június vége van és a válaszom még mindig a nem tudom. Nem fogok megijedni attól, ha nem szerződöm sehová, és ha így lesz, akkor azon igyekszem majd, hogy minél többet dolgozhassak. Persze vannak álmaim, vannak helyek, ahová szívesen mennék, de ez nem csak rajtam múlik. Tanulni is szeretnék, az államvizsga után fogok körülnézni, hogy milyen lehetőségek vannak.

- Milyen munícióval indultok az egyetemről?

Patkó Éva: Számomra sokat jelentett a negyedév, amikor színházaknál dolgoztunk. Jó volt, hogy színész kollegáinkkal dolgoztunk együtt, szerintem többet is kellett volna kérniük tőlünk a tanárainknak. Azt hiszem, hogy túl nagy bizalommal voltak az osztályunk iránt. Sokszor jobban össze kellett volna, hogy szidjanak...

Szilágyi Emese

- Miért jutottál arra a döntésre, hogy diplomázás után nem akarsz pályán maradni?

Szilágyi Emese: Folyamatosan fogalmazódott meg a gondolat, nagyjából két év alatt. A végső döntés negyedéven született meg, amikor összesűrűsödött minden tapasztalat. Konkrétan a temesvári munkám közben jöttem rá arra, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára. Az ember látja, hogy milyennek kell lennie egy jó rendezőnek, és akármelyik részét is nézem ennek, egyikről sem gondolom azt, hogy kihívás lenne számomra. Amerre fejlődnöm kellene ahhoz, hogy jó rendező legyek, az nekem nem fejlődési út: nem arra szeretnék fejlődni, nem ezeket a dolgokat szeretném megtanulni. Persze előfordulhat, hogy tíz év múlva ismét kedvet kapok. Mindenesetre korai volt nekem rendezőire felvételizni, közvetlenül érettségi után. Igazából úgy felvételiztem, hogy csak megpróbáltam. Bejutottam dramaturg szakra, ami nem érdekelt annyira, és mikor kiderült, hogy rendezőire is bejutottam, akkor ezt választottam.

Miért?

Szilágyi Emese: A túlságosan elméleti középiskolai oktatás után borzasztóan szerettem volna gyakorlatba ültetni dolgokat. Ma is úgy látom, hogy inkább gyakorlatban szeretném kifejezni magam, megjeleníteni mindent.

- Mennyire későn vagy időben érett meg ez a döntés? Nem gondolod, hogy a tanáraid már korábban kellett volna, hogy figyelmeztessenek?

Szilágyi Emese: A tanárokat hibáztatni fölösleges. Folyamatosan szembetalálkoztam problémákkal, és folyamatosan azt láttam, hogy nem tudom azt csinálni, nem tudok úgy gondolkozni, ahogyan egy rendezőnek kellene. Hiába készültem fel a próbákra, azok soha nem sikerültek úgy, ahogy én szerettem volna, minden improvizatívan alakul. Folyamatosan úgy éreztem magam, hogy ez nem az én életem, és közben figyeltem, hogy látok-e magam előtt egy pozitív példát, egyetlen embert, akinek körülbelül úgy alakult az élete, mint ahogy az enyém éppen kinéz. Az eltelt négy évet úgy fogom fel, mint tapasztalatszerzést. Úgy érzem, ez egy felgyorsított életiskola volt, amit más, elméleti szakon bizonyára nem így éltem volna meg.
Miközben azt mondod, hogy nem akarod ránevelni az egyéniséged a rendezőségre, aközben egy elég izgalmas munkád van, vizsgaelőadásként Szent-Margit legendát rendezel, amelyben Tompa Klárával dolgozol.
Ebben az előadásban én játszom Margitot, Klári az angyalt, aki számos szerepet magára ölt. Erről az előadásról írom a vizsgadolgozatom, és azt reméljük, hogy az egyetem vezetősége megtartja az előadást, és jövőre is játszani fogjuk.

- Színház közelben maradsz az elkövetkező években?

Szilágyi Emese: Egyelőre nem akarok semmilyen formában színházzal foglalkozni. Valahogy úgy érzem, hogy kimerült számomra ez a forma. Egyre jobban unom magam előadások alatt.

Török Viola

Hol "gyakorlatoztál"?

Török Viola: Sepsiszentgyörgyön kezdtem a gyakorlatot, először mint Bocsárdi László asszisztense, amiből nagyon sokat tanulhattam. E munkák során megismerhettem a szentgyörgyi társulatot, az ottani hangulatot, körülményeket. Harmadéven lehetőséget kaptam, hogy megrendezzem Balassi Bálint Szép magyar komédiáját, negyedéven pedig Tamási Áron Boldog nyárfalevelét. Emellett az egyetem végzős színészhallgatóival rendeztem az Othellót.

- Hogyan alakultak ki ezek a kötődések?

Török Viola: Szentgyörgyhöz régebbről kötődöm, mert az ottani zeneiskolában tanítottam. Bocsárdit pedig azóta ismerem, hogy Temesváron diákszínjátszó csoportot vezetett. Mindenképpen szerettem volna részt venni mellette egy munkában, és ez először a gyulai Titus Andronicus kapcsán sikerült.

- Nyilvánvaló, hogy Bocsárdi a mestered. Nem tartottál attól, hogy az Othellód túlságosan "bocsárdisra" sikerül?

Török Viola: Úgy érzem, hogy az Othello az én reflektálásom a szentgyörgyi előadásra. Részleteiben nagyon sok helyzetet más irányba vittem. Bocsárdival beszéltünk arról, hogy Angliában például vannak olyan feladatok, hogy a diáknak ugyanazt az előadást kell megrendeznie, megszerkeszteni ugyanazt a ritmust stb. Engem a kis különbségek foglalkoztattak. Miközben Szentgyörgyön dolgoztunk, gyakran voltak ötleteim, amelyeket nem valósítottunk meg, ezeket Vásárhelyen használhattam. Ugyanakkor az idei negyedév számomra tipikusan "othellós" volt.

- Az elmondottak alapján magától adódik a kérdés, hogy Szentgyörgyre szerződsz-e?

Török Viola: Nem tudom, hogy az országban valahol vannak-e szabad rendezői állások, tudomásom szerint nincsenek. Egy-egy munkára próbálok szerződni színházakkal. Úgy néz ki, hogy Szentgyörgyön jövőre is rendezhetek. Vásárhelyről is van egy megkeresésem, valószínűleg ezt is elfogadom. Ez azon is múlik, hogy az épületátépítés miatt hogyan tudjuk időzíteni ezt a munkát.

- Szerencsésnek vagy mondható, hiszen téged hívnak, nem neked kell keresgélned.

Török Viola: Mivel most van ez a két lehetőség, egyelőre nem keresgélek. Nem dolgoztam még máshol, ezért nem ismerem eléggé a többi társulatot.

szerző: Boros Kinga
forrás: www.ahet.ro