Egy sármos úr esernyővel

A hetvenes évek meghatározó magyar musicaljein lett színésszé. A fõiskoláról kérték ki, hogy beugorjon Koltai Róbert helyett a Popfesztiválba. A Harmincéves vagyok és a Jó estét nyár, jó estét szerelemben már rá építettek. Õ volt Viktor, aki szebb világot hazudott magának. S õ volt Kõmûves Kelemen is, aki elhamarkodott döntése miatt kénytelen feláldozni a feleségét. /Juhász Dósa János; Vasárnap, Pozsony/

De ez már egy későbbi, Bródy-történet. Hinni kell című dalát naponta játsszák a kívánságműsorokban. Kisvárdára, a Határon túli magyar színházak találkozójára szívesen jött, hisz szülőfaluja, Ibrány innen alig ötven kilométer. Lelkesen, sokszor hangosan felkacagva, esernyőjére támaszkodva nézi a sepsiszentgyörgyiek fesztivált záró előadását, a Csárdáskirálynőt. S bár már nagyon fáradt, készséggel ül le forró teát iszogatva a váratlanul hűvösre fordult éjszakában.

- Figyeltem az arcát előadás közben, s le sem tagadhatná, hogy nagyon élvezte. Sokan pedig lenézik ezt a műfajt. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna Önt operettben játszani.

Hegedűs D. Géza: Ó, tudja, ez nagyon érdekes, operettben tulajdonképpen nem is játszottam. Musicalekben, zenés játékban, zenés vígjátékban igen, de operettben nem, holott a legkomplexebb zenés színpadi műfaj, a Csárdáskirálynőt magát pedig a magyar drámairodalom egyik kimagasló remekművének s az egyik legnehezebben eljátszható alkotásának gondolom.

- S ezek után nem kapott kedvet arra, hogy megrendezze tanítványaival vagy akár a Vígszínházban?

Hegedűs D. Géza: Operettet rendeztem már, most is repertoáron van az Egy csók és más semmi. Gyerekkorom első nagy színházi élménye is az operetthez kapcsolódik. Ibrányban születtem, itt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a szüleim pedagógusok voltak, sajnos már nem élnek, viszont gyerekkoromban apukám volt a kovásza s az összefogója fiatal pedagógus társainak. Ez még az ötvenes évek végén volt. Még nem is voltam iskolás, amikor apám rávette a kollégáit, hogy csináljanak színházi előadást a falu népének, s a Mágnás Miskát választották. A mellettük lévő két tanterem egybenyitható volt, ott ácsolták fel a színpadot, a szolgálati lakásunkban volt az öltöző. Láttam, hogy öltöznek
a színészek, s ragasztják fel a szakállt és egyéb kellékeket, s kiköveteltem, hogy nekem is ragasszanak fel masztixszal bajuszt. Abban aludtam, mert nem voltam hajlandó levetni, s abban is ébredtem. Itt kezdődött az eljegyzésem a színházzal. Anyukám volt Marcsa, apukám pedig Miska, s felejthetetlen élményként éltem meg. Volt egy nagyszerű mester a színművészeti egyetemen, Nádasdy Kálmán, a magyar zenés színház egyik megújítója; ő hangoztatta mindig, s vallom vele együtt, hogy az ember szellemi értelemben is mindenevő, a színházat csinálóknak pedig erre mindig gondolniuk kell. Minden színét fel kell vonultatni a műfajoknak, s egy jó színháznak a zenés daraboktól kezdve a klasszikusokon át a mai modern drámákig bezárólag igazi népszínházként kell működnie.

- De mégsem a színház felé vezetett az útja, hiszen épületgépésznek tanult.

Hegedűs D. Géza: Építőgépésznek... Valóban építőipari technikumba jártam Debrecenbe, de akkor még nem gondoltam, hogy színész leszek. Viszont eljutottam az ottani társulat előadásaira, s azok olyan elementáris hatással voltak rám, hogy én is vágytam fel a színpadra, s mire pályát kellett választani, már nem haboztam egy percig sem, s a színművészeti főiskolára jelentkeztem; elsőre felvettek.

- Két, ma már legendás tanár osztályába járt.

Hegedűs D. Géza: Igen, Horvai István és Kapás Dezső osztályába, akik több színésznemzedéket neveltek fel, s nyilván nem véletlenül vittek magukkal később anyaszínházukba, a Vígbe.

- S mivel indították útra ezen a korántsem könnyű pályán?

Hegedűs D. Géza: Az volt a végső jó tanácsuk, hogy mindent meg kell tanulnunk a mesterségből, mert végül csak magunkra számíthatunk. S most, harmincegy évi távlatból már bátran kijelenthetem, hogy teljes mértékben igazuk volt, hisz az embernek minden körülmények között meg kell tudni felelni az elvárásoknak, legyen az egy kevésbé szerencsés darab, partner vagy rendező, de akkor is önmagunknak tartozunk felelősséggel.

- Hogyan lesz valakiből D. Géza vagy Dégéza, ahogy pajkosan Szatmári István kollégája nevezte?

Hegedűs D. Géza: Tanított annak idején a főiskolán egy Hegedűs Géza nevű polihisztor, s ő kért meg a pályám elején egy nyílt levélben, hogy különböztessem meg magam tőle. Teljes mértékben egyetértettem vele, erre Várkonyi bejelentette, hogy én leszek a Hegedűs D. Géza. Máig sem tudom, hogy miért.

- Milyen volt a Vígszínház a hetvenes évek elején?

Hegedűs D. Géza: Az a Vígszínház akkor élte az aranykorát Várkonyi Zoltán vezetése alatt, a korszak legnagyobb színészei játszottak benne, s gondolom, a Felvidéken is sokan tudják, hogy ki volt Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Páger Antal, Benkő Gyula, Tomanek Nándor, Latinovits Zoltán vagy a pozsonyi születésű Bulla Elma. És Darvas Iván, aki szerencsére még mindig köztünk van.

- Az első szerepe Az ifjú Werther újabb szenvedéseiben, illetve a Popfesztiválban volt.

Hegedűs D. Géza: Ez utóbbi egy beugrás volt, de a mestereim később is nagyon nagy figyelemmel terelgették a pályámat. Az külön szerencse volt, hogy Marton László, aki a színház jelenlegi igazgatója, több darabjában is főszerepet osztott rám, és neki köszönhetem, hogy szakmailag is megizmosodhattam.

- Hogyan fogadta a Víg közönsége az új szellemiségű darabokat, Presser musicaljeit?

Hegedűs D. Géza: Ez igazából Várkonyi bölcsességére és színházismeretére vall, hogy bár ő nagyon nem szerette a könnyűzene műfaját, de tudta azt, hogy ha a színház élni akar, akkor szükség van a fiatalabb nézői generációk integrálására. Így jöhetett létre a Popfesztivál, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Harmincéves vagyok, majd később Horvai István is folytatta ezt a vonulatot a Kőműves Kelemennel. 1989-ben mutattuk be a máig levehetetlen A padlás c. mesemusicalt. Talán az is közrejátszott a sikerben, hogy eredeti magyar művekről volt szó, nem pedig amerikai, hollywoodi, broadwayi darabok lemásolásáról. Rólunk szólók, saját nyomorúságos világunknak tartottak tükröt.

- S ha már a musicaleknél tartunk, akkor nem felejthetjük ki A dzsungel könyvét, amelynek nemrég volt a hatszázadik előadása a Pesti Színházban.

Hegedűs D. Géza: A kilencvenes évek közepén színészi diplomám mellé megszereztem a rendezőit is, s így módom nyílt arra, hogy így is megmutassam magam.

- Akkoriban A vihar kapujában-t láttam öntől Mácsai Pállal és Takács Katalinnal.

Hegedűs D. Géza: De nem ez volt az első, ugyanis már a rendezői szak elvégzése előtt meghívtak Veszprémbe, hogy rendezzem meg a Kőműves Kelement. Akkoriban még kicsinyek voltak a lányaim, s nekik olvastam fel A dzsungel könyvét. S nekik olvasgatva éreztem meg, hogy milyen erős dramatikus hatása van, s mennyire hat a gyerekekre. Meg tudtam győzni Dés László barátomat és Geszti Pétert, így meglett a zeneszerző és a dalszövegíró, s hozzájuk csatlakozott Imre Zoltán koreográfus: hisz egy zenés darabban nagyon fontosak a táncok is.

- Az első években a zenés darabok mellett meghatározó lehetett a Homburg hercege vagy Harag György felvezetésében a Caligula helytartója.

Hegedűs D. Géza: Alkatomnál és habitusomnál fogva az első évtizedben hősszerelmes szerepeket kaptam, de azért speciálisak voltak ezek, mert a Homburg hercege például nagyon excentrikus mű, de fontos volt Don Carlos szerepe is. Az igazi fordulópontot aztán Nádas Péter Találkozás c. darabja jelentette: az már egy nagyon fanyar, kesernyés, megszenvedett alak volt, s innen indult el egy periódus a pályámon, ahol már karakterisztikusabb, bonyolultabb pszichológiai feladatot felkínáló antihősökkel is találkozhattam. Így nagyon izgalmas volt A vágy villamosában Mitch szerepe vagy Az ügynök halálában Biff Loman szerepe, de klasszikus művekben is megadatott a nagy antihősökkel való küzdelem, mint a III. Richárdban Buckingham szerepe. Rengeteg magyar darabban is játszhattam * itt most csak Székely János három ősbemutatóját említeném, a már említett Caligula helytartója mellett a Protestánsokban és a Vak Béla királyban is fontos szerepeim voltak. Esztétikai értelemben revelatív mű volt Spiró György Ahogy tesszük-je, amelyet 1989-ben, a rendszerváltás idején mutattunk be, s a próbák folyamán arról beszéltünk, hogy a bennünk és a körülöttünk lévő világ összeomlik, hiszen az előadásban a végén még a díszlet is összedől. S amíg bent próbáltuk a művet, kint a világ tényleg összeomlott, ráadásul úgy, hogy a kinti történések sokkal izgalmasabbak voltak, ezért a közönség érdeklődése csekélyebb lett a vártnál. Egy pillanat, amikor a világ izgalmasabb volt, mint a színház. Az utóbbi tíz évben úgy érzem, hogy nagyon jó formát sikerült futnom, egyre nehezebb és bonyolultabb feladatokkal kell megmérkőznöm, egyre szélsőségesebb és végletesebb munkák várnak.

- De több beugrása is volt az utóbbi időben.

Hegedűs D. Géza: Ha nagy formátumú rendezőknek amikor lépniük kell, én jutok eszükbe, akkor ez a kihívás mellett mindenképp nagy öröm és megtiszteltetés is egyben.

- De gondolom, hogy a következő évadban nem csak beugrások várják.

Hegedűs D. Géza: Azt hiszem, hogy nagyon izgalmas évad előtt állok. Októberben a Pesti Színházban egy híres dán filmből készült adaptációban játszom főszerepet Eszenyi Enikő rendezésében, később a Vígben játszom a Száz év magányban és a Cseresznyéskertben is.

- Ma egy színészt nem színházi munkája, hanem a reklámok és a különböző show-műsorok tesznek híressé. Önt sok színpadi szerepe mellett Liszt Ferenc megformálása tette országosan ismertté.

Hegedűs D. Géza: Az nagyon fontos pillanat volt az életemben. Szerettem filmezni, mert az jól kiegészítette a színházi munkáimat, bár nem sok részem volt benne. Mindössze Gaál István, Jancsó, Bacsó Péter és Szász Péter néhány filmjében kaptam szerepet. Az igazság az, hogy a filmesek mindig rettentően hiúk voltak arra, hogy ők fedezzenek fel először új arcokat, s mindig idegenkedve tekintettek arra, akit a színház fedezett fel először. Nem bánom, mert azok körül, akiket a film tett igazán ismertté, a rendszerváltás után, ahogy megszűnt a filmgyár, mintha nagyobb volna a csend, a színházak kevésbé foglalkoztatják őket.

- Harmincegy éve tagja ugyanannak a színháznak. Nem gondolt soha arra, hogy váltson?

Hegedűs D. Géza: Nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan szélcsendes időszak a pályámon, amikor komolyan gondolkoztam azon, hogy társulatot kellene váltanom; sőt olyan periódus is volt, amikor úgy éreztem, hogy a pályát el kell hagynom. De az én színházam olyan, hogy végtelen sok értéket magába tud integrálni, és számtalan vendégrendező tette le névjegyét a színházban, s nincs olyan reprezentatív esztétikai irányzata a magyar színházi életnek, amelynek a legrangosabb képviselői ne rendeztek volna a Vígben. Eszembe jut Ascher rendezése, az Ördögök, amelyben Ivan Satovot játszottam, s amely igen komoly személyes és szakmai siker is volt, vagy Ács rendezése, az Oidipus király, amelyben Kreon lehettem, és egy kevésbé ismert Schnitzler-darab, A Bernhardi-ügy, amelyet Babarczy László rendezett, s ahol Gábor Miklóssal játszhattam együtt. De ott voltak Gothár Péter, Alföldi Róbert és Szász János rendezései is.

- S a rendezői pályáján milyen tervei vannak?

Hegedűs D. Géza: Ez függ a szerepektől is. Igazgatóm az idén is felajánlotta, hogy rendezhetek, de én most inkább a már említett szerepeket választottam, s majd az évad végén kezdek el egy munkát, amelyet a következő évad elején be lehet mutatni.

- Kisvárdán beszélgetünk, ahol ön volt a zsűri elnöke. Melyek azok az előadások, amelyekben ön is szívesen részt vett volna?

Hegedűs D. Géza: Nagyon sok jó előadást láttam, nagyon tetszett a marosvásárhelyiek Cseresznyéskertje különös formavilágával és színpadi nyelvével, a Valahol Szecsuánban c. előadás, szívmelengető volt a szabadkaiak saját maguk létrehozta Zárórája, és hát európai színvonalú volt a sepsiszentgyörgyiek Godot-ja.

- Az egyik szakmai beszélgetésen elhangzott egy mondata, hogy ťVolt egyszer egy nagy színész, úgy hívták, hogy Páger Antal.Ť Ennyire múlékony a színészi lét?

Hegedűs D. Géza: Ez így van rendjén, a mi ajándékunk minden este az, amit megkapunk a közönségtől taps formájában. Megmaradunk azoknak az emlékezetében, akik látnak bennünket, s addig maradunk meg, ameddig ők élnek. Ahogy Prospero mondja A viharban: ťA színészek tündérek voltak, s köddé foszlottak újra, könnyű köddé.Ť

szerző: Juhász Dósa János
Képek: Oláh Csaba
Forrás: Vasárnap, Pozsony