Szeretlek, fény

Augusztus 17-én mutatták be Pécsváradon Pozsgai Zsolt Szeretlek, fény (Béla herceg) címû történelmi játékát. A nagy hagyományokat õrzõ Szent István Napok idei utolsó színházi elõadása nagy sikert aratott a hangulatos várkertben.

Tóth Éva, Szakácsi Sándor, Steinkohl Erika, Őze Áron

Érdekes világot ábrázol Pozsgai Zsolt legújabb drámájában, mely abszurd a javából. Képzeljünk el egy családot: két vak férfit, egy süket asszonyt és egy szertelen lányt, akik bujdosásban élnek a pécsváradi monostorban, távol a többi embertől, a politikától, a világtól. Álmos herceget és fiát, Bélát Kálmán király vakíttatta meg sok évvel ezelőtt; Predszlava, az anya pedig tévedésből lett süket. A sok szenvedés után már többé-kevésbé beletörődtek sorsukba, és meg is maradnának ebben a megtört békességben, ám váratlanul vendégek érkeznek a külvilágtól elzárt monostorba: egy követ és Jelona, a szerb nagyzsupán lánya. Parancsot hoznak a királytól, melyben II. István felajánlja a trónt Bélának; megrendítő találkozások, régóta eltitkolt döntések, megbocsátás és bosszú - így folytatódik ezután a történet, a vak herceg már nem remélt trónra kerülésének története.

Pozsgai Zsolt igazi abszurd, sírós-nevetős szöveget adott a színészek kezébe: egymást váltják a család szerencsétlenségét felemlegető tréfás szövegek, valamint a véresen komoly, életigazságokat leleplező párbeszédek. Pozsgai remekül bánik a nyelvvel, jól elkapja a ritmust, mellyel a szereplőket sorra megszólaltatja. Nem használ tekervényes, hosszú körmondatokat: a szereplők, bár szinte egytől egyig királyi vér folyik ereikben, többnyire egyszerűen, rövid mondatokban, gyakori szóismétléssel beszélnek. Sok a szójáték, mondatfordulat a vakságról, látásról - még egy népi csúfoló is elhangzik az előadásban -, ezek egyszerre tréfásak és mellbevágóak. Nevetünk a család szánalmas sorsából eredő faramuci helyzeteken, Álmos és Béla már-már kétségbeejtő infantilizmusán, meghatódunk a szép dialógusokon, megdöbbentenek a nem várt fordulatok.

Szakácsi Sándor, Őze Áron

Pozsgai azzal, hogy egy személyben írta és rendezte a darabot, valamint a dramaturg feladatát is ellátta, egységes, felesleges sallangoktól mentes produkciót hozott létre Pécsváradon. Az egyes figurák kidolgozottságán azonban látszik, hogy nem kötötte meg a színészek kezét: hagyta, hogy mindenki maga találja meg azt a végső formát, melyben testet ölthet a majdani szereplő. Az egyes alakítások hemzsegnek az apró ötletektől, melyek valóban hitelt és egyéniséget adnak a megformált hősöknek. 

Szakácsi Sándor zseniálisan jeleníti meg a tróntól és emberi méltóságától megfosztott, bujdosni kényszerülő esetlen herceget, aki annyi év után sem tud belenyugodni saját, és főleg fia jogtalan megcsonkításába. Reménytelenül vár arra, hogy egyszer visszakövetelhesse jussát, a magyar trónt fia számára; ennek érdekében pedig mindennapi szórakozásként minden elébe kerülővel össze akar esküdni a király ellen. Szerencsétlen erőlködésében egyedül Béla az, aki próbálja komolyan venni. Apa és fiú kapcsolatát különlegessé teszi a közös fogyatékosság, melyhez azonban különbözőképpen viszonyulnak: míg Álmos nem képes beletörődni a történtekbe, Béla elfogadja az életet olyannak, amilyen. 

A süket Predszlavát Tóth Éva alakítja, szintén hitelesen, egy percre sem kiesve a szerepéből: arcán félszeg mosoly, tekintete messze révedő, amikor a többiek beszélgetnek. Egyébként nagy akaratú, hangos asszony, aki nem tűri, ha nincs igaza. Egyetlen boldogsága a fia, Béla, akinek trónra kerülésével kapcsolatban azonban már szkeptikus. Ártalmatlannak látszik, az előadás végén azonban kiderül: benne élt a legnagyobb bosszúvágy a családtagok közül, és életük megnyomorításáért már nem képes megbocsátani.

Hedvig hálás szerepében Steinkohl Erikát láthatjuk. A szélsőséges természetű herceglány görcsösen ragaszkodik bátyjához, s mikor megtudja, Bélának feleséget hoztak a szerb udvarból, megijed, hogy örökre elszakítják szeretett testvérétől, akivel éjjelente fogócskát játszanak az erdőben - felszabadultan, gondtalanul, távol trónviszályoktól, országos ügyektől. Hedvig figurája valóban igen egzaltáltra sikeredett: lázad, titokban az apát után leskelődik (akibe reménytelenül szerelmes), kirohanásaiért olykor cellába zárják, amit megtörten tűr. Az egyik pillanatban szenved, kamaszként sír, a másikban lelkes, szertelen, kiabál, és hercegnői fölénnyel parancsolgat. Geufréd apát (Rancsó Dezső), Pécsvárad monostorának fiatal és felvilágosult apátja szenvtelenül nézi Hedvig viselkedését, elhárítja kitárulkozását, pedig bevallja: nem közömbös neki a herceglány. Rancsó méltóságteljes megjelenéssel, a tőle megszokott - ezúttal azonban talán kicsit túlzott - higgadtsággal alakítja a világi törvényeket semmibe vevő, de saját elveihez ragaszkodó apátot. Gyanakodva fogadja a két titokzatos idegent, akik mindenáron a monostorban szeretnének megszállni a kényelmes fogadó helyett. Az egyik utazó, egy idős férfi végig név nélkül szerepel; valódi kilétére csak az előadás végén derül fény. Karcag Ferenc igazán hatásos a mosdatlan, beteges, morcos követ szerepében; alakításának egyik kiemelkedő pillanata a Geufréddel folytatott párbeszéd, melyben sikertelenül próbálja rábírni az apátot a királyi parancs elolvasására, mígnem tehetetlen dühében maga mondja el, mi áll az írásban.

Szakácsi Sándor

Az előadás egyik meglepetése Auksz Éva, akit eddig főként zenés-táncos előadások főszereplőjeként ismerhetett a közönség. Jelona, a szerb hercegnő szerepében bebizonyítja, hogy prózában is helyt áll: fellépése tiszteletet parancsoló, beszéde tiszta, igazi hercegnői jelenség. Jelona apja, a szerb nagyzsupán akaratának tesz eleget, amikor mint Béla leendő hitvese vállalkozik a kimerítő útra, ő maga viszont nem lelkesedik a monostor puritán környezetéért. Jelona képviseli a történetben a kívülállót, akinek még nincs köze a pécsváradi monostorban zajló elzárt világhoz, és a magyar trónviszályok szörnyűségeit is csak hírből ismeri. Sok mindent nem ért, és fontosabbak számára a külsőségek - milyen szobában alszik, mit eszik, hol tud mosdani -, mint az útjuk célja. Egy éjszakai találkozáson Béla tanítja meg arra: nem csak a szemmel lehet látni, hanem belülről is. "Színerdőbe értem. Ti soha nem láttok annyi színt, mint én" - mondja a 7 éves korában megvakított herceg, és mi, nézők elhisszük neki. És elhiszi Jelona is, aki eleinte kétkedve közelít ehhez a furcsa magyar családhoz.

Mert olykor a látók is világtalanná válhatnak, és a vakok látni, a süketek pedig hallani kezdenek, ha nagyon akarnak. Ezt jelzi számunkra az előadásban az ún. "combnyelv" elnagyoltsága is; Pozsgai minden bizonnyal direkt nem dolgozott ki a süket Predszlavával való érintkezésre komplett, következetes jelrendszert. Így a szereplők többnyire a combjukat csapkodják, mindenféle szisztéma nélkül; Álmos még gúnyt is űz ebből a sajátos nyelvből.

Őze Áron számára igazi jutalomjáték Béla, a vak herceg megformálása. Őszinte, gyermeki tisztaság sugárzik az arcáról, boldog a maga kicsiny világában, nem terheli felelősség: játszik, gondolkodik, álmodik egész nap. Bár felnőtt már, nem érdekli, hogy őt mások hatalomvágyból nyomorékká tették és elfelejtették, nincs benne bosszúvágy. Ártatlanság, tétova mozdulatok, kifejezéstelen tekintet - ahogyan Szakácsi Álmosként, ő sem használ semmilyen segédeszközt, például fehér kontaktlencsét vaksága érzékeltetésére -, lógázó lábak, gyermeteg arckifejezés - Béla mintha megrekedt volna a fejlődésben megvakításának idején, 7 éves korában. Gyökeres változáson kell keresztülmennie a darab folyamán, és Őze aprólékosan kidolgozta a hercegfiú királlyá érésének gyors folyamatát. Hirtelen nő fel a darabban, mert fel kell nőnie a feladathoz, melyet Kálmán király, apja és népe vár tőle. Bélának, aki eddig rongylabdázott, és húgával az éjszakai erdőben fogócskázott önfeledten, apja utolsó kérésére felelősség szakad a nyakába: az ő életét kell leélnie, az ő hatalom iránti vágyát kell kielégítenie azzal, hogy elfogadja feleségül a szerb nagyzsupán lányát, és trónra lép. Végül már makacsul egyedül cipelné a vállán a felelősséget, görcsösen teljesíteni akarja apja megbízatását, vinni tovább - vakként is - a tekintetét. Azonban rá kell jönnie, hogy egyedül nem boldogul: az úton megbotlik, elesik, és a kezét nyújtja Jelonáért. A zene felerősödik, Jelona lassan Béla mellé lép - ezentúl egymást segítik: a kívül látó, a racionális szerb hercegnő és a belül látó, az álmodó magyar trónörökös.

Bőven találkozhatunk jelképekkel az előadásban: a látványos helyen, középen elhelyezett trónszéknek Béla többször is nekiütközik, mikor pedig először beleül, nem uralkodói testhelyzetben teszi azt. Később a trónba kapaszkodva hezitál: elvállalja a királyságot vagy ne. És a már egyszer eltemetett Álmos végül jelképesen mégis trónra kerül: Béla karjaiban hal meg, aki a trón karfájára kulcsolja apja görcsösen belé, mint utolsó reménységébe kapaszkodó kezeit.

A rendező ügyelt arra, hogy bizonyos dolgokat következetesen csupán jelzésszerűen mutasson meg, így a néző is sokszor elbizonytalanodik: mi az, ami valóban megtörténik a színpadon; mi az, amit a szereplő csupán gondol, de a közönség lát is; és mi az, ami a színpadon lévőknek és a nézőtéren ülőknek is csak a képzeletében játszódik le. Mert ilyen jelenet is akad bőven: Béla anyjával és apjával fejben játszik bújócskát; csak gondolatban léteznek a rácsok Hedvig és Béla között, mikor a lányt bezárják; és képzeletben halad a szekér is, melyre Béla a záróképben nem hajlandó felülni.

Karcag Ferenc, Szakácsi Sándor

Néha azonban látjuk azt is, ami csak a vakok világában létezik: Béla a színváltások alatt falakat tologat, miközben erőteljes dallamok csendülnek fel. A falak összekötőként funkcionálnak számára a vakok és látók világa között (Béla beléjük kapaszkodik, hogy tájékozódni tudjon), ugyanakkor azonban ezek a hatalmas, sötét falak el is választják őt a világtól, bezárkózik mögéjük. Béla tologatja őket, majd hirtelen elhallgat a harsogó zene, abbamarad a falak mozgatása, ahogyan egyik színből a másikba érkezünk - pont úgy, ahogy Béla saját, megnyugtató faltologatós magányából a valóságba ér.  

Ahogyan bújik a falak rejtekébe, majd onnan ki, úgy menekül Béla a belsejében harsogó zenébe is: a faltologatással ő maga kelti életre a regölőt (Szebeni János), majd a falat hirtelen elé tolva semmisíti meg a benne belül ordító hangokat.

Bár a Szeretlek, fény több hasonlóságot is mutat Pozsgai szintén Pécsváradon bemutatott Boldog Asztrik küldetése című darabjához - már csak annálfogva is, hogy szintén a magyar történelem egyik fontos politikai eseményéről, egy Árpád-házi herceg jogos, ám körülményes trónra kerüléséről szól -, hatalmas különbséget jelent a zene a két előadásban. A Boldog Asztrik küldetésének méltóságteljes, vészjósló dallama csupán néhányszor hangzik fel pár percre; itt pedig minden színváltáskor energikus, magyar folk-rock stílusú dallamok csendülnek fel. Ezúttal azonban kicsit felemásra sikeredett a hangtechnika, hiszen a zene mellett Szebeni énekhangja is magnóról ment, aki pedig ettől láthatóan szenvedett: tátogás helyett többször is inkább kieresztette a hangját, elnyomva ezzel a zenét és saját felvett hangját is.

Az előadás egyértelmű pozitívuma viszont a látvány: az eredeti várfalak lehetőséget adtak a többszintű játéktér megteremtésére, melyet a rendezés maximálisan ki is használ. Érdekes még a jelmezek sötét-világos kontrasztja (a bujkáló család tagjai mind fehérben, a többiek sötét ruhában vannak), valamint a fényekkel való játék: a háttérben végig vörös fényt kap egy hatalmas fa, körülötte pedig fehéren világítanak a kőfalak - utalás történik ezzel a színes világítással Jelona Bélában felsejlő fényére. A sötét, mozgó falakon pedig kiváló árnyjátékra nyílik lehetőség az olykor igen erős színpadi fényben.

Nem mindennapi előadásnak lehettek részesei, akik ott voltak a Szeretlek, fény ősbemutatóján Pécsváradon. A visszhangzó várfalak, az eredeti környezet, a szövegben bujkáló, környékre vonatkozó utalások mind-mind növelték az előadás hitelességét, a különleges hangulatot. Nem túl gyakori az olyan alkalom, amikor egy szabadtéri színház nézőterén pisszenés sem hallatszik; az pedig még ritkább, mikor ez a feszült figyelem az előadás szinte egészéről elmondható. A közönség ezúttal jelesre vizsgázott; köszönhetően a remekül megírt darabnak és a nagyszerű alkotógárdának.

szerző és fotó: Szűcs Dóra