Oázis a kőkaptárban

Patka Heléna elõadómûvészt interjúra kértem, monológ lett belõle. Kérdeznem is alig kellett, szívesen mesélt arról, hogyan próbál boldog lenni egy olyan korban, amit nem neki terveztek. /Lejegyezte: Odorik Zoltán/

A Holdbéli csónakost kisgyermekként kilencszer láttam, nem csoda, hogy ötéves korom óta szeretnék színésznő lenni. Igaz, amikor a Győrben lakó nagymamámat látogattuk, minden Markó Iván által rendezett balettet megnéztem, így talán nem meglepő, hogy balerinának is készültem, de a tánctanulás ma már csak egy szép hobbi. Hatalmas szerencsém volt, hogy több ezer könyv közé, nem értelmiségi szülők gyermekének születtem. Édesanyám, Nagy Lizetta, a Filharmónia Veszprém megyei kirendeltségének vezetője, ő hangversenyekre "cipelt", apukám, Patka László a megyei önkormányzat kulturális referense, színházi dramaturg, ő a színház kulisszatitkait mutatta meg nekem. Szüleimnek köszönhetően már tizenévesen habzsoltam a kulturális élményeket, hévégenként beültünk a kis trabantunkba és két-három színházi előadást néztünk meg. Örökre hálás leszek nekik, hogy nem lebeszélni akartak a színházi pályáról, hanem biztatva, szurkolva segítették kezdeti próbálkozásaimat.

Legelső szerepemben, 11 évesen Zsebibaba voltam egy veszprémi gimnázium előadásában, és a Tömöry Péter által rendezett Micimackóval - mint egy hajdani vándorszínész-társulat - egész Veszprém megyét bejártuk. Édesapám, aki a színház dramaturgja, és Széki Patka László néven költő is, barátjával, Paál István rendezővel a Peer Gynt "meghúzásán" dolgozott, amikor eszükbe jutott: kellene egy gyermekszereplő Solvejg húga, a kis Helga szerepére. Tudták, mennyire lelkesedem a színházért, túl voltam már jó pár versmondó versenyen is, így kaptam 13 éves koromban második szerepemet. A következő évadban ismét a főszereplő szerelmének húga lettem, Szonja kistestvére abban a híres, Kapás Dezső által rendezett előadásban, amelyben Alföldi Robi volt Raszkolnyikov. 15 évesen újabb szerep következett: Liliom lánya, akit a darab végén meglátogat a pokolra került címszereplő.

A Nemzeti Színiakadémia jó iskola volt, tanáraim közül Végh Péterre emlékszem vissza a legnagyobb tisztelettel és szeretettel. Ő művészi beszédet tanított nekünk, és olyan lelkesedéssel foglalkozott velünk, olyan fegyelmet, pontosságot követelt meg tőlünk, hogy máig példaképemnek tekintem. A próbák és az előadások során a régi nagyoktól is sok-sok apró fortélyt elleshettünk, Tolnai, Bessenyei, Kállai, Sinkovits, Agárdi... fantasztikus egyéniségek, kivételes tehetségű színészek voltak, velük egy színpadon állni, munkájukat testközelből figyelni az én korosztályomból keveseknek adatott meg. Egyébként nem csak a gyakorlat, hanem az elmélet is érdekelt, ezért jelentkeztem a veszprémi egyetem színháztörténeti szakára. Bár a tanulmányokról írott tanulmányok elemzésein sokat nevettem, nem bántam meg, hogy itt diplomáztam.

Már az egyetemi évek alatt elkészült első önálló estem, de ennek két fontos előzménye is volt. Még Veszprémben éltem, amikor az akkori színházigazgató, Hegyeshalmi László, készített egy olyan Ady-műsort, amelyben én lettem Csinszka, mindössze 16 évesen. Aztán többször is láttam az 1987-ben készült tévéfilmben Nagy-Kálózy Eszter remek alakítását, és ez még magabiztosabbá tett: ennek a különös lánynak érdekel a sorsa, ennek az ellentmondásos kapcsolatnak érdekel a története. A Csinszka-estem 2001-re készült el, de közben megjelent egy verseskötetem is, amit vállalok ugyan, bár különösebben nem vagyok rá büszke. Nem akartam én mindenáron költő lenni, de ismertem egy olyan szerzőt, aki olyan borzasztóan rosszul írt, hogy úgy gondoltam, ezeket a versikéket csak felülmúlni lehet, akár én is megpróbálkozhatnék vele. Persze, ennek is volt előzménye gyerekkoromból: a Cim-Cim-Cimborában már ötödikesen szerepeltem saját versemmel. A kötet pályázati pénzből és nagybátyám hozzájárulásával jelenhetett meg, Szívritmus-zavarok lett a címe.

Miért érdekel ennyire Szendrey Júlia? Olvastam a naplóját, a levelezését, és nem győztem csodálkozni: hiszen ez a fiatalasszony jobban írt, mint Petőfi! Ez így talán túlzás, de az tagadhatatlan, hogy nagyon érzékletesen, pontosan fogalmazta meg, mit és hogyan élt át a költő mellett. Csinszka szerepe inkább Nagy-Kálózyra illett, de Szendrey Júlia alkatilag is passzol hozzám. Még a ruhát is Barabás Miklós festményéről "loptuk le", és sok nézőtől hallottam már, hogy amikor meglátnak a színpadon, mintha ez a kép elevenedne meg előttük. Az est szövege nem csupán a napló anyagából áll, hanem Kerényi Ferenc monodrámája is szerves része. A szerző örömmel, bár gyanakodva adta rá áldását: "ha maga ezt a nehéz, veretes szöveget hajlandó megtanulni..." Az archaikus szövegek sosem ijesztettek meg, hiszen pici gyerekként is azonnal megjegyeztem a felolvasott verseket, meséket, és felnőtt fejjel is gyorsan tanulok.

A Kései sirató című József Attila esttel akkor készültem el, amikor azt a legnehezebb volt eladni, hiszen a már befutott férfi előadók mellett pályakezdőként és ráadásul nőként jelentkeztem saját műsorommal. Bár évforduló is volt, mégsem volt "divatban" József Attila, s ezt úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy nem a baloldali kötődésére, nem a gondolati lírára összpontosítottam, hanem olyan írásokat válogattam össze, amelyek egy női előadótól is hitelesen hangzanak. Sokkal jobban izgatott, mi minden vezethető vissza gyerekkorára. Három évesen került el a szülői házból, szeretet nélkül nőtt fel, gyerekkori öngyilkossági kísérlete, a mamához fűződő viszonya, a korai felnőtté válás sok mindent megmagyaráz. Igyekeztem olyan prózai szövegeket előbányászni az életműből, amelyek kevésbé ismertek. Így került bele "Csoszogi az öreg suszter" és sok más olyan írás, amely az iskolás gyerekek részére is közelebb hozhatja a költőt.

Mivel nem színházi társulatban játszó színésznő vagyok, hanem inkább előadóművésznek mondanám magamat, az is művészet, hogyan lehet mindebből megélni. Nagyon sok segítséget kapok Dvorák Gábortól, akivel hét éve ismerkedtünk össze - négy éve a párom, egy éve a férjem. Ő pantomimművész, s ketten együtt megrendelhető utazószínházat működtetünk, a szabadúszás szabadságát, kockázatait, kiszámíthatatlanságát választottuk. Rendszeresen fellépünk színházakban, művelődési házakban, iskolákban, könyvtárakban, de a sok hazai szereplés után elutaztunk Érmindszent mellé is a Csinszka-esttel, Bécsben élő magyarok meghívására a Júlia-műsorral, s nemrégiben tértünk haza Svájcból, ahol Gábor lépett fel egy pantomim-fesztiválon.

Távol áll tőlünk a kulturális menedzseri munka, de a kor kihívásainak megfelelően ezt is meg kellett tanulnunk. Sokan csodálkoznak rajtunk, mások csodálnak minket, hiszen fogalmunk sincs róla, mi lesz velünk holnap. Vállalunk vidéki fellépéseket, tanfolyamokat, önálló esteket, rendhagyó irodalmi órákat, szinte mindent, amit az ismereteink birtokában elvállalhatunk. Megtanultuk, hogyan lehet a lepukkant, vízvezeték- és egyéb csőhálózatokkal átszőtt művelődési házak romos helyiségeit színpaddá varázsolni, s viszünk díszletet, jelmezt, világítást, hangtechnikát. Megtanultunk alkudni, szerződéseket és kompromisszumokat kötni. Szerencsére Zuglóban, ahol százezrek élnek, de sehol egy színház, mindenütt csak bevásárlóközpontokat látni, fix játszóhelyre találtunk. A Cserepesház nevű művelődési házban évek óta próbál a párom pantomim társulata, és itt én is rendszeresen felléphetek. Békés kis sziget, valóságos oázis a hatalmas, rideg kőkaptárak között. Tavasszal CserepesSzínház néven érdekes kísérletbe vágtunk bele. Most még csak mi lépünk fel havi egy alkalommal, de tervezzük vendégművészek meghívását is. Aki erről többet szeretne megtudni, legközelebb október 7-én találkozhat itt velünk - 15 órakor gyerekeknek szánt pantomim műsor lesz, 18 órakor már a szülők korosztályát is várjuk a "Kései sirató" című műsorommal.

Rossz korba születtem? Lehetséges. A római és görög mitológiát, majd a nagy drámaírókat, leginkább Szophoklész műveit olvasva gyakran elképzeltem, milyen lenne az egykori, egész napos drámaverseny nézőterén együtt izgulni a város apraja-nagyjával.Szívesen élnék a reneszánsz Olaszországban is, ott, ahol kedvenc rendezőm, Zeffirelli Rómeó és Júliája játszódik. A drámaírók rangsorában nálam egyébként is Shakespeare az első. Hihetetlen, mennyire profi a darabok dramaturgiája, nyelvszakos diákként azt is hamar felismertem, milyen gyönyörű a nyelvezete. Képzeletem és olvasmányaim helyszíneit turistaként is bejártam, és mivel angolul akartam olvasni, Angliából Shakespeare összes műveinek eredeti kiadásával tértem haza. De ha már az időutazásnál tartunk, a századfordulót követő Budapest is sokkal inkább illene hozzám, mint ez a mai. Akkoriban még társadalmi esemény volt egy-egy színházi bemutató, lovas kocsival közlekedtek és estélyi ruhában jártak a hölgyek. Nem két hete debütáló időjárás-beolvasók, és nem a legújabb valóság-show semmihez sem értő szereplői voltak a sztárok, nem olyan előadásokat játszottak a színházak, amelyekben a színésznél már csak a néző szenved jobban, és egyedül az "önmegvalósító" rendező élvezi a produkciót. Ha az előadás gondolkodtat, ha üzenete van, én is szeretem, de az öncélú magamutogatás, ami nem a nézőről és a nézőért, hanem kizárólag egy-két alkotóról szól, idegen tőlem.

Ha az álmok valósággá válhatnának, és akár Csinszkával, akár Szendrey Júliával leülhetnék egy csésze kávé mellé, talán mindkettőt arról kérdezném, mennyi volt választásukban az ábránd, a szerelem és mennyi a kőkemény racionalitás. Csinszka az országos hírű költőt, a különc zsenit vagy az esendő embert választotta? Miért vállalta az előre sejthető mártír-sorsot, a súlyosan beteg ember gondozását? Csupán Ady neve kellett neki vagy valóban szerelmes volt az ekkor már gyógyíthatatlan költőbe? És Szendrey Júlia? Második, sokak által elítélt házassága elkapkodott vagy kényszerű döntés volt? Pestről a kisbabával mennie kellett, nem kerülhette volna el a kilakoltatást, de vajon visszafogadta volna az apja? Esetleg azért döntött így, mert nem engedte az önérzete, hogy visszakéredzkedjen a szülői házba? A válaszokat én sem tudom, de a különböző érveket szívesen mérlegelem, és ebben a minket körülvevő káoszban, a napi rohanásban, bizonytalanságban jólesik egy kicsit tűnődni rajtuk...

 
Lejegyezte: Odorik Zoltán