A Gyulai Várszínház, az Örkény István Színház, és a Szentendrei Teátrum közös produkciója az új Vízkereszt. Minthogy Shakespeare klasszikusai sok helyen, sokféle modern verzióban látnak újra és újra napvilágot, ennek a Vízkeresztnek most nagy várakozással nézhettünk elébe, mert a pályakezdõ, még egyetemista Dömötör András rendezésétõl fiatalos megközelítést, új látásmódot várhattunk.
| 
Für Anikó
| |
A modernség azonban döntően külsőségekre - díszletre, marketingre - redukálódott, megspékelve itt-ott annyival, hogy bizonyos szereplők metakommunikációja az átlagnál közvetlenebb legyen. Előbbi, a díszlet meglehetősen ötletes, mégis hamar megunható. Szellemessége abban áll, hogy az egész darabot egy mosodába helyezi. Itt, a mosógépekből, vagy azok tetejéről bújhatnak elő váratlanul a szereplők. Minden színtér: Orsino udvara, Olívia palotája egy és ugyanazon térben játszódik, csak egyiken például felvonódik az uralkodó képe, a másikon rögzített szerepet kap a pamlag, stb.
| 
Jelenet az előadásból
| |
A hagyományos tér kiiktatásával a rendező kiszakítja a történetet megszokottan értelmezhető kereteiből, és egyedül a szövegre és a szereplők kapcsolatrendszerére tevődik a hangsúly, mi több, csak ez tartaná össze a darabot. Ez a kapcsolatrendszer azonban nem elég kidolgozott a rendezésben, és az elbizonytalanító körülmények - mint a díszlet, vagy az, hogy körülbelül az első rész felénél a darab átvált musicalbe - összességében kihúzzák a talajt az előadás lába alól. Úgy tűnik, nem volt tiszta a koncepció arról, hogyan egyeztethető össze a darab "komoly" oldala: a csodálatos monológok és dialógusok sora az őrült és tragikomikus szerelmi háromszögről; illetve Antonio, Albert úr, a Bolond és a többiek világa, akik élvezik a káoszt, és görbe humorukkal csak terpeszkednek az életben.
| 
Hámori Gabriella
| |
A nagyszerű
Für Anikó (Olívia szerepében), és a Violát játszó páratlan alakítást nyújtó, sugárzó
Hámori Gabriella jelenetei hátborzongatóan jók. A mosodás díszlet nyilván arra utal, minden szereplő végtére azonos csónakban vergődik. Ahhoz azonban, hogy ez igazán értelmet nyerjen, sokkal gondosabb egyensúlyt kellett volna teremteni a figurák és problémakörök között. Túl sok hosszadalmas, unalmas jelenetet enged a rendező
Dömötör András, és
Várady Zsuzsa dramaturg a bolond körének, és belevész a részletekbe, a csámcsogó közönségességre terelve a figyelmet.
Sajnos sokan voltak azon a véleményen az új bemutató után, hogy olyan előadást lehetett látni, ahol a rengeteg pozitív adottság ellenére nem állt össze a darab.
szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu
