Sok másik ember vagyok

Minden ambícióját, idejét és energiáját leköti a színház. Folyamatosan játszik, és szerepköre igencsak változatos: hol hiperérzékeny drámaiságot, hol fanyar humorral fûszerezett, erõteljes karakterizáló készséget, hol pedig énekes-táncos alakítást kíván. Olasz István most kezdte negyedik évadját a komáromi Jókai Színházban. Minél több a munkája, annál jobban érzi magát.

Olasz István A doktor úr c. zenés vígjátékban a Puzsért alakító Mokos Attilával

- Nagyon mellényúlok, ha azt mondom, magánemberként is olyan befelé forduló, agyalós alkat lehetsz, mint a Ház-tűz-néző vőlegénye, Podkoljoszin?

Olasz István: Hát, nem jársz messze az igazságtól. Tudnék mesélni, hányszor és milyen mértékben vagyok képes agyalni akár apró dolgokon. Bár úgy érzem, már javulok. Be kell vallanom, a nőkkel kapcsolatban is sokáig határozatlan voltam.

- Gogol Háztűznézőjének eredeti vőlegénye öregedő agglegény. Aztán jöttél te, alig huszonévesen, és alaposan megosztottad a publikumot. Az egyik oldal azt mondta, bele kellene érned a szerepbe, a másik oldal viszont izgalmasnak találta az újszerű megközelítést. Tényleg, miért is hisszük azt, hogy csak negyvenen túl lehetnek a férfiembernek rigolyái, gátlásai? A húszéves pasik meg mind belevaló vagányok?

Olasz István: Hát ez az, ami nem az, aminek látszik! Podkoljoszint illetően a rendezővel, Bodolay Gézával megbeszéltük, hogy ne stilizáljam magam egy bő harmincas bőrébe. Vegyük a reális koromat. Egy huszonhárom éves fiatalembernek a nőkhöz való viszonyát, a bizonytalanságait. És igen, ebbe eléggé beletrafáltak, akik rám osztották a szerepet. Minden megvolt bennem az életben még önmagát nagyon kereső alakhoz. Ezt aztán megpróbáltuk beültetni a darabba. A szerep megformálásával így is megkínlódtam, hiszen ez volt számomra a színházban az első nagy falat. De a nehézségeken túljutva nagyon megszerettem az előadást. A többi kolléga is kedvelte.

- Előzőleg, még főiskolásként játszottál a János vitézben és Az imposztorban. Azt követően jött a My Fair Lady Freddy-je, a Ház-tűz-néző után a Barabbás című dráma papjának, illetve A gazdag szegények emlékezetes Szüköl Makár díjnokának alakítása. A Nyuszi ül a hóban című Zsurzs Kati-féle, kétszemélyes interaktív mesejátékában a főnyúl, úgy is, mint Ifj. Hímes Nagyrépási Orrángató Ugrancs szerepét alakítottad. Lehet, hogy aki felnőtt nem látta a darabot, most furcsállja, hogy éppen egy nyulat állítok Podkoljoszin alakja mellé. De több, mint bámulatos, amit ti ott Varsányi Marival végigdolgoztatok!

Olasz István: A Nyuszi ül a hóban tényleg őrült kihívás volt, színészt próbáló munka. Marikával együtt másfél órán keresztül állandóan száztízen kellett lennünk, mert ott aztán hatványozottan érvényes volt a kissé talán elhasználódott közhely, hogy minden színházi előadás más és más. Nem tudtuk, milyen gyerekek jönnek, hogy mire és hogyan fognak reagálni. Rengeteget improvizáltunk, én úgy éltem meg az egészet, mint egy fantasztikus színésztréninget.

- Pozsonyban első nekifutásra fölvettek a színművészeti főiskolára. Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába jártál. Szerencsés indítás.

Olasz István: Igen, mindenféle szempontból az. Mert bennem viszonylag hosszú ideig érlelődött az elhatározás, hogy színész akarok lenni. Galántáról származom, s a családban mindenki más medicínával foglalkozik. Apu belgyógyász, anyu fogorvos, a nővérem pedig gyógyszerész. A két kezemen meg tudnám számolni, hogy főiskolás koromig hányszor voltam színházban. Alapiskolás koromban már jártam szavalóversenyekre, de ez még nem jelentett számomra egyenes utat a deszkákra, sőt az alap- és középsuliban sem tartoztam a leghivalkodóbbak közé. De végül is szerintem pont ez vonzott a színházba. Hogy a színpadon kiadhatom magamból a rejtett és kikívánkozó érzéseket, gondolatokat. A színház amolyan önmegvalósítási hely lett számomra. Szeretek sok másik ember lenni.

- Hogyan kezdi színészpályáját olyasvalaki, aki majdhogynem csak hírből ismeri a színházat?

Olasz István: Ez egy érdekes történet. Galántára jártam gimnáziumba, de nálunk akkor nem volt színjátszókör. Bennem viszont nőtt az igény, hogy kipróbáljam magam színjátszóként. Valaki ajánlotta, hogy menjek el Dunaszerdahelyre, ott van a nagy múltú Fókusz Diákszínpad, próbáljam meg. És akkor felhívtam a csoport vezetőjét-rendezőjét, Jarábik Gabriellát, hogy szeretnék jelentkezni hozzájuk. Ő pedig azonnal rávágta, hogy "Persze, gyere el, aztán majd meglátjuk...!". Szerintem kicsit csodabogárnak nézhettek. Hogy valaki képes minden péntek délután Galántáról Dunaszerdahelyre utazni, mert annyira komolyan gondolja a játékot. De befogadtak.

- Te magad könnyen illeszkedtél be a társaságba?

Olasz István A doktor úr c. zenés vígjátékban Sárkánynéval, Bandor Évával

Olasz István: Inkább lassan, de biztosan. Ma az ilyesmi már kicsit könnyebben megy, de a visszafogottság valamilyen szinten azért megmaradt bennem. Szóval nem az vagyok, aki megjelenek valahol, és akkor máris tessék belőlem venni, és én is azonnal mindenkiből ... A Fókusszal is úgy volt, hogy az egyik nagyobb turnénkon, Erdélyben kezdtem érezni, most már igazán közéjük tartozom. Végül is ők folyton együtt voltak, egy gimibe jártak, én meg ugye hetente egyszer találkoztam velük. De tény, hogy a Fókusz volt az a próbakő, amelyről elrugaszkodtam a főiskola felé. Máig nagyon szívesen emlékszem vissza az ott töltött próbákra, fellépésekre, bulikra.

- Hogyan érezted magad a főiskolán?

Olasz István: Szerencsém volt, hogy Huba és Vášáryová osztályába kerültem. Direktívák helyett utakat, irányokat mutattak. Ráébresztettek, hogy nincsenek abszolút definíciók, a színház működésének törvényeit nem lehet könyvből megtanulni. Bizonyos technikákat, például hogy gondolati síkon hogyan lehet felépíteni egy figurát, vagy hogyan lehet bizonyos hatásokat elérni, természetesen elsajátítottunk. De az első időkben mégis el-elbizonytalanodtam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon elég érett és képes vagyok-e én minderre. Hogy nem voltam-e túl naiv, amikor azt gondoltam, alkalmas vagyok a pályára... Martin Huba szerencsére mindig helyre tett, türelemre intett. Élmény volt vele pedagógusként is, rendezőként is dolgozni. Az ő munkamódszere, hogy oktat és javasol, de egyúttal hagy teret is, hogy kibontakozz. Éppen befejeztem a főiskolát, amikor Huba Az imposztor című Spiró-darabot rendezte Komáromban. Chodzkot, a kritikust játszottam benne. Ez az egész társulat számára nagyon fontos munka volt, és már nagyon várjuk az idei Karamazov testvéreket is, amelyet szintén ő rendez.

- Egyértelmű volt, hogy a Jókai Színházhoz szerződsz?

Olasz István: Már a főiskola alatt is játszottam Komáromban, és egyszerűen megszerettem ezt a közeget. Amikor szerződést kínáltak, örömmel jöttem.

- Viszonylag rövid idő alatt sokféle műfajban kipróbálhattad magad. Van kedvenc?

Olasz István: A szívemhez inkább a dráma, a prózai darabok állnak közelebb, mint az olcsó zenés vígjátékok. A hangsúly most az "olcsóságon" van, mert itt a színházban volt alkalmam néhány színvonalas, az úgynevezett könnyű műfajba sorolt darabban is játszani. Engem az zavar, ha a könnyű műfajt - legyen az zenés vagy sem - szó szerint könnyedén veszik, s a megszokott kliséket hozzák. Valaki bejön, hasra esik, vagy lecsúszik a gatyája, és már lehet nevetni; onnantól garantált a közönségsiker. Nekem egy vígjáték akkor tud érdekes lenni, ha ugyanúgy sorsokat ábrázol, mint egy színmű vagy dráma. Jó példa erre a Jókai - adaptáció, A gazdag szegények című zenés vígszínmű, amit 2004 nyarán mutattunk be, szabadtéri produkcióként. Schlanger András rendezte, és ugyanő állította színpadra az idei évad első darabját, Molnár Ferenc A doktor című, szintén zenés vígjátékát. Ebben Csató rendőrt, a doktorné felfelé törekvő, alakoskodó, érdekből udvarló lovagját játszom. Remélem, sikeres lesz az előadás! De pozitív példaként említhetném a tavaly bemutatott, Chicago című musicalt is, amelyben az egyik konferansziét alakítom. Őrületesen sok munka van benne, nagyon erős koreográfiák. Minden tiszteletem a kollégáké, elsősorban a főszereplő lányoké!

- Veled kapcsolatban nekem a csúcsvígjátékról a Sóska, sültkrumpli ugrik be, a Szevasz Vándorszínház legutóbbi kamaradarabja, amelyben fapofával játszod a Művész becenévre hallgató, szerelmi bánata miatt alkoholmámorba menekült partjezőt. Először fulladoztunk, a végén már könnyeztünk a nevetéstől...

Olasz István: Igen, pontosan erről a szatirikus vonalról beszélek! A Gágyor Péter rendezte háromszereplős darabban Benkő Gézával és Gál Tamással játszom, s az egész történet egy futballpálya öltözőjében zajlik. És ezt a három, valamilyen szinten szerencsétlen sorsú férfit valójában egyáltalán nem akarjuk viccesnek láttatni. Önmaguktól, az elképzeléseiktől és a tetteiktől válnak röhejessé. Lefelé csúszó egzisztenciák, és a néző az ő viselt dolgaikon keresztül, mint egy tükörben érzékeli, hogy adott élethelyzetben milyen nevetségesen kicsinyes tud lenni az ember. Bárki. Szívügyünk ez a darab! Én egyébként is kedvelem a kamara-előadásokat, vonz az intimitásuk, a nézők s a játszók közelsége. A drámák és a színművek pedig azért állnak közel hozzám, mert szeretek bonyolult, összetett karaktereket megformálni. Mert az életben sincs olyan, hogy valami fekete vagy fehér. Számomra, ha egy negatív karaktert alakítok, az az érdekes, hogy miért lett olyan, amilyen, és a kapcsolataiban miért viselkedik úgy, ahogy. Senki sem születik rossznak. Az ember személyiségét a társadalom, a környezete, a különféle finomabb vagy durvább hatások csiszolgatják. Jó példa erre a Kanyargó időben című Arhur Miller színmű. Verebes István rendezte, s én egy Mickey nevű, látszólag kőkemény fickót alakítottam benne, aki a darab során fokozatosan leplezi le magát. Mígnem kiderül, hogy egy rendkívül beszari alak, s teljesen behódolt az adott kor, az amerikai McCarthy-éra baloldali értelmiségieket, kommunistákat üldöző politikájának.

- Ahogy mondják, jó szél fúj körülötted, az említett darabokon kívül is - hadd ne soroljam fel - sok más kisebb-nagyobb szerepet eljátszhattál. Elégedett vagy, elég neked a Jókai Színház?

Olasz István: Egy színész szerintem soha nem dőlhet hátra. Ott kezdődne a baj, ha nagyon elégedett lennék. Mert akkor mi motiválna? De három évad után most valóban nem panaszkodhatom. Sőt hálás lehetek a sokféle lehetőségért! Amit sajnálok, hogy kamara-jellegű előadásokban eddig nem nagyon próbálhattam ki magamat. És sajnos az engem nagyon izgató merészebb, kísérleti produkciók sincsenek "testközelben". Azt elfogadom, hogy ilyesmire a Jókai Színház közönségének nagy része nem lenne vevő. Rosszul esik viszont, amikor már a színműveket és a drámákat is eleve fenntartásokkal fogadják, és ebből adódóan nagyon csekély érdeklődést mutatnak irántuk. Nem beszélve arról, hogy sokan megbotránkoznak egy adott darab merészebb nyelvezetén vagy egyéb kifejezési eszközein, annak ellenére, hogy mindez fontos közlendőt hordoz magában. A drámákból átlagban tizenöt-tizenhat előadást játszunk, gyakran foghíjas nézőtér előtt. A szervezőink is arra panaszkodnak, hogy azokat pár város kivételével sehová sem tudják eladni. És még csak a drámákról beszélek. A sóska, sültkrumplit, annak ellenére, hogy vígjáték, sokszor húsz-harminc embernek játsszuk. A rekord, ha jól emlékszem, hét darab néző volt, szó szerint kongott a terem. Szerintem ez tragikus.  És itt kérdezem: miért van a színháznak évek óta csak négy-öt felnőtt bérlete? Egy József Attila emlékműsoron miért csak háromnegyedéig telik meg a nézőtér? Hol vannak az egyetemistáink?! Tisztelet a kivételnek... De tudod, az is baj - és ennek párszor a szemtanúja voltam -, hogy egyesek bizonyos szórakozóhelyen a nemzeti lobogó lengetésével meg irredenta dalok harsogásával elintézik a magyarságtudatukat.

- Hú, de megkomolyodtunk...! Másfelől ez meglehetősen bátor beszéd.

Olasz István: Ez a valóság. Én egyébként a konfliktusokat megoldani szerető emberek köző tartozom, ám csak a célravezető vitákat kedvelem.

- Ellenkező esetben vissza a sérthetetlen magányszférába?

Olasz István: Értem, mire célzol. De szerencsére nem vagyok magányos. A kedvesem ugyan nem szakmabeli, viszont amatőr színjátszóként ő is foglalkozik a színházzal. Ezért belelát ebbe a szakmába, és teljes mértékben el tudja fogadni az én nem szokványos életvitelemet..

- Pihenőidő és három kívánság?

Olasz István: A három kívánságot szerintem már letudtam: további jó szerepek, jó rendezőkkel és nagyszámú, nyitott közönséggel. S ehhez az egészség, a kiegyensúlyozott családi és baráti háttér. Pihenőidőm nem nagyon van, egy hobbim viszont igen. Hosszú évek óta gyűjtök zenéket.

- Ahá, a zenés színház...

Olasz István: Nem operettbelépőket! Az egyik oldalon a dzsessz, a másikon az elektronikus zene. Rendszeresen jártam például technopartikra. Ezt sem néznék ki belőlem sokan. De lementem, mert engem faszcinált, és a mai napig fogva tart ez a zene. Igaz, kemény technót ma már ritkán hallgatok, inkább az elektronikus zene nyugodtabb oldalát kedvelem. Pörögni a színpadon szeretek. Ja, és Nem alkuszunk címmel tavasszal lát napvilágot a nagyon tehetséges komáromi srác, Molnár Csaba új filmje, abban vállaltam egy kis szerepet.

Szerző: Csepécz Szilvia
A szerző és Dömötör Ede (színházi) felvételei
Forrás: www.vasarnap.com