Interjú R.Schimmelpfenniggel

Roland Schimmelpfennig berlini otthonában látta vendégül a Bestseller stábját. A beszélgetés a szerzõvel készült interjú szerkesztett, kibõvített változata. Az Örkény István Színházban a szerzõ két színdarabja látható, a 2004. áprilisában bemutatott  Az arab éjszaka és az idén tavasszal debütált Nõ a múltból címû elõadásokat.

- Beszélne egy kicsit a kezdetekről? Hogyan lett Önből drámaíró?

Roland Schimmelpfennig: Először arra gondoltam, rendező leszek, ezt is tanultam jó darabig. De aztán, valamikor a kilencvenes évek elején történt, amikor megerősödött bennem az elhatározás, hogy drámaíró leszek. Akkoriban még rendezők mellett dolgoztam, és bizonyára ön is tudja, nagyon furcsa szerep rendezőasszisztensnek lenni. Az ember éjjel-nappal dolgozik, de folyamatosan más keze alá, és semmi esélye annak, hogy művészi értelemben független legyen. A színházi élet piramisszerű hierarchiai struktúrája nagyon kemény dolog, igen nehézkes. Talán emiatt is kezdtem el írni, azért hogy megszabaduljak ettől a kötöttségtől, és megvalósítsam a magam művészi elképzeléseit.

- Egy ideig azonban még egyszerre rendezett és írt. Hogyan bírta ezt a kettősséget, és miért hagyta végül abba az előbbit?

Roland Schimmelpfennig:Tudja, a rendezés annyira sok kommunikációt jelent. Másból sem áll, mint emberek meggyőzéséből. Nem más az egész, mint beszélgetés, és konfliktuskezelés. Ez egy ideig nagyon élvezetes, de aztán néhány nap, néhány hét múlva nagyon ideges leszek, úgy érzem, muszáj visszatérnem a saját világomba, a saját gondolkodásmódomhoz. Újra meg kell találnom a saját bázisomat. A saját írásomra kell összpontosítanom, nem adhatom ki mindig az összes energiámat. Nekem a művemre kell koncentrálnom, erre kell fókuszálnom. Az írás, legalábbis az én esetemben, minden erőmet elveszi. Másoknak ez az ideális állapot, egyszerűen csak ebben képesek létezni, ez a lételemük, de nekem ez egyszerűen túl sok energia-kiadás. Nagyon kimerítő, és mindig túl sok kompromisszummal jár. Az írásban viszont soha sincs kompromisszum. Ez benne a legszebb.

- És most, szerzőként milyen viszonyban van a rendezőivel? Mindig kikérik a véleményét, ha az ön darabját rendezik?

Roland Schimmelpfennig:Nem, nem mindig. Ha új darabról van szó, akkor igyekszem megnézni, legalább egy-két próba erejéig, még mielőtt bemutatják a darabot. Ez egyébként nagyban függ a rendezőtől is, hogy akar-e velem beszélni. Itt, Németországban például nem úgy van, mint Amrikában vagy az angolszász országokban, hogy a szerző és a rendező megbeszélik a darabot, vagy kikérik a véleményét, és közösen változtatnak a darabon. Nálunk a szerző szerencsésnek érezheti magát, ha megadatik neki, hogy kapcsolatba kerül a rendezővel, vagy netán megváltoztathat valamit.

- Furcsa jellegzetessége egy-két darabjának, hogy a szereplők, egyfajta autokommentárként elmesélik, mit cselekszenek az adott pillanatban. Ön szerint mi a következménye ennek a trükknek az előadásra nézve? Megköti a kezét, vagy épp ellenkezőleg, nagy szabadságot ad a rendezőnek?

Roland Schimmelpfennig:Nehéz dolog ez. Azt biztosan érzem, hogy ez egy csapda. Elsőre úgy tűnhet, mintha nagyon sok lehetőséget adna, az olyan darabokban például, mint az Arab éjszaka, ami egy nagyon nyitott mű. Vagy az Előtte-Utána. De azt hiszem, a valóságban ezzel megkötöm a rendezők kezét. Gyönyörű dolog tud lenni a színházban, amikor ilyen közvetlen narrációt látunk. Mármost, ez a narráció szoros kapcsolatot igényel a színész és a néző között, ezért nem nagyon fog működni, ha túl sok minden van körülötte. Ha túl sok emellett a rendezői munka, egyszerűbben fogalmazva, túl sok benne a művészet, akkor a megszakad a kapcsolat, és a néző elveszíti a fonalat, nem tudja követni a darabot és akkor oda az élménynek. Úgyhogy azt hiszem ez egy problémaforrás a rendező számára. De ugyanez igaz a közönségre is.

- Ha összevetjük a Schimmelpfenning darabokat, talán az egyetlen közös jellemzőjük, hogy mindegyikük különbözni igyekszik a többitől. Egyetért azzal, ha azt állítom, alaptulajdonsága a folytonos keresés?

Roland Schimmelpfennig:Abszolút! Bár, ez nem olyan ideál, amit folyton direkt keresnék, nem. Ez sokkal inkább véletlenül alakult így. Gyakran megtörténik velem, hogy van abban valamiféle fejlődés, ahogy váltogatom a stílusokat. Nehéz ezt szavakba öntenem. Ha például írok egy olyan darabot, mint a Push-up, ami jobbára párbeszédekből áll, akkor mindig van egy érzésem, hogy majd vissza kell térnem egy sokkal sűrűbb, tömörebb, visszafogottabb formához. Most például éppen egy olyan darabot fejeztem be, ami sokkal inkább hasonlít egy drámai költeményhez, mint hagyományos értelemben vett darabhoz, és már érzem is, hogy a következő valami nagyon is színházi, nagyon is színpadias, klasszikusabb dráma lesz. Nem igazán tudom, milyen törtvényszerűség irányít, az biztos, hogy nem vagyok képes egyetlen rendszerhez ragaszkodni.

- Az idővel folytatott játék nem csak a Nő a múltból, de a többi darabban is igen fontos elem Önnél. Mi izgatja ennyire ezzel a dimenzióval kapcsolatban?

Roland Schimmelpfennig:A színházban az a szép, hogy valamiképpen uralkodik az idő felett. Ez minden darabra érvényes. Talán ez az, amiért az emberek szeretik a színházat. Ott van például ismétlés. Az ember visszamehet, és megnézheti újra darabot. Olyan mágikus pillanat ez, mintha a teremtés ismétlődne meg. Ez adja meg nekünk, közönségnek azt az érzést, hogy olyan csodás teremtmények vagyunk, akik képesek időt teremteni. Mindazonáltal az én írói megközelítésem nem annyira az időt helyezi központba, mint inkább a ritmust, ami persze szoros kapcsolatban áll az idővel. Néha például arról ábrándozom, hogy olyan darabot írok, ami nagyon lassú, nagyon unalmas, de mégis nagyon látványos is egyben. Hogy alkotok egy képet, aztán azt megismétlem, megkettőzöm, ez csodás. De közvetlenül magával az idővel a darab sosem foglalkozik. Mindig arról van szó, mit csinál az idő a dolgokkal.

- A prózával kapcsolatban pedig éppen azt szokták mondani, hogy a regény az időről szól.

Roland Schimmelpfennig:Igaza van. De a színházban viszont mindig a helyzetről van szó. Néha pedig a helyzet teremthet valamiféle időszerűséget. Felgyorsulhat, lelassulhat, akár szinte a megállásig. Az idő a színházban nagyon tág fogalom. A regényírók viszont egészen más módon játszanak az idővel. Egészen más dimenziókban gondolkodnak. A regényíró éveket, hónapokat használ, nekünk drámaíróknak meg van vagy két óránk. Ennél fogva a legmagasabb fokú precizitásra van szükségünk, ahhoz, hogy beosszuk azt az időt, ami a rendelkezésünkre áll. Egyszerűen kevesebb szót használunk. Mennyi szó van egy darabban? 10000? 15000? Hiszen az semmi.

- A Magyarországon bemutatott előadásai közül mindegyiket látta? Úgy tudom, Az Arab éjszakát volt alkalma megnézni...

Roland Schimmelpfennig:Igen, láttam a darabot, és nagyon tetszett. Annyira különös hangulata van. Emlékszem, amikor megnéztem a darabot, a rendező előtte odajött hozzám, és megkérdezte: Maga szereti, ha a rendező teljesen kifordítva adja elő a darabját? Mire azt feleltem: hát, igazából gyűlölöm. Akkor úgy láttam, talán egy kissé ráijesztettem. De aztán megláttam, ahogy az három ember ott ül télikabátban, és nem csinálnak semmit, lenyűgöző volt. Ez egy rendkívüli előadás. Persze lehet, hogy a nyelv miatt is tetszett annyira. A magyarnak annyira csodálatos, puha lejtése van. Aztán még ehhez jött az a halk, sejtelmes zongoraszó a háttérből. Nagyon melankolikus, nagyon lágy előadás lett.
Tulajdonképpen éppen azt szeretem a színházban, hogy az ember valami teljesen mást kap, mint amit előre elvárt. Ez történt például Budapesten. Csodás volt. Nagy meglepetést okoz, amikor az ember darabja új kultúrába kerül. A darab és az adott kultúra persze kapcsolatban áll egymással, de mindegyik a saját anyagán belül működik. Ez az a csoda, ami a színház értelmét adja. Az ember kiadja a kezéből a szöveget, és a színészek meg a közönség megtalálja hozzá a maga útját. Másfelől azonban olyan dolog ez, amit sohasem tervezhet meg előre az ember. Senki nem mondhatja, hogy most nekiállok, és írok egy húsz nyelvre lefordítható világsikert. Az ember csak a maga saját kis terére koncentrálhat. Arra a szűk területre, ami a leginkább érdekli.

- A darabok alapján úgy tűnik, különös gondot fordít a darabok nyelvi megformáltságára, egyes kritikusok egyenesen költeménynek mondják a szövegeit. Miért olyan fontos Önnek ez a réteg?

Roland Schimmelpfennig: Mindig próbálom nagyon sűrűvé tenni a szövegeket. Azt azért nem mondanám, hogy ezek költemények volnának, de az biztos, hogy mind a ritmus, mind a hangzás nagyon fontos számomra. Néha egészen ki tudok borulni, ha egy apró sor valahogy nem akar passzolni az ízlésemhez. Az Arab éjszaka ebből a szempontból rettenetes volt. Volt, hogy fél napot dolgoztam két sornyi szövegen, mert nem tetszett a ritmusa. Miközben ezt a munkát a néző voltaképpen észre sem veszi. Ez egy nyitott formájú szöveg, nem rímekről vagy öttagú jambusokról szól a dolog.

- Az Ön műveivel kapcsolatban nemcsak a magyarországi kritikákban, de külföldön is két álláspontot vélek felfedezni. Az egyik szerint ön egy rendkívüli tehetség, aki ösztönösen beletrafál abba, ami érdekli a közönséget, a másik szerint viszont nem más, mint ügyes mesterember, iparos, aki igyekszik mindig eltalálni a trendeket.

Roland Schimmelpfennig: Érdekes, hogy ezt mondja, mivel amikor a saját írásaimról beszélek, magam is sokszor említem ezt az iparosi munkát. Annak ellenére is, hogy miközben csinálom, soha nem reflektálok rá. Úgy hiszem, ez nagyban függ attól, hogy az ember követi a narrációt, avagy sem. Ez érvényes a kritikusokra éppúgy, mint a közönségre. Az embernek el kell csábítania a közönséget, fel kell keltenie a figyelmet maga iránt. Azok a dolgok, amik írás közben történnek velem, legtöbbször a fantáziával állnak kapcsolatban, így az írás számomra egyfajta mágikus realizmust jelent. Tudom, nem túl németes dolog ez, jelentsen bármit is a németség. Azt én is érzem, hogy a darabjaim általában váratlanul érintik mind a kritikusokat, mind a közönséget. Erre aztán egyesek azt mondják, csak egy trükk az egész, mások pedig csodálatos történeteknek tartják őket. Erre nekem nem lehet befolyásom. Nem tudok kitalálni valami nagy okosságot ezzel kapcsolatban. Egyszerűen írom a magam drámáit, képtelen volnék közben okosan kifundálni, mi lenne a legjobb, leghatásosabb. Ennek semmi köze az okossághoz.

- Lévai Balázs -