Vágyak, illúziók, tünetek

Szabó Réka társulatát ma már Tünet Együttesként kell keresnünk a mûsorújságokban. A csapat vezetõjével nemcsak új nevükrõl, hanem rövidesen újra látható elõadásaikról is beszélgettem.

- A társulatodat régóta ismerjük, de a Tünet Együttes elnevezés még nagyon friss, talán két hónapja olvastam róla először. Könnyen ment a névválasztás?

Szabó Réka: Nehezen és hosszan. Korábban az én nevem alatt szerepeltünk, de éreztük, hogy ez nem az igazi, és már legalább másfél éve, hogy eldöntöttük, nevet keresünk. Utazás alatt, a turnék vacsoráin kedvenc időtöltésünkké vált, hogy friss ötleteken agyaltunk, latolgattuk a korábbiakat. Nyáron, a Balaton partján, a készülőfélben lévő új darabunk, a Szeánsz alkotógárdájának közös csoportépítő tréningjén született a nevünk. Itt határoztuk el, hogy nem halogathatjuk tovább, választani kell. A "Tünet Együttest" az utolsó pillanatban dobta be Peer Krisztián író barátunk, dramaturgunk, és ez már mindannyiunknak tetszett. Idegenkedem a túl nagy szavaktól, egyébként is olyasmit szerettünk volna, ami jellemző ránk. A Tünet Együttes névben van egy kis humor, irónia, de talán azt is kifejezi, hogy a jelenkor tüneteivel foglalkozunk, és nem nagy társadalmi perspektívákból, hanem az egyes emberek szemszögéből, inkább lélektani megközelítéssel szemléljük a világot.
 
- Van közöttetek táncos is, van közöttetek színész is. Nem éppen tipikus társulat a tiétek...

Szabó Réka: Sokáig tudatosan dolgoztam úgy, hogy eszem ágában sem volt társulatot építeni, mindig egy-egy projektre kerestem embereket. Sok riasztó példát láttam magam körül, talán ez lehetett az oka az ódzkodásomnak. Egy társulattá formálódott csapat munkáit nem könnyű újra és újra élettel megtölteni, egy társulatnak nem könnyű előadásonként megújulnia, és mindig fennáll a veszély, hogy belegyepesedik saját kötöttségeibe, előveszi bevált receptjeit. A támogatási struktúra is olyan, hogy a produkció-kényszer miatt hatalmas felelősség egy csapat eltartása, alaposan meg kell gondolni, bele szabad-e vágni egyáltalán.
 
- Mégis úgy döntöttetek, együtt maradtok...

Szabó Réka: A választóvonalat a Karc című előadásunk jelentette, amiben először dolgoztam együtt színészekkel és táncosokkal. Ez egy olyan szép és olyan meghatározó munkafolyamat volt, olyan jó volt együtt lenni, hogy a végén leültünk, és kimondtuk a bennünk érlelődő szándékot: mi egy csapat, egy társulat szeretnénk lenni. Ekkorra már bennem is megszilárdult az elhatározás, és úgy gondoltam, mélyebbre lehet jutni egy-egy témában, egy-egy helyzet, probléma ábrázolásában, ha olyan csapatként dolgozunk, amelynek tagjai ismerik egymás érzéseit, szándékait, véleményét.
 
- Évek óta nyilvántartást vezetek arról, mikor milyen színházi előadást, táncszínházi produkciót látok. A ti előadásaitok után mindig zavarba jövök: hová írjalak benneteket?! Mennyire tudatosan alakult ki benned, hogy lebontod a műfaji korlátokat, és hogyan találtál ehhez társakat?

Szabó Réka: A verbalitás nagyon régóta érdekel. Már 2001-ben, A kiválasztottban, amelyet Thomas Mann utolsó regénye inspirált, az egyik táncos halandzsa nyelven bár, de narrátor is volt, A véletlen című "tudományos ismeretterjesztő táncjátékban" pedig matematikus tart előadást a táncot figyelő nézőknek. Hudi Laci darabjában, A kárhozat kertjében együtt játszottam a két színész fiúval, Gőz Pistával és Kövesdi Lacival, őket onnan ismerem. Egyébként itt is együtt volt néhány műfaj: tánc, ének, video... Pistát megkértem egy pici szerepre a Lomtalanításban, 2004-ben, a Karcban pedig már közös szándékkal, közös kíváncsisággal törekedtünk a műfajok együttes kipróbálására. Nagyon izgalmasnak tartjuk ezt a fajta nyelvezetet.
 
- Szerencsére a nézők is. Én legalábbis mindig azt tapasztaltam, hogy a közönség örül a legabszurdabb ötleteiteknek is, és maximálisan nyitottan, kíváncsian figyeli, mikor, hogyan, hányféleképpen szóltok hozzá.

Szabó Réka: Pedig a nézőknek nincs könnyű dolguk, ezért is nagyon örülök, ha így van. Nekem mindig problémám volt az olyan előadásokkal, amelyekben szöveg és tánc együtt jelent meg, ugyanis a kettőt egészen másképpen kell befogadni, és én is hol erre figyeltem, hol arra. Talán éppen ezért jelent komoly kihívást, hogy neked, mint nézőnek, az érzéki és az intellektuális oldaladra, énedre is hassunk, és azt tartom valóban sikeres előadásnak, ha mindkét síkon történt veled valami a nézőtéren.
 
- Egy tervezett előadás előtt mennyit látsz magadban a leendő, kész előadásból?

Szabó Réka: Amikor egy előadáson elkezdünk dolgozni, még elég keveset tudok róla, de két dolgot biztosan: mi a témája és milyen lesz a nyelvezete. Például a Szeánsz esetében világos volt, hogy egy közösségről akarok beszélni, és szerintem a közösséget legjobban a gyermeki világon át lehet legjobban "megfogni". Azt is tudtam, hogy lesz ugyan az előadásnak zeneisége, de nem fogunk zenét "használni", nem lesznek bejátszások, a zenét majd mi magunk állítjuk elő. Ennél többet nem is kell előre tudnom, hiszen hosszú, három hónapos próbafolyamataink szoktak lenni, és nagyon sokat beszélgetünk, töprengünk együtt. A lámpás jelenetről határozott elképzelésem volt, de sok-sok ötletet adtak a szereplők, én pedig kifejezetten számítok a kreativitásukra, gondolataikra, élményeikre, tapasztalataikra. Ne szigorú, szabályos ötletbörzékre gondolj, a próbákba a gátlástalan bohóckodás is belefér. Én azonban ott vagyok, figyelek, és ha olyat látok, ami az előadásban is működhet, azonnal "lecsapok rá". Ilyenkor már csak az a kérdés, hogyan adaptálható az új ötlet.
 
- A táncszínpadi produkciók látogatói sok mindent láthattak már hazai színpadokon, de a Buddha szomorú című előadásotok közönsége körében még így is sokáig vitatéma volt az egyik férfi szereplő meztelensége.
 
Szabó Réka: Ha nem lenne mögötte gondolat, ha nem lenne rá szükség, akkor nyilván öncélú lenne. Mi is kaptunk több olyan visszajelzést, hogy sokakat zavart Gőz Pista meztelensége. Az még "csak-csak", hogy levágják róla a ruhát, de miért ruhátlan az előadás végéig? Számomra viszont ez nem volt kérdés. A Buddhában minden fiú egy-egy Lázár-novella. Simf egy zongoralehangoló biztatására egész életét lebontja, lerombolja maga körül, visszaad házat, feleséget, zongorát, aztán jön az úri szabó, aki levágja róla a ruhát. Simf ott áll meztelenül a volt telke közepén, és elkezd vágyakozni ház, feleség, zongora után. Ezt a pillanatot tartottam nagyon fontosnak: ott áll meztelenül, és olyan dolgok iránt vágyakozik, amelyek egykor mind-mind megvoltak neki. El se tudom képzelni, hogy ha egyszer levágtam róla a ruhát, hogyan és miért kellene őt visszaöltöztetni. Itt már nem a meztelenség a téma, neki nem lehet másképpen léteznie attól a pillanattól fogva. Gőz Pista teste egyébként szikár, kidolgozott, és bár látszanak rajta az öregedés nyomai, az ő meztelensége természetes, neki ez a jelmeze. Tudom, ez nem minden néző számára természetes, de úgy gondolom, időnként fontos az ilyen látvánnyal, ezekkel a gondolatokkal is szembenézni.
 
- Mennyire kell felkészültnek lennie a nézőnek? Ahhoz, hogy értselek benneteket, kell-e valamilyen "előtanulmányt" folytatnom? Például a Buddhából valószínűleg sokkal többet éreztem, mint értettem... De akkor sem lennék valami magabiztos, ha legutóbbi darabotok, a Szeánsz utolsó jeleneteit kellene elmagyaráznom valakinek.

Szabó Réka: Ez darabtól függ. A Buddha Lázár Ervin novelláiból készült, és nyilván egészen más élményre számíthatsz, ha ismered az író világát, és még több összefüggést fedezel fel, ha azokat a novellákat is elolvastad, amelyek az előadást inspirálták. Ha egy néző a Buddhára mindenfajta irodalmi ismeret vagy előzetes olvasmányélmény nélkül jön el, de eléggé nyitott arra, hogy a látottak hatására átadja magát az érzéseinek és a gondolatainak, rátalálhat az előadásnak egy-egy olyan rétegére, amely hat rá, amely fontos lesz a számára. A Szeánsz vége bennünk pontosan megfogalmazódott. Amikor a sötét teremben az egyik néző kezébe kerül a reflektor, és ő dönti el, kit mutat meg vele a szereplők közül, akkor ott a kifelé való megfelelés, az egyéni érvényesülés harca zajlik a színpadon. A szereplők minden szabályt és konvenciót felrúgnak, mindenki arra törekszik, hogy ő kerülhessen az események középpontjába. Ez a közösségbomlasztó erő már a gyermekkorban felbukkan, hiszen már a gyerekek versenyeztetésében sem a játék a fontos, hanem a teljesítménykényszer , hogy ki nyeri a versenyt. A kívülről befelé figyelő esőkabátok, melyek az egész előadás alatt ott lógnak, számomra a gyermeki illúziókat elvesztett felnőtt világot jelképezik. Amikor a játéktérnek lerombolódnak a határai, amikor a gyermeki énünket körülvevő biztos közeg megszűnik, és feltűnnek az esőkabátot viselő alakok, ők már a komoly, de a gyermeki létbe visszavágyó felnőttek. Vagy talán csak az önfeledt gyermeki létet elveszítő, szomorú lelkek állnak ott? Nem biztos, hogy ezt ilyen pontosan meg kell fogalmazni, elég, ha érzed.

szerző: Odorik Zoltán
 Fotó: Pecsics Mária