Úr ír. Színész ír. Színésznő is.

Déryné Széppataki Róza az utolsó színész volt, akinek hittem - civilben. Színpadról más. Tehetséges színész képes elhitetni mindent, és az ellenkezõjét is. Déryné golyváját tüllsállal takargatva, elszegényedetten, fûtetlen Avas-alji szobájában rótta szorgalmasan emlékezéseit. Tolla alatt - néhány szeplõs elírással - megelevenedett ifjúkorának nomád kóborlása, pályatársak, pályatársnõk, kalandok, kalandorok.

Déryné a magyar emlékirat-irodalom kiemelkedője. Valószínű: jelentősebb író, mint színész. Színésznek inkább színésznő volt. Rövidebben: sanszonett és vígopera-énekesnő. A szerepköréből kihízott primadonna önigazolás helyett tényeket rögzített. Saját maga vigasztalására idézi fel ifjúkori sikereit, nem az utókornak hagyatkozik. Követői félrevezető sorokat hagytak maguk után. Egyikük műveltségét bizonygatta. Másik magánéleti-közéleti bozótosát úgy összezavarta, hogy már is hitte maga retusálta legendáit.
Vay Ilus komika és jellemszínésznő, parodista és komoly színész kacéran csúnyának mutatta magát színészpályáján, mint volt valójában. 

Emlékirataiban kicsit kozmetikál magán. Őszinte, de csak azt meséli újra, amit már ő maga is elhitt élete fordulatainak ismételgetésekor. Miközben bohóckodtam címmel a Duna Palota és Kiadó közreadta alaposan megformált memoárjait. Nem önéletrajz. Mozaikok. Tárcák, színes elbeszélések, amiket egy kerületi újság hasábjaira szánt időszakosan. Végül kötetbe gyűjtötte az élvezetes, rendszerint csattanó záruló, kerek történeteket. Jó olvasni a közel 400 oldalas tarka-barkát, az ízesen elmesélt, abgangosított, arányosan fölépített történeteket.

Elbájolóak elfogultságai is. Ahogy fél évszázad múltán is fiatalos frissességgel képes utálni egy pályatársnőjét, holmi félreértett hűvös köszönés, vagy hasonló horderejű véletlen folytán. Nem azt jelenti, hogy Vay Ilus gyakorlott sérelemgyűjtő. Arra utal, mennyire félénk és sebzéstől aggódó, a legkisebb horzsolást is évtizedekre trezorban őrző a színésznép. Érthető: napi kondíciója, jó állapota a munkaeszköze. A legkisebb sérelem egész élete színészetét teszi kérdésessé.

Miközben Vay Ilus vattába tekerve őrzi vélt sérelmeit, nagyvonalúan megbocsátó az ellene valóban vétkezőknek. Kacskaringósan érdekes pályáját szigorú főkönyvelőként dossziékban konzerválta. Megőrzött minden újságkivágást, kis és nagyplakátot, szórólapot, fényképes-rajzos-szöveges reklámot, pályafordulata lábnyomait. Bekéredzkedtem egyszer hozzá. Érdekelt, hogy a Royal Orfeum Komikája, 1944-ben a Nemzeti Színház tagja - Sardou: Szókimondó asszonyságban Dayka Margitnak szekundál Julie szerepében, valamint Hermann Bahr: Koncertjének Zelmája ottani működésének fakó nyoma -, hogyan került a kulisszarázó Palasovszky Ödönnek a Magaziner redőnygyáros villájában szárnyát próbálgató Dolgozók Színháza társulatába. S bár plakátja van róla, hogy Az ördög cimborája című Shaw-darabban Dudgeonnét játszotta: nem emlékezett semmire, a színházra sem. Kizárta memóriájából. Igaz: végül más játszotta a szerepet. Érthető az emlékezettörlés.

Elbűvölő Vay visszaemlékezése Rátkai Mártonra. 1945. júniusában a Rottenbiller utcában párjelenetet játszanak egy kabaréesten. Vay szerint "bizonytalankodó, zavart és lámpalázas (...) Kínlódás lett számára minden egyes előadás. Későbbi szerepléseiről nem tudok, talán ez volt fényesen sikeres pályafutásának a hattyúdala". Rátkai akkor 64. Hat évig még a Nemzeti vezető jellemszínésze. A fösvény, különféle Gorkij-szerepek, a Dohányon vett kapitány, Rettegi Fridolin A szabin nőkben, a Revizor Polgármestere még ezután jön. Vay Ilus nem tud róla. A színész láthatára sminkasztala szegélye. Rokonszenvek-ellenszenvek fűtik- hűtik ítéleteit. Módjával emlékezik. Csínjával ítélkezik. Öniróniája ellenállhatatlan. Szexközpontú. Szerelmeire elevenebben emlékezik, mint szerelmes szerepeire.

Vay Ilus könyvét nem ajánlom színháztörténet forrásnak, de ajánlom azoknak, akik egy kedves színész kedves és jó tollal megírt csevegéseit élvezni akarják.

szerző: MGP