Hősök és antihősök

A 19 éves Fancsikai Péter ma még a "szereplõ" kifejezést tartja a legpontosabbnak a neve mellett, de azt szeretné, ha idõvel a "színész" után a "rendezõ" és az "író" titulus is ott állhatna.

- Amikor elhatároztam, hogy meginvitállak erre a beszélgetésre, csak annyit döntöttem el, hogy nem Gregor Bernadett szépségéről foglak faggatni. Az azonban tény, hogy a legtöbb néző a "Tibor vagyok, de hódítani akarok" című filmből ismert meg téged.

- Ez igaz, de az első nagy produkció, amelyben részt vehettem, a Sorstalanság volt. Én játszottam a kis Kollmannt, a Harkányi Bandi bácsi által alakított fogolynak a nagyobbik fiát. Keveset látszom a filmben, pedig nagyon sokat forgattunk, ráadásul a hosszú forgatási szünet előtti utolsó napon kezdődött az én egyik jelenetem felvétele... Mintha mézesmadzagot húztak volna el előttem. A Tibor-film már főszerep volt, és komoly feladat is, mivel egy 25 napon át forgatott nagyjátékfilmben 25 napon ott kellett lennem, napi 12 órákat dolgoztunk ugyanazokkal az emberekkel.

- Ennek a kedves, balfék srácnak a története egy kicsit a te történeted is, vagy megírt forgatókönyvhöz kerestek szereplőket?

- Utóbbi. Fonyó Gergely az IBS-ben látott, onnan hívott szereplőválogatásra. Tudom, én is használtam ezt a jelzőt egy korábbi interjúban, de Tibor nem nagyobb balfék, mint amilyen balfék lenne bármelyik kamasz az ő korában és hasonló szituációkban. A mai 17-18 éves srácok szintén ilyen ügyetlenkedő figurák, legalábbis én ilyen voltam.

- Bár korábban is játszottál kisfilmekben, stúdiós előadásokban, nagy színészi rutinod nem nagyon lehetett még ekkor...

- A színészet szakmai fortélyait még nem tudom, egy kitalált karakter megformálása, létrehozása még nagyon kemény feladat lett volna. Mindössze arra törekedtem, hogy természetesen viselkedjem a kamera előtt. Úgy gondoltam, a legjobb lesz "nem játszani", vagyis inkább arra kell figyelnem, hogy bármilyen szöveget is kapjak, az a film logikájának megfelelően hangozzon a számból és ne tűnjön erőltetettnek. A leírt szövegből és önmagamból tudtam építkezni, összerakni valamit.

- Saját életed és jellemed mennyire van benne a filmben?

- A "főhőst" nem rólam mintázták, de nekem is voltak csetlő-botló kalandjaim. Az is hasonlóság, hogy 15 éves koromtól nálam idősebb lányokkal jártam, utánuk futottam. Az viszont fontos különbség, hogy Tibor esetében szó sincs lángoló szerelemről, őt kizárólag a pubertáskori hormonok vezérlik. Én inkább komoly, lelki kapcsolatokat kerestem az idősebb lányoknál. Bármilyen vonzóak is, mondjuk, a Playboy-nyuszik, az egy egészen másik téma. Bármilyen gyönyörű volt a Gregor Bernadett által játszott fiatalasszony a filmben, abból elsősorban nyilván nem szerelem születik. Egyébként nagyon kellemes volt vele dolgozni, kedves volt és szerény, s azokat a legendákat, amik az ellenkezőjéről szólnak, én csak cáfolni tudom.

- Nehéz kronológiában haladni, de mielőtt a másik filmes főszerepedről kérdeznélek, beszélgessünk egy kicsit az Equusról. Ez színpadi főszerep, az IBS előadása, amit december 15-én a Thália Színházban is megnézhet a közönség. A lovait megvakító fiú figurája, akinek titkait, tettének mozgatórugóit egy pszichiáter próbálja megfejteni, homlokegyenest más karakter, mint Tibor...

- Óvatosan kell fogalmaznom, mert én ezt nem tartom hibátlanul megírt darabnak. Az eredeti szöveg inkább a pszichiáter drámája, de úgy érzem, az eredeti mondanivaló - "mindenki szúrja ki a saját lovai szemét" - ma már nem nagyon állná meg a helyét. Földessy Margit, az előadás rendezője ezért úgy húzta meg, úgy alakította a darabot, hogy Alan Strang, a fiú drámájáról szóljon. Egy kicsit még így is sántít az egész. Jobb lenne, ha igazi harcot látnánk, a pszichiáter és a fiú lelki küzdelmét, és arról szólna az eladás, hogy kettejük harcába ki döglik bele. Nekem az túl egyszerű magyarázat, hogy van egy kedves, de vallási fanatikus mama, és van egy szigorú, többnyire zsarnoki papa, és ez akkor így mindent érthetővé tesz. Mindezek ellenére nagyon szeretem játszani, mert szinte egy teljes életet élhetek le a színpadon, és az nagyon fontos. Viszont a túlzott pszichologizálás nekem más alkotásoknál sem tűnik jó megoldásnak. Oliver Stone filmjének, a Született gyilkosoknak a forgatókönyvét Tarantino írta, de amikor beült megnézni, annyira kiakadt rajta, hogy a mai napig nem nézte végig. Nekem ugyanerről sokkal többet mondott Schilling Árpád előadása és filmje, a Nexxt, amelyben a Frau Plastic Chicken vezetette sorozatgyilkos-vetél kedőn többet tudunk meg, mint a pszichodrámákból. Utóbbiak inkább személyiségfejlesztő -tréningekre, gyógyításra, és nem színpadra valók. Kicsit elkalandoztam...

- Nem baj. Szerencsére nem kerültél bele a gátlásos kamasz skatulyájába. A következő nagy lehetőség a Mansfeld című film címszerepe volt.

- Időben nem is ez a következő, hiszen a Mansfeld előkészítő munkái már 2005 februárjában, a Tibor-film előtt elkezdődtek, és egy hosszú szünetet kihasználva vehettem részt a másik forgatásán. Szilágyi Andor, a Mansfeld rendezője pedig éppen az Equusban látott...

- Mansfeld Péter 1958-ban, két évvel a forradalom leverése után lesz forradalmár. Szerinted miért provokálta a hatalmat, miért nem akarta elkerülni a mártírok sorsát?

- Az ő viselkedése nem indíték nélküli provokáció volt, nem ok nélküli vagánykodás. A filmben nem hangsúlyos, de azt tudjuk, hogy egész családját meghurcolta a diktatúra, szerettei nagyon súlyos torzulásokat szenvedtek el az akkor fennálló rendnek "köszönhetően". Nagyszülők, szülők... eltűnt és halott emberek... nővérének férje a börtönben... Mindez olyan indulatokat szült ebben a fiúban, hogy ösztönösen indult el ezen az úton. A történet végén 18 éves, de állítólag 15 évesen már ott volt a Széna-téren. Azért mondom, hogy állítólag, mert a családtagjai visszaemkékezései ellentmondóbbak, mint az 56-os harcostársai emlékei, akikkel nemrég beszélgettem erről. Az viszont egészen biztos, hogy pesti srácként 15 évesen élte át a forradalmat, látta a temetetlen holtakat az utcán, megélte az ismerősök elhurcolását, és mindez mély nyomokat, sebeket hagyhatott benne.

- Annyira, hogy két évvel később tudatosan fordult a rendszer, a hatalom ellen?

- 17-18 évesen nosztalgiával gondolhatott a két évvel korábbi eseményekre, azokra az időkre, amikor még úgy nézett ki, történhet valami változás. Én úgy látom, sokkal emocionálisabb ember volt annál, hogy bármiféle komoly eszmei hátteret keresett volna a lázadásához. Nem az esze, hanem a szíve vezette. Nem az a vágy élt benne, hogy hős legyen, hanem azt látta tisztán és világosan, hogy nem árulhatja el a barátait. Én úgy gondolom, az igazi hősök nem úgy válnak hőssé, hogy azok akarnak lenni, inkább csak teszik a dolgukat, és még utólag sem meditálnak rajta, mennyire volt hősies a tettük. Akiket a hőssé válás vágya vezérel, könnyen válhatnak antihőssé.

- Manapság te kit tartasz hősnek?

- Én ezt a fogalmat nem tudom értelmezni a XX-XXI. század emberére. Sokkal prózaibb és profánabb ez a történet annál, hogy romantikus fogalmakkal átitatott szimbólumokkal hősöket lehessen benne alkotni. Túl közeli az időben. Ha hős az, aki mindent megtesz a saját ügye érdekében, és akkor is védi a társait, akkor sem árulja el őket, ha ennek az ő élete az ára, akkor Mansfeld Péter hős volt. Nagyon fontos, hogy az ember hű maradjon önmagához. Én is igyekszem eszerint élni, de nem tudom, hol van az emberi tűrőképességnek a határa, azt pedig még kevésbé tudom, hol az enyém. Meddig tartanak ki az elvek? Kinek mit kell átélnie ahhoz, hogy megtörjön, hogy árulóvá vagy beépített ügynökké váljon? Meddig ad az apró szabadság-morzsákba való kapaszkodás elegendő lelki és fizikai erőt a fenyegetések, a kínzások, a zsarolások között?

- Kitartanál vagy feladnád hasonló helyzetben?

- Nem tudom. A Széna-téri Szabó bácsi vagy az anyám története nekem valószínűleg nem adna ekkora erőt, de azt is tudom, biztosan nem akarnék másokat bemocskolni a magam tisztázása érdekében. Amikor az előző rendszer bűneiről vagy bűnöseiről esik szó, nekem 18-19 éves fejjel nagyon nehéz megítélni, hogy X vagy Y áruló volt-e. Erről a korszakról nincsenek objektív visszamelékezések, az emlékeket az formálja, ki mikor melyik oldalhoz húzott vagy éppen most hová tartozik. Látjuk az 56-ról szóló vitákban, hogy mekkora káosz van a fejekben. A szemtanúk még abban sem értenek egyet, amit a saját szemükkel láttak. A tényeket nem látjuk, nem tudjuk... helyettük talán az akkori érzeteket, élményeket kellene átadni a maiaknak, ha ez lehetséges volna.

- Nehéz volt időpontot egyeztetnünk, mert felújító próbákra jársz...

- Folytatjuk a Bárkában az Iskola a határon előadásait. Nagyon szeretem, mert a magyar irodalomból talán Ottlik regénye a legkedvesebb művem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Te miért szereted?

- Nagyon szépen járja körül, hogy talán az emlékezés képessége a mi legnagyobb kincsünk. Mégis az az egyik leglehetetlenebb dolog, hogy pontosan idézzük fel az emlékeinket. Amikor emlékezem, állandóan átverem magamat. Mesélek egy helyről, elviszek oda valakit, hogy megmutassam, aztán ott derül ki, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek megírtam, mert az agyam megváltoztatta az emlékeimet. Ezek a furcsa hatások, impressziók az előadásba is bekerültek. Minden szereplőnek van egy kis története, egy saját kis kálváriája, de nincs lineráris cselekmény, a töredékek csak a végére állnak össze egységes szerkezetté. Nehéz erről így okosakat mondani... inkább el kell olvasni, meg kell nézni...

szerző: Odorik Zoltán
fotó: Endrényi Egon