Schilling és Mundruczó az ÉS-ben

A december 21-én megjelenõ Élet és Irodalom dupla számában két írás olvasható a Krétakör Színházhoz kapcsolódóan: Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetésének szerkesztett változata, melynek apropóját A jég c. produkció szolgáltatta, valamint az ehhez írt elõszó a társulat mûvészeti vezetõjének tollából.

Mundruczó Kornél

A színház, amely a pillanat művészete, ma Magyarországon éppen egy letűnt kor konzerválására tesz kísérletet, és ebben sajnos nem a szakma belső megújulása, a fiatal alkotók lázadása vagy éppen a közönség sürgető igénye fogja megakadályozni, hanem egy szimpla gazdaságpolitikai racionalitás, hiszen csekély jövőbe látó képességgel is megjósolható: nem lesz elég a fedezet a folyamatosan duzzadó igényű, állami finanszírozású közintézmények büdzséjének még a szinten tartására sem.

Előreláthatólag tehát valami egészen egyedülálló, és józan ésszel felfoghatatlan jelenséggel néz szembe a magyar színházi kultúra: az fogja megváltani, ami a pusztulását idézi elő, vagyis a pénz.

A Krétakör Színház művészeti vezetőjeként, kihasználva helyzeti előnyünket, miszerint az állami finanszírozástól csak részben, de a szakma ancien régime-jétől tökéletesen függetlenek vagyunk, kísérletet teszek - a magam lehetőségeihez mérten - a kárenyhítésre. Nem akarom magam abban a színben feltűntetni, mintha én fedezném fel a spanyolviaszt, hiszen olyan szakmai fórumok, mint az Ellenfény, a Theatron, vagy a Színház című folyóirat tett már lépéseket a konstruktív szakmai kommunikáció meghonosítására. Csakhogy a szakma azon része, mely a nézővel való konkrét találkozásért felelős - színészek, rendezők, dramaturgok - még nem mutatták kellőképpen jelét elkötelezettségüknek, nem beszélve arról a sajnálatos tényről, hogy ezeket a sajtóorgánumokat a színházba járók csak jelentéktelen hányada olvassa. Szeretném, ha minél előbb megindulna valami változás, ami elemi érdeke generációmnak, s ennek jegyében közlöm a Mundruczó Kornéllal folytatott beszélgetésünk szerkesztett formáját. Ebben nem pusztán az általa rendezett A jég című előadás hátterét boncolgatja, hanem a színház egészéhez való hozzáállást, egy fajta alkotói attitűdöt, személyes véleményt is kifejez. A későbbiek során megpróbálom kiszélesíteni a kört. Más kollégáimat is felkeresném, és ha hajlandóak rá, belőlük is igyekezném kiszedni színházművészettel kapcsolatos véleményüket, a szakmai elkötelezettség és alaposság igényével. Talán ezeket a beszélgetéseket egymásba is folyathatjuk idővel, és megindulhatna egy értelmes párbeszéd, melyet a nézők hozzászólásaival, kérdéseivel, kritikai észrevételeivel is gazdagíthatunk. Ezzel elkerülhetetlenné válik az is, hogy mi, színházi alkotók, tollat ragadjunk, és szemérmetlenül a nyilvánosság elé tárjuk felismeréseinket (amennyiben vannak).

Vigyázat, ez nem provokáció!    

(Schilling Árpád: Vákuum - Előszó egy beszélgetéshez)

 

A színész alkotó. A legrosszabb is. Lehet bitangul hazug, de akkor is alkotó. Sose egy rendező csinálja meg a színészt. Elsősorban valami viszony számít a színész és az adott anyag között, és nem a szerepértelmezés, nem egy okos instrukció. A színész akkor válik alkotóvá, ha meri kockáztatni magát túl a szerep megformálásán, és ott mer lenni a színházi térben. A rendező ehhez annyit tud hozzáadni, hogy a színész köré bizonyos valóságot teremt, amelyben ő valamilyenné válhat. Önmagává lesz egy szerepen keresztül. De nem a rendező teszi azzá, hanem a színész teremt önmagában életet. Ebben segíthet a partner, egy zene vagy a fal színe. A személyiség összezár, és megszűnik az a félelem, hogy őneki itt bárkit el kellene játszania. Ebben az értelemben szerintem egész egyszerűen nincsenek szerepek. Ez lényeges belátás a színész és a rendező oldaláról egyaránt. Ezért is merem azt állítani, hogy többnyire a rendező hibáztatható ha egy színész rossz, de nem azért, mert nem találta meg az okos instrukciókat, hanem azért mert hibás volt a valóság, amit létrehozott. Nem az ösztöneire hallgatott, csak mahinált. Ezért se tartom pusztán szakmának a rendezést. Sokáig tart, amíg rájön az ember, hogy mi a mahináció egy ilyen folyamatban. A Nibelung esetén a kórházi ágyak, a szagok meg a valóság, a valódiság jelentette a teret, amelyben a színészeknek meg kellett érezniük a létezést.

Régi közhely, hogy a szereposztásnál dől el minden, pedig ez az igazság. Ha nem osztod ki jól a dolgot, nem fog működni. Jelent valamit az az arc vagy sem? Ami nem ő már, hanem a saját ikonja. Színész bárkiből lehet. Én magam soha nem gondoltam, hogy valaha színész leszek. Egyszerűen a legkönnyebb útnak tűnt a művészetek területén. Ebben lehet érvényesülni úgy is, hogy nem tudok semmit. Valójában ez a téves logika vezérelt tizenkilenc évesen.

A színészet évei után első valódi, önazonosság élményem a filmtanszakra való felvételi film forgatásakor történt velem. Akkor éreztem először, hogy 178 cm magas vagyok és nem a megfelelési kényszer dolgozik bennem. Ezért mondom a színészeknek azt, amit A jégben Hramnak mondott a nagyapja: élj, és ne félj semmitől. A színészetben nagyon fontos, hogy ne számolják fel az életet maguk körül. Ne legyenek csak színészek. Mint ahogy egy szakszervezeti titkár se legyen csak szakszervezeti titkár. Hogy az élet nem csak színdarabokban történik, azt fel kell fedezni.

A színésznek nem szabad azon görcsölnie, hogy éppen fejlődik-e vagy sem. Azt kell tudnia, hogy ahol éppen tart, az mi. Különben nem lesz képes meglepni se a rendezőt, se a partnert, se saját magát. A technikai fejlődés csupán rutin kérdése.

(Megzörgetve - Schilling Árpád Mundruczó Kornélall folytatott beszélgetésének szerkesztett változata)