Szép Ernõ a magyar irodalom legszomorúbb költõje volt, aki szinte predesztinálta magát erre a sorsra. Bár tehetségét mindenki elismerte a Nyugatban, mégis a nagyok árnyékában maradt, és szinte észrevétlenül halt meg. Pedig alig van olyan magyar dráamaíró, akinek több drabját játszanák, mint neki. /Juhász Dósa János írása a komáromi Jókai Színház Patika címû darabjáról/
| 
Jelenet az előadásból
| |
A Május a főiskolák egyik állandó vizsgadarabja, de az Azrát és a Vőlegényt is gyakran előveszik sikerre éhes társulatok. Személy szerint az én kedvencem az Aranyóra. S ki ne ismerné a Lila ákácot, amelyet Székely István kétszer is filmre vitt. De az első nagy Szép Ernő élményem mindazonáltal a Patika volt 1995-ben az Új Színházban Novák Eszter rendezésében, Magyar Attilával a patikussegéd szerepében. Egy tehetséges fiatal színész első, s máig utolsó jelentős dobása.
Szép Ernő lírai szösszenete talán máig a legkegyetlenebb, pedig mennyien megírták már Szép Ernő előtt a mélybe süllyedt vidéki Magyarországot, ahol mindannyian várnak, mint Csehov hősei a csodára vagy legalábbis az első vonatra, amelyik elviszi őket a nagyvárosba. De ahogy oroszországi nyomortestvéreik, ők sem képesek megváltani a vonatjegyet, reménytelenül mindörökre beleragadnak a sárba (remek Dömötör Ede plakátterve). Biztosan lesznek olyanok, akik azt mondják erre, hogy mindez már rég a múlté, ma már az internet és más technikai kütyük korában elég egy gombnyomás, és akár már Honolulun érezhetjük magunkat. Pedig elég csak eljönni arra a Pozsonytól vagy Budapesttől alig 2-300 km-re lévő vidékre, ahonnan vagy gyorsan elmenekült a tehetséges ember (mint tette ezt a Patika Fekete névre hallgató előző patikussegédje) vagy végleg ott maradt, megcsúnyulva, álmait gyorsan eltemetve.
| 
Jelenet az előadásból
| |
Mennyi olyan barátom van, aki akár értelmiségiként is havonta felveszi a fizetését (ne adj isten) a segélyét, s várja a következő hónapi fizetésnapot. A nagy többség pedig, akik évek vagy már évtizedek óta nem dolgoznak, megkapván a segélyt, kifizetik belőlük az adósságuk egy részét a helyi kocsmában vagy uzsorásnál. Olyan mókuskerék ez, amiből nincs kilépés. Ahogy valószínűleg Balogh Kálmán is reménytelenül odaragadt a laposladányi sárba, és csak idő kérdése, hogy mikor azonosul azokkal, akiket az elején oly idegennek érzett, s akiktől minden idegszálával irtózott.
| 
Jelenet az előadásból
| |
Verebes István remekül ráérzett a darab mérhetetlen aktualitására, de nem tudta az egyensúlyt megetremteni a három felvonás között. Fölöslegesen eltúlozta ugyanis a darab első felvonását, amit rendezőileg ugyan ügyesen abszolvál, de mintha az önállósulna is magától Szép Ernő színművétől. Felvonul benne egész Laposladány, akiknek a döntő része tökéletesen alkalmazkodott ehhez a lelki posványhoz, és jól érzi magát benne. Egyedül talán a patikusné az, aki még lát esélyt a kitörésre, de mint később kiderül, a döntő pillanatban őt is elhagyja az ereje. Remek alakítások egész sorát látjuk (
Nagy László kocsmárosától
Horányi László postamesterén át
Hajdú László Szabolcs Borgidájáig), külön kiemelném a szemtelen cigányprímást játszó
Bernáth Tamást és a kielégítetlen postamesterné szerepében
Molnár Xéniát, aki annyira közönséges tud lenni, hogy időnként már szimpatikus. Legalábbis egy ölelés erejéig.
| 
Jelenet az előadásból
| |
Fejvesztve menekül ebből a társaságból mind a most érkezett segéd (
Tyukodi Szabolcs) mind a Patikusné (
Szvrcsek Anita), s egyedül maradnak a patikában, de mégsem lesznek-lehetnek egymáséi. A második felvonás egész egyszerűen szívszorítóan gyönyörű. A segéd hegedül, csak hegedül, egyre fájdalmasabban szól a hegedű, s tudjuk, hogy ha nem érkezik is meg a patikus az éjszakai tivornyából, nem fog történni semmi. Marad hát alkalmanként a kikapós cselédlány, Kati (
Holocsy Katalin), aki csak mossa-mossa a padlót. De a sarat a lelkünkből nem tudja eltüntetni.
Szerző: Juhász Dósa János
Fotó: Dömötör Ede
