Szentivánéji delírium

A Bárka 2006-os utolsó premierét tartotta meg Szilveszter este, és a csaknem három órás darab bölcsességével, szépségével és misztériumaival vitt át az új esztendõbe. Alföldi már rendezte a Szentivánéji álmot (Szegeden), s a Bárka történetébe is beírta már magát egy legendás Szentivánéji álom elõadás, tehát duplán izgalmas várakozás elõzte meg a mostani rendezõi koncepció és a Bárka társulatának találkozását. Az új produkció igényes, ráérõs, és sok szempontból felkavaró. Élményszerû munka, mint nagyszabású kerek egész, és mint kitûnõ alakításokkal teli vadon.

Igen, sűrű vadon ez a Szentivánéji. A ligetben játszódó legjobb részei alatt az ember elfelejti, hogy hol van, elfelejti a külvilágot, és részesévé válik egy hosszú, sűrű éjszakának, melynek nem lehet látni a kimenetelét. Ahogy nem látják a szereplők maguk sem. Lysandert (Nagypál Gábor), Demetriust (Dévai Balázs), Hermiát (Szorcsik Kriszta), Helénát (Parti Nóra) szenvedélyük hajtja már azelőtt is, hogy a ligetbe érnének, ott azonban minden szabály érvényét veszti. A választóvonal a megokolható tettek és az éjszaka világába való átlépés között határozottan meg van húzva. Alföldi nem elrejti, hanem kiemeli a darab formáját. Világosan épít a szerkezetre, ha nincsenek is rendezésében felvonások. A történet felvezetése az alapviszonyokra helyezi a hangsúlyt, díszletet még nem használ. A díszlet teljesen váratlanul érkezik, Puck alkonyi cselvetéseinek következményeként. A színpad közepén álló Puckra hosszú másodpercekig, talán percekig hull alá az egész földet bőséggel betemető konfettizápor. Sok asszociációt indít el ez az ötlet, és az éjjeli világítással együtt nem várt, mesés hangulatot teremt. A díszlet (tervezője Daróczi Sándor) időzítése remek, mert addigra már sokáig nem volt semmi más, mint a csupasz színpadkép, s erre egyszerre teljesen újat hoz a váltás, megjelennek a színek. Innentől ez jelenti az új közeget, sajátos funkciókkal (pl. az alvók eltakarása). A megoldás nagyon egyszerű és egységes, ami nagy szó.

Az elejétől tiszta mozgásnyelvvel (aminek Gergye Krisztián volt a felelőse), és friss, energikus játékkal dolgoznak a színészek, ám csak a történet előrehaladtával nő a mozgásterük. Mikor mindenki megindul a kulcsfontosságú liget felé, fiatal szereplőink annyit gyalogolnak, hogy a nézők csaknem úgy követhetik őket, mint egy filmen. Kimerítően nagy utakat járnak be, s a szűk tér így kitágul. Ki-ki a maga szerelmi nyavalyájától űzve bolyong avagy keres; Parti Nóra fáradhatatlanul követi Demetriusát, ölre is menne érte. Szócsatái és fizikai erőbedobása ideális Helénává avatják - mást elképzelni sem lehetne a szerepre. Vagány, kacér, de mindennek mintha nem lenne tudatában: sehol sem érzi magát Herminához képest. Pedig ízig-vérig női lélek ő is, hisz követeli magának a szerelmet, csak anti-hősnő, nem az a szende naiva, akit irigyel. A darab egyik legizgalmasabb része, hogyan fordulnak át a szerelmek, és milyen változásokat idéz ez elő az addig valamilyennek elkönyvelt emberekben.

Az elvarázsolt liget területén (hisz az új díszlet is azt jelzi hőseinknek, itt egy más világba lépnek) egy teljes éjszaka erejéig feloldódnak a személyiségek. Tompa fényben gyönyörű tánc koronázza meg mindezt. Hermina, Heléna, Lysander és Demetrius átadja magát a csodának, és teljesen szabaddá válnak egymás előtt. A négy szereplő összjátékában tengernyi apró finomságról lehetne beszélni, ennél a résznél mindenek előtt a mozgás és arcjáték összehangolt, egymásra figyelő szépségéről.  Csak arra hívnám fel még a figyelmet, az eltérő karakterek kölcsönösen mennyire erősítik egymást. Szorcsik Krisztából is előjön a hárpia az éjszaka folyamán, és Nagypál Gábor hűtlen, mogorva pokrócként ugyanolyan fantasztikus, mint nemes, kitartó jegyesként, vagy épp lángra kapott szerelmesként. Dévai Balázzsal mosolyt csalnak az arcokra, mikor térden közelítenek Heléna felé, pedig furcsamód egyébként nem a vígjátéki oldal dominál.
      
A darab a Vívóteremben megy, kihasználva adottságait: a körkörös látvány-lehetőséget, a színpad széle és a nézőtér elválasztatlanságát. A szereplők innen-onnan tűnnek fel, gyakran az első sorban ülők lába mellől. Precíz koreográfia minden egyes lendületes színpadra lépés. A magaslatokat is birtokba veszik, a karzatról szólalnak meg hirtelen, a nézők feje fölül, így Kálid Artúr hatalmas, szelíd és öblös hangú Oberonként. Lázás Kati pedig, a darab lelke, Puck megszemélyesítőjeként mindenhol jelen van. Rőt bundájában titokzatos figura, aki az összes lehetséges történést magában rejti, lát és hall mindent. Puck ilyen felfogásban rendkívül sokrétű, varázshatalmú valakiként jelenik meg előttünk. Jót mulat az agyongabalyított emberi viszonyokon, ugyanakkor mélységesen megérti őket, és végül vigyáz is ezekre az esendő lényekre. Alföldi ezt úgy érzékelteti, hogy Puckot látjuk akkor is, ha épp nincs szerepe; fekszik és fülel valahol, vagy maga elé mormolva járkál, és a színpadot telehinti babonáival. Éles ellentétben áll ez a statikusságában is mindenütt jelenvalóság a szerelmesek végkimerülésig tartó igyekezetével, önhajtásával.   Bizonyos tekintetben női varázsló-alakként olyan hagyományokra emlékeztet ez a figura, mint az Éj Királynője, csakhogy Lázár Kati Puckja hatalmánál és nyerseségénél fogva még befolyásosabb. A rendező konkrét elképzelésében Puck ezúton mágikus erejű roma asszony, aki csaknem olyan szellemben őrködik védencei fölött, mint a Száz év magány Ursulája népes családján.

Alföldi rendezése több lábon áll, melyek határozottan kirajzolódnak a darabban (l. többek közt Puck személye; a hozzá kapcsolódó citerazene; a mozgás bevetése ott, ahol ez többet mondhat a beszédnél; a karakterek határozott megkülönböztetése; és az emberi sorsokat illetően a Shakespeare-vígjátékban rejlő tragikus vonások kidomborítása). Én leginkább azt emelném ki, hogy végig tudott vinni egy egységes stílust, melybe ezeket mind összekovácsolta, és melynek semmiben nem vált rovására a kísérletező kedv.

szerző: Csoma Orsi/Színház.hu