Herkentyűk rabságában a gondolat

Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói elõadják De Sade úr betanításában címû színmûvét, közismert rövidítéssel, a  Marat/Sade-ot Victor Ioan Frunza, román vendégmûvész vitte színre az Új Színházban, aki már több magyar teátrumban is rendezett. (Metz Katalin/Magyar Nemzet)

Tobzódás felsőfokon. Izmusok kavarognak a színen: konstruktivizmus, expresszionizmus, szürrealizmus és - ha úgy tetszik - dadaizmus. Amennyiben szertelenül, erőltetten egymásra halmozott, össze nem illeszkedő, feltűnést keltő-kergető jelenetek, kellékek, díszletelemek zsúfolódnak - többnyire öncélúan, néha meg bántóan tendenciózusan - a színen. Hogy az előadás végén betolt óriás Napoleon-konstrukció előremeredő nemi szervéről ne is beszéljünk.

  Frunza - különös ellentmondásban a játékteret agyonnyomó,      -zsúfoló konstruktivista díszletelemekkel, szofisztikált kellékekkel, tengernyi készülékkel, szerkezettel és kielemezhetetetlen herkentyűkkel, szürreális jelmezekkel - már-már naturálista módon játszatja el a különféle betegségekben szenvedő ápoltak kényszerképzeteit. Az elmekórtan megannyi változata vonul föl a színen anélkül, hogy a színjáték fontosabb síkjait is felszínre hoznák. A színészek - nyilvánvalóan rendezői utasításra - kényszeres figuráik aprólékos kidolgozásával bibelődnek anélkül, hogy a forradalom - és nem az elmebajosok - kóros mivoltát, morbiditásba fúló kártékonyságát, a bezártak fojtott indulatainak vulkanikus kitörését, a társadalmi földindulás természetrajzát is megjelenítenék. Az előadás kifejezetten egysíkúvá szegényedik, többértelműsége elsikkad, mi több, a Görgey Gábor fordította, gazdagon árnyalt, gördülékeny szövegről is elvonja a figyelmet az egyre-másra színpadra tolt, megfejthetetlen szerkentyűk felbukkanása. Adriana Grand, az előadás díszlet- és jelmeztervezője nem először növi ki magát a produkció főszereplőjévé, másszóval, nyomja agyon hivalkodó tárgyi leleményeivel a játéktéren történteket. Alkotótársával, Frunzaval való, korábbi közös munkái során is azt a benyomást keltette, az ő grandiózus, ám kiagyalt díszleteihez, jelmezeihez kénytelen illeszkedni a rendezés - és nem fordítva. Így aztán óhatatlanul öncélú spekulációk szabják meg a jelenetek koreográfiáját. A magát hidroterápiával kuráló, fürdővízben ücsörgő (merthogy viszketegségben szenvedő) Marat nem egy szimpla kádban üldögél és "alkot", hanem olyan fürdőalkalmatosságban, melynek kazánja és csőrendszere több méteres szerkezetként funkcionál a feje fölött, nehogy már a jobb sorsra érdemes színész, Huszár Zsolt fanatikus szöveginterpretálására figyeljünk. De hasonló, elképesztő készülék-találmányok funkcióját fejtegetjük az előadás végedes végéig.
Való igaz, a charentoni elmegyógyintézetről tudni, hogy csakugyan hidroterápiával és színjátszással "kezelték" a betegeket (anno 1808, a darab jelenkorában), és Peter Weiss erre a kettős tényre alapozta a Marat/Sade alapötletét, tehát okkal játszatja a cselekményt a fürdőházban, ám ez nem indokolja a gépezetek, a csőrendszer Új színházi "elburjánzását". Mintha a rendező, s a díszlettervező a koraavantgárd múlt század eleji évtizedeiben élne, s mintha a Brook óta meghirdetett "üres tér", egyszóval, a színészi megjelenítő erőre összpontosító színház máig korszerű eszményeit észre sem vette volna, az óriásivá növesztett-torzított tárgyak részben expresszionista, részben szürreális bódulatában él. Ez pedig lefokozza a színész darabbeli súlyát, funkcióját. Peter Weiss "színház a színházban" alaphelyzetét is pusztán a külsőségek szintjén érezni. Holott ez a színmű alapkérdése: nem hiába tanítja be a valóban Charentonban ápolt Marquis de Sade az elmebetegeket Marat halálának színpadi eljátszására, a forradalom és a gyógyintézet egymásra vetítésével. Emlékezzünk csak a kaposváriak jó húsz éve bemutatott, legendás Marat/Sade előadására: a kor süvöltött a játéktéren. A nyolcvanas évek diktatúra nyomorította Magyarországa. És az ötvenhatos forradalom akkor még tiltott emléke. Korántsem az elmekórtan morbid figuráira irányította figyelmünket a rendező Ács János.  Az Új Színház mai előadása semmiről sem szól. Az üres teatralitás legfönnebb a gondolatokra kevésbé fogékonyakat kápráztatja el. S a minuciózusan kiokumulált látvány híján van a közvetítésre érdemes gondolatoknak. Az pedig színházi közhely, hogy  a nézőtér bevilágításával azt jeleznék, mi is a charentoni ápoltak vagyunk. Az egyetlen izgalmas, lélegzetelállító jelenet a tőrt szorongató arisztokrata lány, Charlotte Corday és az épp kiszolgáltatott forradalmi vezér Marat gyilkos kulminációt késleltető-fokozó viaskodása, birkózása a vízzel teli fürdőkád szűk terében. Másfél méteres, fehér Napoleon kalpagjával a fején, két kicsiny balettcipőben spiccelve, nemigen mond többet jelmezénél a Corday-t alakító Pokorny Lia, kényszeredett erotomán karikatúrát játszik Hirtling István, fehér öltönyében feszengő intézet-igazgatót Keresztes Sándor, harsányan lelkes Popót Vass  György, féltő-szorongó, szürkeveréb élettársat Nagy Mari; Balázs Attila (m.v.) monoton rajongása (Jacques Roux) nem hagy nyomot emlékezetünkben, Galkó Balázs önmagában véve karakteres ápoló. Az egyetlen fontos szereplő, aki képes kivonni magát a rendezői terror alól, aki nem tűnik el a buja tárgyak hegemóniájában: a De Sade márkit alakító Gáspár Sándor. Súlyos egyénisége betölti a játékteret, ha szótlan is figyelni kell rá, érezni, képes személyiségének delejével, akár egyetlen pillantásával is irányítani a  szerepjátszásban túlhevülő ápoltakat. Amúgy a kiüresedett tárgyi világ tobzódása irritálja emlékezetünket.

Szerző: Metz Katalin/ Magyar Nemzet