Zalán Tibor: Elfogult írások

A dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában jelent meg Zalán Tibor Elfogult írások (Nemzedéktelen arc) címû könyve, amely az immár három évtizedet is meghaladó alkotói pályájának kritikai, esszéisztikus és közéleti-kulturális megszólalásaiból kínál rövid válogatást.

A kötet három részből áll. Az első rész - az emblematikus kordokumentumnak számító Arctalan nemzedék programesszéjével - nemzedéki-irodalmi esztétikai kérdésekkel foglalkozik; a második ciklus olyan írásokat gyűjt egybe, melyek az elmúlt harminc év különféle periódusainak közérzetét, politikai mozgásait és ezek lelki lecsapódásait kísérik figyelemmel; a könyv harmadik része kritikai írásokat tartalmaz. 
 
  
Arctalan nemzedék (rövidített változat) Soha ennyi fiatal költő! Ez a felkiáltás szinte valamennyi élő és megszólaló, megszólalni tudó kritikusunk, irodalom-szakértőnk száját elhagyta már; akiét eddig véletlenül nem, hamarosan, ezután. Sohasem késő. Egyik vezető irodalmi lapunk főszerkesztője nyilatkozta a József Attila kör valamelyik szeánszán: "a legfiatalabb nemzedék számomra arctalan!".
A fiatal lírikusok nagy tömegű jelentkezését nem új dicsőség leszögezni, mégis, mintha kötelező volna, lépten-nyomon megteszik. Azt, hogy éppen a tömeg és a súly közötti különbségtétel marad el a legtöbb hozzászólónál, illetve éppen e kettő összemosása következtében válik végleg kaotikussá a helyzet, még senki nem méltatta kellő figyelemre. Ha pedig ez a különbségtétel felbukkan is egyik-másik munkában, az többnyire megmarad a régi álbölcselet szintjén: minél több a fókavadász, annál kevesebb a fóka. Szó szerint: minél több a költő, annál kevesebb a jó vers. Lefordítva: sokan vagytok, de nem értek semmit, ha igen, alig valamit. Az játszódik le ugyanis napjainkban, hogy egy olyan új társaság szorong, követel bebocsátást az irodalom szent falai közé, a kapuk előtt, mely megint más mércéket kér, akar látni az őket megítélni illetékesek kezében. Magyarán: az a társaság (jobb szó híján nevezzük egyelőre társaságnak őket) már kikerült az időben ható nagy mágnesek erőteréből, ha rövid időre a szelük megérintette is őket, nem akar, és már nem is tud az előttük járó nemzedék utóhada lenni. Ez az új társaság csöndben van. Kerüli a látványosságokat, demonstrálni önmagát csak munkáiban hajlandó. (Szükségszerűen igaz ezzel egy időben, hogy másban nem is nagyon tudná.) A politikát legritkábban keveri bele a költészetbe, avagy: költészetét nem akarja a politikába keverni. (Erről, politikáról, apolitikusságról-politikusságról részletesebben alább). Könnyebb elbánni vele, mint elődei közül bármelyik egyszerre startoló társasággal, hiszen nem szervezett. Elszórt antológiák jelennek meg időnként, főleg vidéken, s jelentenek apró, ideig-óráig együtt maradó csoportosulásokat. Negyvenöt óta a legvédtelenebb nemzedék - s ezt tudja. A konszolidáció első, igazán konszolidációs társasága. Amikor önmagára figyel, korának adja legadekvátabb képét. Arctalansága a konszolidáció igazi arca lenne? Ha így van, ez akkor is csak részigazság. Hogy valójában hogyan van, milyen ez a "nemzedék", a teljesség igénye nélkül, de lényege megragadásának a szándékával, a következőkben próbáljuk tárgyalni.

Tapasztalatból tudjuk, nincs két egyforma arc. Legfeljebb egymáshoz sokban, majdnem mindenben hasonlító arcok létezhetnek. Következésképpen (bár ebben a megfogalmazásban a platóni lóság-hoz kéne eljutnunk...) két egyforma arctalanság sincs. Hogy kiküszöbölhessük a semmi filozófiai fogalom bevezetését, általánosítsunk. Így: nincs két egyforma mínusz(érték). Sajnos, ezzel sem jutunk messzire. Tudniillik, bármilyen megkülönböztetést teszünk két (vagy több) arctalan között, máris minősítünk, értékkülönbséget, minőségkülönbséget, hajszínkülönbséget stb. mutatunk föl, tehát kiindulásunkkal ellentétben arcosítjuk a társaság tagjait. Az a tulajdonságuk, hogy valamelyikük valamije több vagy kevesebb, mint a társaság másik egyedének az ugyanolyan valamije, arculatuk kirajzolódását, vagy, legyünk mértéktartóbbak, arculatuk kontúrderengését jelentené.
A tárgyalhatóság kedvéért állítsunk föl egy tételt. Deduktíve. Axiómaként. Munkahipotézisül. Támadhatóan. Talán támadásra érdemesen.
A "legfiatalabb nemzedék", mivel (a) az irodalmi köztudatba nem, vagy csak alig beépült, (b) nem tömörül csoportokba, iskolákba, (c) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré, (d) nem jelentkezik önmaga által létre segített minőségi antológiákkal, egyelőre elhelyezetlen, elhelyezhetetlen a mai magyar irodalom értékhierarchiájában.
(Mint azt az alpontokba gyűjtött gondolatok olvastán sejthetjük, munkamódszerünk a legegyszerűbb, mondhatni a legprimitívebb, de a legcélravezetőbbnek tűnő lesz.) Pontról pontra meg fogjuk vizsgálni a "tétel"-ben leírt negációkat. Az eredmény kétesélyes. Bebizonyosodik, hogy
1. ez a "nemzedék" valóban arctalan, vagy
2. megrajzolható (leírható) arculata van.

(a) az irodalmi köztudatba nem, vagy csak alig beépült
Ahhoz, hogy létezésünkről tudomást vegyenek, meg kell jelennünk, valamely befogadó tudat számára jelenlevővé kell változtatnunk a magunk számára mindig is létező önmagunkat. Ez történhet személyes jelenléttel, irányított vagy véletlenül a befogadói tudatba, pontosabban annak hatósugarán belül került produktummal, azaz elsődleges, másodlagos, harmad- vagy sokadlagos közvetítéseken, áttételeken keresztül.
A költői műa1kotást irányított produktumként kell felfognunk. Szándéka szerint kötött formájú (a formát tágabb értelemben kezelem itt) üzenetet, végső megvalósulása szerint számtalan, egymástól lényeges eltéréseket is felmutatható olvasat.
Az irodalmi köztudatba (irodalmi köztudaton nem az irodalmi élet" tudatát értem, hanem azt az írói-olvasói viszony, mely mint termelői/fogyasztói kapcsolat realizálódik) azok kerülnek, akiknek módjukban van üzenetüket eljuttatni a közönség szélesebb rétegéhez, egyszerűbben, akiknek produktumaikat, "áruikat" sikerül a köztudatba eljuttatni.
A siker itt természetesen azt is jelenti, hogy a köztudatban kialakul a várakozási reflex, elsősorban a szerző újabb munkái iránt, lévén produktumai fogyaszthatóak, illetve elfogyasztottak, szemben azon írói alkotásokkal, melyek nem kellettek neki, melyeket mi megemésztetlenül, mert valamiért talán nem tudta megemészteni, sőt, érintetlenül, mert valamiért nem kívánta megérinteni, hagyott, melyek most ott halmozódnak, tudata felé irányítottan a köznek, de tudatán kívül rekedve.
A fogyaszthatóságot - mi fogyasztható? - nem elsősorban, vagy nem csak elsődlegesen határozzák meg a kérdéses művek minőségi mutatói. Sokkal inkább irodalmon kívüli mozzanatok játszanak bele egy-egy időszak ízlésének, műfajválasztásának alakulásába. Elsősorban politikai-gazdasági együtthatókat értünk ezen, ebből könnyen levezethetően a közérzetet, életszínvonalt, a kommunikációs hálózatban elfoglalt - általában passzív - helyet stb.
Unalomig rágott téma, hogy a mai világban feldolgozott információkat, azaz dekódolt produkciókat, s nem művészien kódolt produktumokat kapnak, s mindjárt házhoz szállítva, a műalkotások érvényességi körforgásában befogadói helyet elfoglalt rétegek. Ebből nem csak az következik, hogy kisebb az irodalom társadalmi hatóereje, hanem az is, hogy a versé szinte megszűnt. Ennek mérhető jelentkezése a csökkenő érdeklődés. A kódolás bonyolultságától (az új kódok és az érdeklődés egymással reciprok értékben arányosak) függően emésztik meg, fogyasztják el az olvasók a verseket, vagy hagyják figyelmen kívül. Számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a kódolás-dekódolás folyamat a mondanivaló - eszmei tartalom sokkal primitívebb, ugyanakkor sajnos standarddá váló, szintjén játszódik le ma is a befogadókban. Ha a legfiatalabb költészetet tekintjük, képviselőit egy nagyon is gyakorlatias szempont szerint két részre oszthatjuk. A publikációhoz jutottak (ez lehet rendszeres vagy elszórt), s a publikációval még nem rendelkezők csoportjáról van szó.
Mivel az előzőek adnak módot "jelenlétükkel" a megfigyelésre, róluk ejtsünk pár szót; a példájukon keresztül azt az ellentmondást próbáljuk megvizsgálni, mely a megjelenés és a köztudaton kívül-rekedés szembenállással foglalható össze.
Egyszerűbben: miért nem ér semmit, miért nem jelent rangot a fiatal költőnek az, hogy folyóiratokban jelenik meg?
1. A folyóiratok olvasóközönsége számban és minőségben is beszűkült, előzőn mennyiségi csökkenést, utóbbin intelligencia-szint emelkedést értünk; általában csak szakmabeliek olvassák őket, elsősorban persze ismerőseik műveit;
2. A fiatalokat alkalomszerűen, akkor is ömlesztve vállalják (különböző óvodákat, kisegítő iskolákat sugalló transzparensek alatt, p1. Fiatalok a jövőnek, Pályakezdők - fiatalok stb.), így az esetleges kiemelkedőbb művek a sokféleség erdejében elfonnyadnak. Példa erre egyik folyóiratunk 1979 elején kiadott "fiatal"-száma, melyben kereken (...) fiatal költőt közöltek. Példátlan felelőtlenség a bemutatottak szemszögéből, akiknek éppen egyéni hangjuk tudatosítása az érdekük.
3. Csak nagyon ritkán vállalják a már egyszer helyet kapott fiatal rendszeres közlését, sok folyóirat az egyszeri közlés után "letudta" felé a kötelességét, ejti a szerzőt. A fiatal írók vonatkozásában megfordul az alaphelyzet: nem a folyóirat van a szerzőkért, hanem a szerző van a folyóiratért. E kettőnek legalább a kölcsönösségen alapuló viszonya csak nagyon ritkán figyelhető meg.
4. Az ismeretségi, pártfogók általi megjelenések teljesen összekuszálják az amúgy is nehezen követhető erővonalakat; érdemtelenül kapnak helyet pártfogolt fiatalok, míg sok, nem csak generációjának a szempontjából alapopus rohad el az íróasztal-fiókokban, lehetőség, hely híján.
5. A közönség nincs fölkészülve az új hang fogadására, nem érti azt, így nem is érdeklődik iránta. Ezen felül az összes hírközlési eszköz azt sugallja neki: sokan vannak, zavarosak, értéktelenek. Ebből következően, a megjelenés, a bárholi megjelenés(!) nem jelent rangot, változást a fiatal író esetében. A közlés nem legalizálja létezését az irodalomban. Ez annál is figyelemre méltóbb és elgondolkodtatóbb, mert könyvkiadásunk mind reménytelenebb helyzetében - annak következményeként, hiszen négy-öt évet várnak a fiatal szerzők első könyvük megjelenésére - mind több, mind gyakoribb publikálásra kényszerülnek. Így lehetséges, hogy kötetnyi vers (40-70) publikálása után is arctalan, ismeretlen ennek a nemzedéknek a tagja.
Nálunk, amikor elképesztő nyomdai nehézségeink mindenki előtt köztudottak, még mindig a könyvvel való jelentkezés a legalizáció alapfeltétele, a kritika megmozdulásának kiváltó mozzanata. Az "arctalan nemzedék" szempontjából nézve mindez, természetesen, tragikomikus.

b) nem tömörül csoportokba, iskolákba

Érdekes, hogy ez a társaság eldobja magától a csoportok mint érdekvédelmi közösségek (is!) által kiharcolható előnyöket. Az utolsó, programmal fellépő, esztétikai-ideológiai egymásra hangoltság okán csoportba tömörülő nemzedék 1968-ban jelentkezett. Bár azóta szétrobbant, a különböző minőségű és irányú tehetségek utat vágtak maguknak, míg a gyengébbek, akik csak időleges teljesítményekre voltak képesek, lemorzsolódtak, vagy más műfajokban próbáltak szerencsét.
A jelenség grafikai ábrázolásakor egy körből kell kiindulnunk, melynek origója körül, különböző fokokon ugyan, de a középponttól gyakorlatilag ugyanolyan távolságra, helyezkednek el a kor (kör) költői. Amint pályájukon, gyakorlatilag pályájuk sugárral (r) sematizált szakaszán megindulnak, nem csak a középponttál való távolságuk változik, általában nő, de az egymástól való távolságuk is, mégpedig a szögek szárain mozgó pontok adott pillanatban mért távolságának arányában. Fontos, hogy mindezt ne matematikai aránypárban gondoljuk végig!
A "legfiatalabb nemzedék" első, s talán leghangsúlyosabb problémája csoportkérdésben az "origó" kijelölése. Mivel arra vállalkozni nem mertünk, s talán lehetetlen vállalkozás is lenne, hogy egy abszolút-origó köré helyezzük az önnön intenzitásuk révén magukon belül mozgásban, állandó változásban levő köröket (extenzív szférába juttatás), így le kell szögeznünk: minden irodalmi, költészeti csoport többé-kevésbé önkényesen választott viszonyítási-pont, centrumpont, grafikai ábrázolás esetén origó köré helyezkedik el. Ez a centrumpont, (esztétikai-ideológiai mag) eshet látszólag(!) egybe az ideálisnak elgondolt, esetleg mércéül is állított, valóságosan nem létező tengelyponttal, ugyanakkor más esetekben elviselhetetlenül nagy távolságra is kerülhetnek attól.
A mai költészet kötettelenjei, arctalan lovagjai nyugtalanul figyelnek maguk köré, s legalább ilyen nyugtalansággal figyelik egymást. Mert tanácstalanok ebben a kérdésben. A viszonyítási pontot szinte mindegyikőjük máshová helyezné, legtöbbször a magához legközelebb eső lehetséges helyre. Ezt értjük körülkémlelésen. Egymás figyelésén pedig azt, hogy nincsenek felkészülve, felkészítve az egymáshoz való viszony nem matematikai arányváltozásaira. Nem a sík törvényeit veszik számításba, főleg nem a meggörbülő térét, hanem a kétszer-kettő - etikailag feltétlenül helytállóbb, de a gyakorlati életben használhatatlan - formuláját tekintik mintának.
A sértődések, "leírások" gyakoribbak lesznek, nagyobb emóciós tartalékokat használnak fel és használnak el; a közös kör más sugarán haladás helyett összevisszaságot regisztrálnak. Mindez visszavezethető oda is, hogy ennek a fiatal költőgenerációnak nincs ideológusa. Nem termelte ki magának - nem termelődött ki a számára. Ebben is a legvédtelenebb "nemzedék" az eddig ismertek közül. Nincs, aki számba véve az erőviszonyait, kiszámítaná, meghatározná az origó lehetséges, hozzávetőlegesen a legpontosabb helyét; azaz: esztétikai-ideológiai koordinátákhoz juttatná őket; azaz: nem csak helyzetüket tisztázná és adná tudtul, hanem lehetséges irányukhoz adatokkal is szolgálna; bemérné számukra a pályát. Mi következik ebből a hiányból? Két költészeti sajátosság. Megjelentek az egyéni esztétikák - a művekben. Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel. (Néhány generációval idősebb képzőművészeink esetében is megfigyelhető, éppen most, ez a folyamat. Okaira nem térek ki.) Önmagát járja körül, önmagát próbálja leírni. Esztétikai behatárolását tehát a költők végzik el saját költészetüknek, mégpedig a versírás folyamatában, illetve annak eredményeképpen. A költői szenzibilitás és a formális szépségtan házasításából természetszerű egy egészen sajátos költészet kialakulása figyelhető meg.
E kettősség összeolvasztásához, felszámolásához nem csak a nyelv kereteit kell szétfeszítenie, hanem a költészet - köztudatban megcsontosodott - kereteit is. Nem kis, s nem egyik napról a másikra elvégezhető feladat ez. Jelen pillanatban azonban az "arctalan nemzedéknek" nincs más választása, végig kell játszania, noha nem kis türelmet, mellőztetéseket és áldozatokat kíván, ezt a játékot. Ez a szimbiózis azonban, bármilyen szokatlan legyen számunkra, nem kevés előnnyel, hozadékkal jár. Az esztétika tudományának alkotáslélektanba behatolása, alkotói folyamatba beépülése és szervesülése a tudatosság együtthatójával ajándékozza meg ezt a költészetet. Születésével egyidőben értékkategóriák zuhatagában edződik meg a költemény. A küldetés-tudat helyét a tisztázó-tudat veszi át, a vers már nem mint a valóság ábrázolása, hanem mint a valóság darabja jelenik meg. Önmaga vizsgálatakor a valóság vizsgálatát végzi el, öntetszelgés helyett belekóstol az önundorba, öncsömörbe, önidegenségbe.
Az előbbiekből is következik, hogy a politikai készséget, sőt, a politikában jelenlétet, felváltja a minőség definiálásának makacs vágya. Egyidejűleg: a minőség, mint átfogó rendezőelv keresése. Szó sincs esetünkben apolitikusságról, ez a költészet viszont nem kíván elszakadni korától egy idegbajos társadalmi beidegződöttség miatt, nem hajlandó koridegen költői allűrök áldozatává válni. Progressziónak kell azt is elkönyvelnünk, hogy véleményét nem uralkodó, hanem egy lehetséges, formailag befejezett véleménynek tekinti, értelmezi; leválik ezzel a költőkre mostanig ráaggatott váteszi arc, s kinéz mögüle a dolgozó, munkáját a többi ember módjára végző, esendőséggel és méltósággal alkotó ember arca.
Egyszóval, egy kíván lenni a többi közül, de éppen az az egy, akinek készsége, akarata, energiája van ahhoz, hogy a közös nyelvet alakítsa a legbonyolultabb modern érzések kimondásához alkalmassá. Csoport, kisközösség helyett tehát egy makro-közösség keresése, feltalálása válik a legégetőbb szükségévé.

c) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré

A legfiatalabb költészet és a létezését biztosítani hivatott folyóiratok kapcsolatát, igaz, csak futólagosan, már emlegettük. Úgy gondoljuk, bővebb kifejtést érdemelne ez a téma, bár a képlet itt lényegesen egyszerűbb, mint az eddigi kérdéseknél. Az érdekek különbözőségéből kell kiindulnunk, s azonnal a kérdéskör közepébe kerülünk.
A fiatal költészetnek érdeke a megjelenés, a nevek névjegyekké alakítása, a jelenlét fontosságának és kontinuumának megteremtése. A folyóirat ezzel szemben biztos (előre biztosított) értékek építménye kíván lenni, célja elért habitusának megőrzése, eszköze: befutott, jegyzett szerzők műveivel felkelteni az érdeklődést, kivívni olvasói elismerését. A látszólag valamennyire egymáshoz konvergáló érdekeknek valójában (a valóságban) sehol sincs érintkezési pontjuk.
A folyóiratok nagy része nem, vagy látszólag törődik szerzői utánpótlása "felnevelésével" , csak a beérkezésük pillanatától kezdenek számolni velük. A fiatalok tudják ezt, s más lehetőségük nem lévén, igyekeznek mielőbb "érdekessé válni" a szerkesztők számára, megpróbálnak "betörni". Ezt a "betörést" többnyire az idő - minden erőfeszítésüket megmosolyogva - oldja meg. Egyszerűen beleöregszenek az irodalomba. Bizony, ha átgondoljuk, igen rövid távú és rövidlátó szerkesztői politika ez.
Ha a fiatal költészet hosszan tartó bojkottot hirdetne meg az őt negligáló folyóiratokkal szemben, értem ezen, hogy p1. húsz évig egyetlen írást nem hajlandó kiadni a kezéből ezeknek a folyóiratoknak, meglepően nagyot változnának a viszonyok. Az adott folyóiratok (1) vagy belebuknának mostani kevélységükbe, s ez lenne az értelmetlenebb, rosszabb variáció, (2) vagy kénytelenek lennének ész nélkül keresni a kapcsolatot a mostaniakat követő legfiatalabb generációkkal. Ebben az esetben a mostaniaknak sikerülne valamit elérniük az utánuk következők számára.
Elgondolásunk utópia, ilyen összefogás elképzelhetetlen, bele kell törődnünk, hogy minden marad a régiben. Marad legalább a két-oldali arctalanítás, mely a folyóiratokkal való viszonyukban jelentkezik. Vegyük őket sorra.
Elsőként a már említett ömlesztést; a falkában közlést, karám-föliratokkal.
Az eleve megkülönböztetés a szerkesztés burkolt (vagy nyílt) elhatárolódását jelenti egyrészt a nevezett opusoktól, mint éretlen, a kívánt szintet meg nem ütő művektől, másrészt leszerelése minden önállóságra, kitörésre, arc- és hangpróbára irányuló kísérleteknek. Ebben a szerepükben a folyóiratok nagy többségét konzervatívaknak kell minősítenünk, s be kell látnunk azt is velük kapcsolatban, hogy mint védekező szervek (kért vagy fogadatlan), a megállapodott értékek, a hierarchiába beépült s ebből profitáló, esetleg egzisztáló szerzők védelmét kívánják felvállalni az esetleges versenyre késztető, friss és új-igenlő fiatalokkal szemben.
A másik arctalanítás ravaszabb és kevésbé direkt formában játszódik le. Ez "álkétfrontos" politika.
Illetékeseink egyrészt meghirdetik a harcot az epigonizmus ellen. Ez istennek tetsző cselekedet részükről. Ugyanakkor viszont, számon kérik a fiatalok művein az előző NAGYOK jegyeit, a biztosan értékelhető, ám általuk is tudva-tudott, önmaguk jelentőségét elveszített formai jegyeket. Így bátorítják és így húzzák vissza, lökik és gáncsolják egyidőben őket. A fiatal, mert meg akar jelenni, bizonyos kompromisszumokat hajlandó felvállalni - asszimilálni próbál az említett kész formák közül. Néhány dologban erőszakot tesz önmagán. Néhány helyen, csak. Így azután megalkotja a hibridverset, amely félig másé, a megjelenés érdekében, s félig magáé, az önkifejezés kényszere miatt.
A szerkesztő boldog, mert fölfedezte X. költő legújabb, még kiforratlan tanítványát, epigonját, követőjét stb., a fiatal is boldog, közelebb került azokhoz az időkhöz, amikor nem kell majd semmilyen kényszer hatására művészetét rontania.
Az említett fiatal nem jellegzetes képviselője az "arctalan nemzedéknek". Őt ugyanúgy kiveti magából ez a szervezetlen, de legjobb képviselőiben öntudatos közösség, mint bármely kisebbség azt a tagját, mely elhagyja kisebbségi létezését bizonyos előnyök várandóságával.
Természetesen ez a "követelmény-rendszer" kódex nélküli, nem hivatalos, így az előbb leírtak is megtámadhatók. Tárgyi bizonyítékokkal nem kívánom az elmondottakat alátámasztani, írásom jellegéből adódóan.

d) nem jelentkezik önmaga által létre segített minőségi antológiákkal

Miért nem?
Nem túlzás megállapítani, hogy a nemzedéki lét egyik legfontosabb, s a felszínen megjelenő, az összetartozást demonstrálni hivatott gesztusa az antológiák közrebocsátása.
A gyakorlat nálunk ismét csak megejtő: egyre több helyi és központi antológia lát napvilágot, ebből arra kéne következtetnünk, maximális segítséget kapnak fiataljaink, a jelentkezni akarókat azonnal és menthetetlenül felkarolják.
Ha viszont közelebbről vizsgáljuk meg a jelenséget, ha szemünk hozzászokik a csillogáshoz, és túl tud tekinteni azon, optimizmusunk rémülten farol vissza előretolt állásaiból; mosolyunkba keserűség keveredik, csalódás.
Mert.
A vidéki antológiákat nem lehet nemzedéki megnyilatkozásnak tekinteni, illetve lehet, de éppen nem lényeges 1étrejöttükkor a nemzedéki összetartozás. Meghatározóbb jegy a helyiség. Hogy azután ez mennyiben fordul és mikor provincializmusba, az szerkesztői gondosság és ízlés kérdése. Az se mindenkor. A vidéken megjelenő összeállítások gazdái, engedélyezői a vidéki (városi, megyei) tanácsi, egyéb tömegszervezeti fórumok. Hogy az anyagból (Kiadói Főigazgatóság, Kulturális Minisztérium által elfogadott antológiatervről van p1. szó) mennyi és mi marad a megjelenés időpontjára, kiszámíthatatlan. Éppen a benne szereplő fiataloknak lesz esetleg legkevesebb közük a megjelenő kiadványhoz; a különböző hivatali jelentésekben azonban, a herélés foka, azaz sikeressége mértékében kap súlyt, fontosságot, helyet: a "fiatalok antológiája".
A központi antológiák ennek éppen az ellenkezőjét teszik, központi, így általánosabb (nagyvonalúbb?) jellegük miatt. Egy-egy kiadvány elkészítésekor, összeállításakor mindenkit számba vesznek, aki él, mozog, s a tolla alól kiolvasható betű- és írásjelek kerülnek ki A központi rendezőelv tehát a mennyiség lesz, s a mennyiségi növelés legfontosabb kísérőeleme a középszerűség.
A túl jó és túl rossz versek elkerülik a nyomtatás általi megdicsőülést, viszont a központi mintára hasonlító, ahhoz közelítő írások minden nehézség nélkül átjutnak a rostán. Ez az a paradox pillanat tehát, amikor nem az ellen tiltakozunk, hogy nem foglalkoznak a legfiatalabb generációval, hanem az a kifogásunk, hogy foglalkoznak, túlzott mértékben is. Jó lenne, ha tudatosulna bennünk, hogy a rendszeres elhanyagolást nem tudjuk helyre hozni egy "mindent és mindenkit átfogó, átölelő gesztussal". Ez így rosszul-foglalkozás.
Emellett a központi antológiák felöltik a hivatalosság - néha a hivataliság - orcáját, így nem csak esztétikai, de politikai problémamentességre, jólfésültségre kell törekedniük jellegükből következően. Viszont: a mechanizmus ekkor megfelel a központi tűzoltó elvnek. Hogy tudatos-e, vagy spontán kifejlődött, kézenfekvő eszköze a konszolidációnak, még nem lehet eldönteni. De az már bizonyos, hogy jelentős mértékben járul hozzá a fiatalok teljesítményeinek (teljesítő-képességeinek) összemosásához, jellegtelenítéséhez, vagy, hogy ne legyünk hűtlenek kiinduló terminusunkhoz: arctalanításához. Tehát sem a lokális, mert csak kísérletezgetés szinten maradhatnak, sem a központi, mert jellegükből fakadóan manipulált, antológiaszervezések nem járhatnak kellő eredménnyel, vagy legyünk kicsit pragmatisták: kellő haszonnal a fiatal költők számára.
Minőségi antológiákra lenne szüksége ennek a nemzedéknek. Minőségi antológián azt, a benne résztvevők közös megegyezése útján született, összeállítást értem, melynek központi ideája a minőség, valamint csakúgy a minőség a feltétele a részvételnek, a szerkesztésnek, a kiadásnak. Ez esetben annak a helyzetnek a megteremtésével kerülnénk szembe, amikor ez a nemzedék is fel tudna mutatni valamilyen egységes, és mindenképpen karakteres értékhalmazt, ezáltal összehasonlíthatóvá, összemérhetővé tenné művészetét az előtte járókéval.
A szervezkedésnek (szerveződésnek) itt felmutatott variációja nyilván kiadói értetlenségbe ütköznék. Mégis, néhány kísérletet kockázat nélkül megengedhetne magának bármelyik kiadónk. Bár, ha a Fiatal Írók József Attila Köre Akár a szarvasok... című antológiájának kudarcára gondolunk, semmilyen biztatásunk nem lehet ebben a patthelyzetben a legfiatalabb költészet számára.

AZ ANGYAL VETKŐZTETÉSE

Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak az egyik oldalát vizsgálnánk meg a jelenségnek. Elemeztük az illetékesek reakcióit, tagadhatatlanul az "arctalanok" szemszögéből (is) nézve a tényeket, de egyedül azok figyelembe vétele részigazságokhoz vezetne.
Előállott a helyzet, amikor, akaratunktól és szándékunktól eltérően, olyan kép rajzolódik elénk erről a generációról, eddigi vizsgálódásainkból legalábbis ez derülhet ki, mintha csupa angyalból, zseniből és becsületlovagból verbuválódtak volna össze rendezetlen sorai. Holott ez közel sincs így.
A nemzedéknek (tételezzük, hogy majd azzá kényszerül kinőni magát, ezért mellőzzük az aposztrofálást) ugyancsak súlyos tehertétele az a dilettánsokból és epigonokból összemosódott réteg, mely szívósságával, szerencsével avagy ismeretséggel tartósan hozzá tud tapadni, ha nem is mellette, de a közelében lavírozik. Ily módon hitelét és tisztességét rontja mások előtt. Éppen ezért, amikor magát az "arctalan" nemzedéket vizsgáljuk, bizonyos megszorításokkal élünk ismét. Mivel ennek a korosztálynak a legjobbjait még hivatalosan nem "avatták" költőkké, le kell szögeznünk, hogy az "arctalan" nemzedék terminuson nem dilettánsok és tehetségek valamilyen arányú keverékét értjük, hanem a legfiatalabb, minőséget jelentő, értéket előállító költők csoportját. (A csoportot természetesen tágabban értelmezzük, nem pedig a kör, műhely szinonimájaként.)
Az előbbi fejtegetésekhez annyit kell hozzátennünk, hogy a jelenség (költők-dilettánsok együtt) a "felnőtt költők" társadalmát is sújtja, amint-hogy a legtöbb itt fejtegetett kérdés és ellentmondás. Mégsem tekintem a fiatal költők közösségét az idősebb egy korai változatának, lévén hogy előző még megmenthető, változtatható.
Vizsgálódásaink tehát kiterjednek (1) e költészet képviselőire, (2) e költészet lehetséges irodalomtörténeti helyére, s mindenekelőtt (3) e költészet jellegére (a: a közös jegyek hiánya; b: műveltség, műveltségélmény: c: a bizonytalanság, mint morális érték; d: groteszk és ellen-groteszk).

1. Az "arctalan" költészet képviselői

Életkor szerinti különbségtétel vagy azonosítás lehetetlen. A tizenöt éves koravén tehetségektől a megkésett harmincasokig mindenki jelen tud lenni, és jelen is van. Természetesen az arctalanság szintjén.
Sokkal jellemzőbb, bármilyen meglepőnek tűnik, földrajzi elhelyezkedésük. Lakhelyük, tartózkodási helyük meghatározó tud lenni költészetükben is.
Értsük ezen azt, hogy van vidéki és van fővárosi költészet? Igen. S kell is értenünk, de, s ez nagyon lényeges lenne, nem értékként kell értelmeznünk.
Minden tájegységnek van költészete, pontosabban fiatal költészete. Így meg lehet különböztetni p1. Debrecen, Győr, Kecskemét, Pécs és Szeged költőit, fiatal költészetét. A felsoroláshoz csatlakozik még az újabb költőkkel dúsult Veszprém.
Minden vidéknek más-más a levegője, minden vidék más-más költői attitűdökbe kényszeríti költőit, táj- és stílusjegyeket erőszakol rájuk atmoszférájával. Ezért nem túlzás debreceni vagy pécsi műhelyről beszélni, vagy p1. Szeged műhelybe soha nem formásodó baráti-szakmai közösségét emlegetni.
A vidéken élés nem csak helyi arculatot jelent, de a vidékiségnek (mint ideológiai rendezőelvnek) a költészetbe hatolását is magában foglalja. Nem (csak) a provincializmus veszélyére gondolunk. Ténykérdés, hogy Magyarországon Pesten kívül minden vidéknek számít, - tehát az "arctalan" nemzedék számbeli többsége vidéki. Ez a megoszlás jelentős mértékben késlelteti áttörését az ismertségbe. Velük szemben (de nem ellenállásként) a pesti költők. Teljes szétszórtságban, pestiségük gyakran veszélyes tudatával. Jellemző legtöbbjükre, hogy költői "habitusukat" előbb szerzik meg, kevesebb munkával, gyakran éretlenebb produktumokkal, mint vidéki társaik, a szerkesztőségek és az idősebb költők, helyi, illetve személyes közelségének köszönhetően. Ez időnként elhomályosíthatja tükrüket, sőt, nem ritkán okoz művészi személyiség-torzulást bennük. Mivel létproblémáik egy nagyváros közegében játszódnak le, s őket nem annyira sújtja a "közlési görcs" betegsége, költészetük szellősebb, könnyedebb és játékosabb.
Érdekes jelenség, hogy a nemzet-haza kérdéskört ebben a generációban általában a vidéken élők emelik konkrétabban költészetükbe, hivatástudattal vagy kordivat kódexének engedelmeskedve, míg a pesti kiöltők inkább alkalmazkodnak a hatvanas évek után bekövetkezett bizonytalan nyugalmi állapothoz.
Sújtja még a fővárosban élő költőket is a provincializmus, mely téves vélekedések szerint csak vidéken létezik. Mi szűklátókörűséget, formák kiüresedését, silány kocsma- vagy bárfilozófiát értünk rajta.

2. Az "arctalan" költészet lehetséges irodalomtörténeti helye

Paradoxonnak tűnhetik, hogy olyan költészet lehetséges irodalomtörténeti helyét próbálom meghatározni, melynek kora irodalmában sincs helye. Teszem egyrészt azért, mert meggyőződésem, hogy ez a nemzedék már adott ki a kezéből kiváló, nem csak a napi olvasnivalók között jelentős alkotásokat. (Én a fiókokban maradtakból össze tudnék állítani egy pazar antológiát.)

Másrészt vezérel, hogy olyan helyzet beálltát tudom konstatálni, olyan lehetőség megjelenésére hívhatom föl a figyelmet, mely a hipotézis szintjén ugyan, de bizalmat előlegezve ennek a generációnak - figyelemre méltó helyet jósol az "arctalanoknak".
A magyar költészetben bekövetkezett stagnálásra gondolok. A stagnálás okait befejezett, lezárt életművek jelenlétében keressük. Mire gondolok?
Ennek a kornak nincsenek, nem lehetnek - egyelőre - hirtelen fölbukkant üstökösei. Csak lezárt életművei vannak. Nagyok, bezárultak, követhetetlenek.
A halál zárta le Áprily, Erdélyi, Sinka, Simon, Kassák Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos életművét. Zártak, követhetetlenek. A kialakultságban, beállottságban tekintem lezártnak Pilinszky János, Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc költészetét. Sőt, a vers abszurdumáig elmerészkedő verstagadó Tandori is eljutott lehetőségei végső határaiig. Zártak, követhetetlenek.
Utak, melyeket bár nem szabad követni, mégis rajtuk haladnak sokan, összeszedik az árván maradt tartományok maradékait. Nem sértő szándék vezet, amikor ezt írom. Üstökösök csóvájában nem jöhet létre a nagy költészet esélye. Az a költő, aki a tisztelt, csodált elődöt elérni, s nem meghaladni akarja, eleve lemond a valódi teremtés nagy munkájáról, időleges és látszat-sikerekre pazarolja tehetségét, erejét.
A fiatal költők közül is sokan röpülnek az üstökös-uszályokban, sőt, van aki a maga is uszályban röpülő uszályában keres röppályát magának - boldogulást, könnyebbet.
Látjuk, a teremtés helyet cserél a népszerűséggel, a verejték a rivaldával. De ezek a költők saját fényüket sohasem fogják felismerni, mert mások fényén élnek, s az Idő, mert ő sem fogja értelmüket látni, kihullatja őket csapóajtóin át a feledésbe.
Azok a fiatal költők azonban, akik nem akarnak senki után kapaszkodni, hanem a maguk erejéből akarják a követ fölgörgetni a hegyre, másfajta konjunkturális helyzetre lehetnek figyelmesek. A nagy, lezárt életművek, mint a hegyomlások, torlaszolják el előlük a már kitaposott ösvényeket. Ha újakat akarnak találni (hogy örökös toposznál maradjunk: új utakra akarnak indulni), meg kell kerülniük az összes nagy életművet, és maguknak kell új csapást kitaposniuk. Vagy, más hasonlatot segítségül híva: nem a gyöngybe kristályosodott költészet üveggyöngy mását kell kicsiszolniuk, hanem maguknak kell új gyöngyöt vajúdniuk. Ez utóbbi művelet időben és energiában mérhetetlenül többet kíván.
Arról van tehát szó, hogy az új, a más költészet napjainkra vált szükségszerűvé. Hogy azután mi módon valósul meg, az előzőek szintéziseként-e, vagy minden eddigit váratlan fordulattal faképnél hagyva, nyitott kérdés. Egyet mindenképpen tudnia kell majd: minden eddigi költői megvalósulás alól kiszaladt mostanra az idő: csak saját idejükben voltak érvényesek!
A forradalmi helyzetek hiányával (is) jellemezhető konszolidáció annyiból is segítségére van e nemzedéknek, hogy nem kényszeríti politikai-történelmi eredetű pózokba. Nem zavarja őket megfigyeléseikben, vizsgálódásaikban, igaz, el is veszi tőlük az elementáris lelkesedés és vállalható hitek lehetőségeit.
A mostani magyar költészet legtöbb vonatkozásában koridegen. Az "arctalan" nemzedék irodalomtörténeti szerepét éppen abban látom, hogy föl fogja tárni a költészet és a mostani valóság kölcsönösségen alapuló viszonyát, s az ábrázolás új, teljesebb módjait. Azaz: elvezeti a verset a korához.
Ehhez újabb merész nyelvi hajlítások, radikális tematikai változtatások és újfajta érzékenységek szükségesek.
Az "arctalan" nemzedék valószínűleg nem rendelkezik még olyan kiforrott képviselővel, aki ezeknek a kívánalmaknak eleget tudna tenni. Így, története újabb fintoraként, érzésem szerint előbb fedezi föl ez a nemzedék lehetséges történelmi szerepét (az irodalomban) , mint történeti meghatározottságait (valóságában). E kettő szinkrona révén juthat el legmesszebbre.

3. Az "arctalan" költészet jellege

Jellegen a közös vonások összességét és a manifesztálódott belső sajátosságokat fogom érteni. Tehát pontosan azt, amit a kifejezésen érteni szoktak. Még akkor is, ha esetünkben a közös vonások a közös vonások hiányát, a belső sajátosságok pedig a belső jellegtelenséget fogják jelenteni.
Talán pontosabbak lennénk, ha egyszerűen csak a költészet "milyen"-ségéről ejtenénk szót, ami azonban a "hogyan" és a "miért" leszakadását jelentené a jelenség testéről. Nekünk pedig az lenne éppen a célunk, hogy a legtömörebben, de mélységében tárgyalva értékeljük ezt a lírát-költészetet; a keresztmetszet mellé hosszanti metszetet is mellékeljünk.

a) a közös jegyek hiánya

Természetesen nem arról van szó, hogy minden közös jegy hiányzik. Az már a totális jellegtelenség, illetve a totális karakteresség lenne. Azoknak a fontos jegyeknek a hiányára utalok, melyek végső soron behatárolhatóvá tennék ezt a költészetet.
Nincs uralkodó versforma, tehát nincs uralkodó versidom sem. Az összes létező forma előkerül, s az összes létező versidom potenciálisan felhasználható, s fel is használják legtöbbjüket.
Valamelyest erősebbnek tűnik a szabad vers irányába a vonzódás. Magyarázata a metaforikusság (a konvencionális értelemben vett metaforikusság) háttérbe szorulása és a költői látásmód megújításának törekvése. Különösen veszélyes ebben a vonzódásban, hogy legtöbb dilettáns kísérletezgetés és boldogulás a szabadversekkel történik. A józanabb, szárazabb hanghordozás a líraiság átértelmezésére utal. Ez egyfajta önvédelme is ennek a költészetnek: tudatosítani akarja, hogy a vers több mint romantikusan-nosztalgikusan átélt élethelyzet. Nyersebb, valóságkényszerűbb. Ugyanakkor megtaláljuk ellenpólusként a leglíraibb, jó értelemben jelzett szentimentális megoldásokat is. A társaság, vonatkozik mindkét pólusra, csak nehezen vetkezi le a reá testálódott kliséket, s ebben emlékeztet a kígyóvedlésre. Az új bőr viszont, amely már itt-ott láthatóvá vált, méltán kelthet érdekes mintázatával, helyenként csillogásával, figyelmet.
Míg az előző nemzedéket jellemezte a terjedelmi kötöttség, az újat kevésbé. (Ez gyakori közlési nehézséget is okoz.) A szonett-terjedelem körüli hosszúságot, azaz a strófás dalig megírt kompozíciót felváltják az "arctalan" nemzedék több száz soros szabad versei, és az egy-két soros bölcseletek. (Valamint a kettő közötti ingadozás.) Előző a nagy kompozíciót kísérti meg, utóbbi a versnek a filozófiától való távolságát kísérli meg felszámolni, a verset filozófiává tenni; illetve a filozófiát verssé. Gesztusukkal nyíltan a vers és líra végleges, menthetetlen elszakadását tételezik.
Nincsenek uralkodó témák sem, amennyiben minden létező lehet verstéma, hiszen, ha a vers a valóság egy tetszőleges darabja, bárhonnan kiszakítható e versben inkarnálódó darab a valóságból. Magyarán: a vers nem tud elszakadni a valóságtól. Hogyan lehetséges akkor, hogy a közönség elszakad a verstől, azzal a kifogással élve: a vers elszakadt a valóságtól. (Ezt legtöbbször a fiatal "modern" költők alkotásaira értik.)
Úgy érzem, a meg nem értés okai szemléleti különbségen alapulnak. A vulgáris irodalomszemlélet (ez leginkább megfelel az olvasórétegek mai szemléleti állapotának) a hétköznapi életet (élet) azonosítja a valósággal (létezés). Előzőnek tehet eleget a költészet, azzal, hogy külön neki szállítja üzenetét, neki adresszálva. De nem gondolnám, hogy erre köteles. Elkötelezettsége a második, az igazi valóság felé van, s ha kellő invencióval ragadja meg azt, eleget tesz az első kívánalmainak is, csak nem adresszálva, nem aktualizálva. Hiszen a második (létezés) kategória magában foglalja az elsőt (élet).
Irányzatokról, azok érvényesítéséről, ideológiák központi irányító szerepéről ennek értelmében nem beszélhetünk. Ez a költészet annyiféle, ahány művelője van. Határait nem ismeri (be), gazdagodása minden irányból lehetségesnek és szükségesnek látszik.

b) műveltség-műveltségélmény

A tapasztalatok azt mutatják, évről évre kisebb műveltséggel érkeznek a fiatal költők az irodalomba elődeiknél. Most nem csak és nem elsősorban végzettségre utalnék.
Ez nyilván oktatáspolitikánk ügye; mégsem veheti figyelembe, hogy legtöbb fiatal költő egy ideig iskolai tanuló, s nem indíthat külön előkészítő tanfolyamokat a költői pályára.
Az érdekes paradoxon viszont ott jelentkezik, hogy ennek az új nemzedéknek nagyobb a műveltségélménye, mint a műveltebbeknek látszó elődöké volt.
Adódik mindez abból, hogy még kevesebb effektív cselekvésre nyílik lehetősége, mint az előtte járóknak, így szükségszerűvé válik a kommunikációs élmények lét-élménnyé asszimilálása. Márpedig kommunikációs élmény-konzervekből kijut neki bőven, s "választéka" egyre bővül. Ezzel fordított arányban, egy idő után csökkenni kezd, majd elkorcsosul a rendszerező készsége. Elfárad az ömlesztve érkező információk osztályozásában, rostálásában, abbahagyja. A mindent átfogni igyekvő költői látás így válik alkalmanként rövidlátássá, értelmetlen és érdektelen hőzöngéssé.
Érvényes költészet csak azoknál jelentkezik, akik valóságélményüket tekintik kiindulási pontként, s ehhez csak szükséges, de nem kizárólagos eszközként használják a műveltségük élményeit.
A műveltség viszont kiterjed a "szakmára" is. Ha rendszerezetlenebb műveltségű is, de szakmailag jobban felkészültnek tűnik az "arctalanok" legtöbbje elődeiknél. Lehet, hogy több, mások által előzőleg tisztázott kérdést tudhatnak a hátuk mögött rögtön pályakezdés után, lehet, hogy több idejük van megrágni a szakma mechanikai oldalát. A legvalószínűbb ok: az önmagát figyelő vers megjelenése.
Biztosabb (ami még nem jelent jobbat!) verseket írnak, mint annak idején, ilyen korukban írtak legtöbben a mai költők közül. A műveltségélmény elhatalmasodása azonban magával hozza a negatívumait is.
Elsősorban a szekunder létélményre gondolok, mint verseik egyik lehetséges, s legkönnyebben elérhető táplálója. Hogy a világról mások által hozott képek útján keletkeznek első fogalmai egy költőnek, még nem baj. Illetve akkor nem, ha ez indukálja a primer létélmények keresését, akarását. Amikor ez nincs meg - és sok esetben nincs meg - a primeritást vagy patikai pontosság, vagy eredetieskedés kezdi el pótolni. Sajnos, mindkét variáció művelője állva tud maradni a pályán, mégpedig a mindenkori "közköltő" habitust kivívva magának. A középszernek ugyanis hírhedt jó tulajdonsága, hogy legképtelenebb álcájában is felismeri társát, a vele egy szinten mozgót, védi és futtatja a reá veszélyes, számára őrült tehetségek ellenében.
A másik felmerülő nehézség, hogy megnőtt a verselni tudó versírók száma, akiknél nem döccen a hexameter, akik túlestek a ragrímek eddig költészeti külterületet elkerítő lécein.
Őket is be kell - s be fogják - engedni az irodalomba, lévén, hogy "tudnak" verselni, "verset írni". Bár valamennyien tudjuk, verset írni még nem elég ahhoz, hogy költő váljék az illetőből, a gyakorlatban képtelenek vagyunk alkalmazni.
Itt pedig okát találtuk, miért engednek olyan sok dilettáns munkát megjelenni a fiatalok alkotásai között az illetékesek, s miért nem nyújtanak (nyújthatnak) egységes élményt a fiatal költők versei. Az illetékeseknek tehát védekezniük kell az esetleges felismerés ellen: nem tudják, vagy nem akarják ezt a nemzedéket minőség szerint megmérni, rendszerezni. Legjobb védekezés a támadás. Lehet, hogy ezért lett belőlük "arctalan nemzedék"?

c) a bizonytalanság, mint morális érték

Lehet, hogy így lett belőlük "arctalan" nemzedék. Természetesen az állítás igazságtartalma bizonytalan. Amint-hogy nagyon sok állítás igazságtartalma bizonytalan. Sőt, a legtöbb állítás igazságtartalma bizonytalan. Stb.
A tudományos-technikai forradalom után minden bizonytalan. Minden megelőző állítást egy tagadást tartalmazó másik követ.
Korunk uralkodó életérzése a bizonytalanság. Amerikában. Európában, Budapesten, Abonyban, vagy bárhol. Kikerülhetetlenül. A költő mindenkori szerepe nálunk a vállalás volt. Különösen a bizonytalan történelmi időszakokban. Valamilyen szerep mindig adódott a vállaláshoz. Forradalmak előtt, közben, és forradalmak után. Egyszóval egészen a közelmúltunkig.
Valamikor erről is beszélnünk kellene. Valakinek ezt is észre kellene vennie. Hogy a bizonytalan korszakok biztonságot, a biztosak bizonytalanságot adnak az alkotóknak. Ez a nemzedék pedig észrevette. Észre kellett vennie. A társadalmi berendezkedés nyugalma és a homlokok mögötti zűrzavar mind elviselhetetlenebbé válik. Értékek feltűnésével és eltűnésével számolunk, illetve nem tudunk elszámolni. Ezt is vállalni kellene. A költő, mint népvezér alakja már örökre a történelmi képeskönyvek lapjaira költözött. A forradalom költője is. Manapság költészeti forradalmat képzelhetünk csak el. Természetesen, csak akkor, ha a "mindennapok forradalmiságánál" messzebbre tekintünk.
A bizonytalanság vállalása morális kötelesség. Ugyanakkor esztétikai teremtő erő. Becsületbeli ügy megmondani az olvasónak: a világban nem biztos semminek a helye, még kevésbé a szerepe. Ahogy Einstein Albert megtette. A görbülő tér azóta is költőjét várja.
A költő is csak egy rendet tételez a lehetséges sok közül, pontosabban a lehetetlen sokból.
Mint bárki más. Egyre kevesebb jogot adhat az ösztöneinek, a világot értelmével próbálja befogni.
Esztétikai hozadéka: nosztalgia a biztonságért.
Gyermekkor, nők, táj - már nem mint megtartó, hanem megtartónak hitt élmények szédülnek ki a világképből. Kérdés: minden út egyforma, csak az indulásnál vagyunk különbözőek, vagy mindannyian egyformák vagyunk, csak útjaink különböznek? Ennek a nemzedéknek nincsenek a jövőre vonatkozó jóslatai. Prekoncepciói sem lehetnek. Még azok sem.

d) Groteszk és ellen-groteszk

Az elértéktelenedés viszont egyértelmű folyamat. Amennyiben ezt az egyértelműséget mégsem tesszük társadalmi tudatunkban (társadalmunk tudatában?) egyértelművé, önmagunkkal hasonulunk meg. Tudjuk és nem mondjuk.
Ez groteszk.
A legfiatalabb költészet jó része él a groteszk nyújtotta lehetőségekkel alkotói módszerében. Valóságfeltáró szerepük, aktuál töltetük vitathatatlanul a 1eg-kor-szerűbb az ilyen műveknek. A szerző távolsága anyagától, humor, szellemesség; eddigi hiányok látszódnak megszűnni a magyar költészetben.
Előnyük még alkalmasságuk a deheroizmusra, s a közvetlenebb hatás. Az "arctalan" költők másik része azonban nem így gondalja. Azzal érvelnek, hogy az értéknek vélt (kikiáltott) nem-,érték leleplezésével még nem teremtünk helyette másikat. Természetesen, ennek megfelelően, szerintük a groteszk nem tud (vagy csak nagyon ritkán) jelentőssé válni esztétikailag. Az ő módszerük az ellenkező véglet. Az értékét veszített jelenségeket úgy emelik költészetükbe, hogy esztétikai értékké váljanak ott. Azaz, ismét értéket kapnak - ha más szinten is. "Értékcirkuláció". Egyszerűnek tűnik mindkét módszer, valójában pedig roppant bonyolult, körülírást és pontosítást igényel. Itt ennek nem tudunk eleget tenni.

EPILÓGUS
Munkám egyetlen "arctalant" nem említ név szerint. Történt így nem csak az esszé jellege miatt, de abból a meggondolásból, hogy az "arctalanok" ügye ezzel az írással sem más, sem jobb nem lehet. Ilyen irodalmi bizonytalanságban, a kiválasztás (válogatás) ilyen mélypontja mellett mindig lesz "arctalan nemzedék".
Célom az volt, valamit felmutassak értékeikből, megkíséreljem helyük és helyzetük felvázolását. Modellt próbáltam adni, mely, ha sikerült megragadnom vele és általa a lényeget, érzésem és félelmeim szerint még sokáig érvényes lehet irodalmunkban, életünkben.
(1979)

Forrás: Terasz.hu