Hat hét, hat tánc

Richard Alfieri Hat hét, hat tánc címû darabja a közelmúltban került le a londoni Theatre Royal repertoárjából. Tóth Vali, a Magyar Rádió londoni tudósítója utolsó héten csípte el az elõadást, így volt alkalma azt összevetni a magyar változattal.

Londonban a Theatre Royal színház mutatta be a Hat hét... c. darabot, amelyet az eredetileg tervezettnél majdnem egy hónappal korábban voltak kénytelenek levenni a műsorról. Amikor én az utolsó héten láttam, bizony igencsak foghíjasak voltak a széksorok. A nézői érdektelenséget semmi sem indokolta, hiszen neves szereplők, jó darabban szinte mindig sikert aratnak Londonban. Szerintem ezúttal rosszul választották meg a színházat. A Theatre Royal a brit főváros egyik igen patinás játszóhelye, ahol többnyire fajsúlyos, "komoly" darabok láthatók. Nézőtere majdnem kétezer személyes, színpada meglehetősen nagy, ezért az ilyesfajta intim teret kívánó kamaradarabok bemutatására szerintem teljesen alkalmatlan.
(Nyilván az sem segített, hogy az előadás körül szinte semmiféle reklám, hírverés, marketing akció nem volt tapasztalható, így az szinte elveszett a londoni színházi kínálat tengerében...)

Ezek után nem teljesen meglepő, hogy magában az előadásban a meghittség nyomai sincsenek jelen, és erre a steril hangulatra erősít rá a kiábrándítóan naturalista díszlet. (Rosszmájúan feltételezhetnénk, hogy a színrevitelt egy konyhabútort gyártó cég vagy egy bútoráruház szponzorálta.) A díszlet nem atmoszférát teremt, jelez, hanem szájbarág. Ezt a hiányérzetet erősíti a világítás, amely a pesti előadásban bravúrosan kivette részét a hangulat érzékeltetéséből, fokozásából. Itt semmiféle ilyen szerepe nem volt, a puszta funkcionalitásra korlátozódott.  
Ettől elválaszthatatlanul rossz érzést keltett bennem a virágok teljes hiánya is, amelyek változása Budapesten pontosan jelezte a kapcsolat fejlődését.
Végül a "külső" elemeknél maradva hiányérzetem volt a zene miatt is. Úgy éreztem, megint csak jóval kevéssé töltöttek be a kiválasztott zenék dramaturgiailag fontos szerepet, mint a budapesti előadáson. (Azt persze nem tudhatom, ezek a zenék menyire részei a brit nézők, a brit társadalom "kollektív tudattalanjának", de a közönség reakciót figyelve nem váltottak ki olyan hatást, mint a hasonló pontokon a budapesti előadáshoz kiválasztott számok. Ez még akkor is így van, ha a zenék zöme azonos lenne is - ezt egyetlen alkalom után nem tudtam megítélni, illetve memorizálni...)

Mindezek után lássuk az előadás mégiscsak legfontosabb tényezőjét: a két szereplőt.
Claire Bloom brit színésznő. Bizonyára igen tehetséges, de azt mondhatnám, inkább a tisztes középmezőnyhöz tartozik. Ám semmiképpen nincs olyan szakmai tekintélye, mint Vári Évának a magyar színházi életben.
Partnere, Billy Zane amerikai, főként filmszerepekből ismert, Bloomnál jóval híresebb. Kifejezetten erre a szerepre érkezett Londonba, és nem kétséges, hogy ő a darab "húzóneve". Nagyon sokan csak miatta jöttek el az előadást megnézni. Szereplése beleillik abba a tendenciába, hogy a londoni színpadokon időről-időre fellépnek világhírű, főként hollywoodi
filmekből híressé vált színészek (és szinte törvényszerűen okoznak csalódást híveiknek színpadi szereplésükkel).
Ez a szakmai háttér kettőjük színpadi viszonyára is rányomja bélyegét. A londoni verzióban Bloom Lily-je nem egy erőteljes, izgalmas, karakán személyiség a maga esendőségeivel együtt, csupán egy bogaras öregasszony, akit lehet szánni, kinevetni, megmosolyogni, de tisztelni, szeretni nem, megrendülni az életén pedig végképp nem tudunk.
Hasonképpen Zane Michael-je sem az az összetett, erős, szeretetreméltó és sokszínű személyiség, mint akit Kulka János megformál. Kettőjük kapcsolatában szinte soha nem szikrázik fel az az erő, drámai konfliktus, ami két autonóm személyiség találkozásai során elkerülhetetlen, és aminek a Thália színpadán oly sokszor tanúi lehettünk.
A duó színpadi jelenlétére egyértelműen a "híresebb" Zane túlsúlya nyomja rá a bélyegét. Kettőjük közt nincs egyensúly, kapcsolatuk nem két nagyjából egyenlő fél autonóm viszonya, így alakuló barátságuk sem egyenlők talákozása. Londonban Michael diktál és Lily alkalmazkodik, nem pedig két ember összecsiszolódásának, egymásra hatásának vagyunk tanúi. Miután mindkettőjükből hiányzik az erő, a lendület, a dinamizmus, miután nem érezzük bennük a múlt nyomait sem, egyszerűen nem is tudjuk elhinni nekik mindazt, ami a darab szerint megtörtént velük, azt meg végképp nem, hogy milyen fontossá válhatnak egymás számára. Amit a színpadon életükből meglátunk, az szórakoztató mese, egy érdekes, fura "sztori". Ennyi és nem több. Ez sem kevés. Egy kellemes estéhez talán épp elég. De megrendülés, öröm, őszinte azonosulás, katarzis bizony nincs benne. Nem tagadom, csalódottan, hiányérzettel álltam fel a londoni színház székéből, annál keserűbb csalódással, mert pontosan emlékszem arra a lelkesedésre, arra a fantasztikus élményre, ami alig három héttel korábban a Tháliában eltöltött.

Vári Éva és Kulka János éli és számunkra is átélhetővé teszi a történetet, Bloom és Zane - profin ugyan, korrektül, de csak - eljátssza. Egy profin talán nem is lehet számonkérni, hogy mindennap belehaljon egy kicsit abba, amit megmutat a nézőnek. De Pesten mégis képesek erre. Úgy gondolom, megint kimondhatjuk: Budapesten valami olyasmit hoztak létre az alkotók, amit Londonban a zömmel iparszerűen működő színházi élet nem tudott nemhogy felülmúlni, de reprodukálni sem. Ha nem lenne a kényszerű nyelvi korlátokba zárva, a budapesti előadás valószínűleg világszenzáció lenne, a két főszereplőt pedig elkapkodnák a világ színpadai. Szomorú vigasz a magyar nézők számára, hogy ezt a két művészt nem fenyegetik a világhír csábításai, hogy előadásuk a magyar közönségnek nyújtott kivételes ajándék marad...    
 

Tóth Vali
London, 2007. január