Színház a Lipótmezőn

Tárt Kapu Színház mûködik a Lipótmezõ Róth Miksa üvegablakaival díszített kápolnájában. Hivatalos neve is van: a játszók az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet V. Pszichiátriai Osztályáról léptek színre. Április elején részt vesznek a 2. budapesti fringe fesztiválon a Marcibányi Kamarában.

Összeműködnek a Mezei(y) Mária Szeretetszínház Lovag utcai Tenyérnyi Színpadával. Balkay Lászlóval, aki énekel, gitározik, zenét csinál, rajzol, dekorál, animál. A családnév nem véletlenül hangzik ismerősen. Az egy éve meghalt színész testvéröccse. Kaszás Nórával tartják össze a színházat.
Most renoválják a kápolnát. Mire elkészül, bezárják az intézetet. Így intézkedik a kerítésen túli magyar bolondvilág. Itt benn nyugalom, a rend biztonsága. Az oltár helyén ülnek a szereplők, fél-karéjban leltári székeken. Olyan tárgyilagosak a majdani játszók, akár egy Zsótér-rendezte minimál-színészeti előadáson. Zárt arcok. Belakatolt tekintetek. Fölsorakozottságuk komor. Feszesen merevek. Túlfegyelmezettek. Még a szereplés feszültsége sem süt át befagyott magatartásukon. Ez nem színpadi fegyelem. Érdektelenségnek látszik. Ahogy nézik közönségüket, kacérságmentes, tetszeni vágyás, vagy várakozás nélkül. Biztonsági záraik mögül pillantanak ki tárgyszerűen.

Egyikük feláll, megszólal. Verset mond. De nem a vers a fontos. Önmagát mondja. A költő szavaival. Időnként megakad egy sornál, súgnak, zavartalanul megy tovább, mert nem a szöveget mondja, hanem ürügyével gondolatait, érzéseit. A szövegzavarokat az antidepresszánsok okozzák. Kieshet egy-egy szó az emlékezetből, mégsem szakad meg a színpad-nézőtér közötti áramkör.
Ki-ki önmagát fogalmazza színpadra. A zárt arcok nem nyílnak meg jobban. Hanem a tekintetekben megjelenik a huncut humor, a kacérság, az áradó szeretet. Kifagyasztja a jégtömböket a költészet meg a nézők figyelme, a nyilvánosság. Szeretetreméltó és szeretni akaró emberek adják a műsor helyett életüket.
Nem úgy mondják a kötött szöveget, miként negédes hallású kisdedóvónők, poézistől elragadtatott tanító nénik kurblizzák gyerekekbe. Sem úgy, mint művészettől elragadtatott színészek óbégatják a vakvilágba. Értelmezőn tagolják, a lényegre esik a hangsúly. Nem szavalnak. Semmi színészi henyeség, színészeti imitáció nincs előadásmódjukban. Közölni akarnak a velük szemben ülőkkel. Tudtukra adni mindazt, amit megéltek, ami megfogalmazatlanul maradt bennük.
A színház mindig attrakció. A Tárt Kapu Színház mutatványa az előadók személyisége. Milyen könnyedén tudják átláthatóvá mutatni belső tartalmaikat. Szerelmet. Gyöngédséget, Elzárkózást. Szemérmet. Huncutságot. Kedvességet. Alkalmasint támadó készséget egy Váci Mihály vers szenvedélyes előadásában. Az alanyi színészet önkéntelenül is önvallomás. Nyilvános gyónás. A Lipóton nem színészetet kínálnak, hanem belefeledkező játékot. Felszabadító játékot. Könnyítőt. Egyben védelmet-nyújtót: ha túl őszintére sikerülne titkok kivallása, még mindig ott a nem ér a nevem mentsége. Persze, a mentség csak önáltatás. A játék a legmélyebben gyökerező emberi megnyilvánulás. Megszabadító szertartás. Őszinteséget megnyitó tevékenység.
Egy professzorian szép magas homlokú korosabb férfi kiül a középre kitett székre. Kezében kalapot tart. Nem minden kópés mosoly nélkül közli a verset. Mint egy minden hájjal megkent színházi róka, évtizedes színpadi csatákat megélt komédiás, a kalap belsejébe rejtette ügyesen szövegét, hogy lopva belepillanthasson a folytatásért, ha megcsalná emlékezete. Elbájoló az ősi ripacsfogás elegáns alkalmazása.
Azt mondják, ami fontos számukra. Elhagynak minden járulékos elemet. Gesztusaik tömörek. Egyetlen ironikus villanás: látjuk szabatosan, amit tő-mozdulattal jeleznek.
Csak a lényeget mondják.

Szerző: MGP

süti beállítások módosítása