A Gyermekszínházi Szemle elé

A gyerekszínház az a mûvészi terület, amelyen nem lehet a magyar színház rutinná vált hagyományából értékes mûveket létrehozni. Az értékes gyerekszínházhoz nélkülözhetetlen fantázia csak a szabadabb színházi gondolkodásban szabadulhat fel, egy olyan munkamódszerben, amely a kreativitásra, játékosságra, ötletgazdagságra alapoz, s így a színházi formák újragondolásához, újjáteremtéséhez is hozzájárulhat. A gyermeki fantáziának ugyanis nincsenek kötöttségei, így újabb és újabb tartományok tárulhatnak fel.

A gyerekszínház nagy lehetőségét jelzi az is, hogy a különféle színházi kifejezőeszközök itt szabadon összekapcsolhatók, kötetlenül variálhatók egymással. A IV. Országos Gyermekszínházi Szemlére meghívott előadások ezt a gyermekszínházi szemléletet reprezentálják.
Mivel nagyon kevés figyelem irányul a gyerekszínházakra, ezen a területen bármi megtörténhet. Itt továbbélhetnek avítt, múlt századi színházi megoldások, átöröklődhetnek ósdi, hatásvadász színészi manírok. Megtörténhet, hogy azok, akik - gyakran a tehetség hiánya okán - kikoptak a színházi életből, a hivatásos struktúrán kívüli, sokszor alkalmilag verbuválódó gyerekszínházi társulatokban találnak menedéket. A máshol helyét nem találó színházi ambíció sokszor a gyerekek közt találja fel megvalósítási terepét, hiszen ez a nézői réteg könnyen elérhető, biztosan szervezhető közönségbázist teremt. Így fordulhat elő, hogy a gyerekeknek szánt produkciókban gyakoriak az olcsó hatáselemek, a 19. századi népszínművek vagy operett-előadások világára emlékeztető megoldások. Mintha a dalszínház hagyománya támadna fel ezekben az újkori "vándortársulatokban", akik ráadásul még azzal a küldetéstudattal is felruházzák magukat, hogy missziót teljesítenek, hiszen a gyerekeknek játszanak. 
De megtörténhet ezen a területen mindennek az ellenkezője is. Azt sem veszi igazán észre a színházi közvélemény, ha olyan előadások születnek a gyerekszínházakban, amelyek érdekesen tágítják a színházi kifejezés eszközkészletét, kreatív ötletekkel bővítik, alkotják újra, új hangsúlyokat találnak, izgalmas formákat teremtenek. Mindez azért lehetséges a gyerekszínházakban, mert olyan közönségnek játszanak, amelynek szabadon szárnyaló képzeletét még nem béklyózzák a megkövesedett nézői elvárások. A gyerekszínházak ma rezervátumban élnek, pedig tekinthetnénk őket a kötetlenebb színházi kifejezés kísérleti laboratóriumainak is, amelyek olyan eredményeket képesek felmutatni, amelynek tanulságait a színházi élet egészének is érdemes figyelembe venni. A Gyermekszínházi Szemle ezekből az eredményekből igyekszik néhány fontosat bemutatni.
A gyerekszínházakra is az érvényes, mint a struktúra egészére: a színházi élet legkevésbé hajlékony, kicsit lomha tagjait a nagy kőszínházi társulatok jelentik. Náluk jóval mozgékonyabbak a kisebb társulatok, a vidéki bábszínházak, az alternatív műhelyek vagy a független együttesek. Ugyanakkor azt is furcsa megfigyelni, hogy a finanszírozási biztonság csökkenésével arányos mértékben növekszik a társulatok merészsége, vállalkozó kedve: a színházi élet peremén élő együtteseket, illetve az alternatív műhelyeket kevésbé korlátozza a biztonságos üzemmenet kényszere, ők inkább vállalják a kísérletezés ódiumát, új utak felfedezésének kockázatát.
A gyerekszínház az a művészi terület, amelyen nem lehet a magyar színház rutinná vált hagyományából értékes műveket létrehozni. Nálunk még mindig a realista-naturalista színházi konvenció a legerősebb, a valóság részletgazdag, lélektanilag motivált ábrázolásának igénye. Ezzel a szemlélettel azonban nem sokra lehet menni a mesék, mondák, legendák és mítoszok világában. Az értékes gyerekszínházhoz nélkülözhetetlen fantázia csak a szabadabb színházi gondolkodásban szabadulhat fel, egy olyan munkamódszerben, amely a kreativitásra, játékosságra, ötletgazdagságra alapoz. Amely így a színházi formák újragondolásához, újjáteremtéséhez is hozzájárulhat. És erre - a mai tapasztalat azt mutatja, hogy - szinte kizárólag a kisebb együttesek és a független társulatok törekszenek.
A gyerekszínház nagy lehetőségét jelzi az is, hogy a különféle színházi kifejezőeszközök itt szabadon összekapcsolhatók, kötetlenül variálhatók egymással. A gyermeki befogadás számára nem jelent nehézséget - ha ez indokolt -, hogy az előadás egyik formából egy másik színházi kifejezésmódra vált át, hisz ezzel a képzelet újabb és újabb dimenzióit képesek megnyitni az alkotók. A fantáziának ugyanis nincsenek kötöttségei, így újabb és újabb tartományok tárulhatnak fel.
A gyerekszínházakkal kapcsolatos egyik nagy vitakérdés, hogy varázslatot kell-e adni a gyerekeknek, mesehősök történetét kell-e megjeleníteni, vagy lehet a műfajon keresztül a gyerekkor problémáiról beszélni, azokról a kérdésekről, ahogyan a gyermeki nézőpontból látszódik a világ. Azaz szólhat-e magáról a közönségről (az ő életkoruknak megfelelő csoportokról, a velük azonos életkorú egyénekről) a játék? Ez utóbbira manapság már nem csak a TIE-csoportok törekednek. Ez fontos fejleménye a magyarországi gyermekszínházak történetének. Mint ahogy az is, hogy fontos előadások tesznek kísérletet az ifjúság megszólítására, ezzel az elhanyagolt korosztállyal való párbeszéd kezdeményezésére.

Sándor L. István
2007. március