Kálmán Imre örökbecsû mûvével, a Csárdáskirálynõvel vendégszerepel a Budapesti Operettszínház társulata a frankfurti Alte Oper-ben április 2-7 között. Az április 2-i bemutatón a német közönség állva ünnepelte az elõadást, melybõl még 5 elõadás lesz telt házak elõtt Kerényi Miklós Gábor rendezésében.
|
Az előadás - melyet Budapesten kívül már számos európai országban és Japánban is bemutattak - most egyenesen Salzburgból érkezett Frankfurtba.
----
Frankfurter Allgemeine Zeitung
Kultúra
2007. április 4.
A keringők boldoggá tesznek
A Budapesti Operettszínház Kálmán Csárdáskirálynőjével szerepel az Alte Operben
Sok városban található egy jó kis hely, ahol jó zenét hallgathatunk. Az operettnek csak egy biztos címe van: Budapest, Nagymező utca 17. Ott található a Budapesti Operettszínház, amiről sokan - köztük a helybeliek is - azt állítják, ez az a hely, ahol Magyarország magához tér. Talán azért, mert az ország Kálmán, Lehár, Huszka és Strauss könnyelmű miliőjével a legnehezebb időket is szó szerint elűzte. Az Operettszínház volt nem hivatalosan a kormányzói palota, ahol a gulyáskommunizmus megszületett. Ez a féktelen vidámság, amivel ez az állítólagos anakronisztikus zenei forma a mai napig is töretlennek mutatkozik, majdnem úgy hat, mint egy utólagos győzelmi szamárfül-mutogatás az egykori hatalomcsinálók felé. Mindamellett ez mégiscsak új: az operett, mint esztétikai ellenállás egy barátságtalan társadalmi forma ellen.
Ilyesmit érezhetünk, ha ma a társulat turnéra megy vagy éppen most az Alte Operben vendégszerepel, amikor a többé-kevésbé fáradságos turistautak a Pannónia-medencébe alábbhagynak. A Csárdáskirálynő önmagában is az operettek hitparádéja. Alig van olyan ária vagy tánc Kálmán zenei varázsdobozában, amit ne ismernénk különböző gálákból, highlights-összeállításokból, szórakoztató tévéműsorokból: Jaj, lányok nélkül élni, Jaj, Mamám, A lányok, a lányok..stb.-
Amit azonban bizonyára nem ismerhet az, aki még nem volt Magyarországon vagy az operett ősi budapesti házában, az a kollektív temperamentum és a társulat közismerten eredeti hanghordozás. Egy kicsit a Bécsi Filharmonikusok játékára emlékezteti az embert: a dolgokat le lehet másolni, de a hagyományokat nem. Egyetlen hegedűs teljes mértékben vissza tudja adni a bécsi zenekar egy vonós hangszerének melegségét, az azonban, hogy hogyan játszik az egész zenekar egy Johann Strauss-keringőt, utánozhatatlan marad. Így működik a Budapesti Operettszínház társulata is. Természetesen Rudolf Schock is szépen énekelte Edwin herceg szerepét, Margit Schramm a Berlini Szimfonikusokkal Robert Stolz vezényletével kellő szentimentalizmussal tette fel Sylva Varescuként a nosztalgikus kérdést: "Emlékszel még?" De hát mi ez a budapesti társulathoz képest, akiknek nem egyszerűen paprika van a vérükben, hanem paprika van a vérük helyett is?
Hogy a cselekmény egy semmiség? Persze, de az 1915-ös ősbemutató óta igazából senki se törődött ezzel igazán. Ma is az egész mű egy illatozó virágcsokor könnyű dalokból, boldog keringőkből, perzselő csárdásritmusokból, ami itt töretlenül örömjátékszerűen kerül színpadra. Fiatal operett-énekesek nyilvánvalóan gombamód teremnek Budapesten, ha valaki komolyan fel szeretné tenni a kérdést a műfaj túlélését illetően, minden kétkedőt rendre utasíthat látva a 28 éves Peller Károlyt mint Bóni grófot: egy született operettsztár egyértelműen háromszoros tehetséggel megáldva, mint énekes, táncos és színész. A kotnyeles kis szubrettel, Szendy Szilvivel (Stasi) élénk ellentétpárost alkotnak Vadász Zsolthoz, mint kellőképpen érzelmes Edwin és Kalocsai Zsuzsához, aki árnyalatokban gazdag hangszínével a Csárdáskirálynő címszerepét szinte toscai magasságokba repíti. A többi szerep is ideálisan megformált az osztrák-magyar plüssdíszletben, Makláry László az Operettszínház zenekarával tüzet szít, aminek április 7-ig, a vendégjáték végéig izzania kell.
Forrás: Budapesti Operettszínház