Felettébb szomorú komédia

A szolnoki Szigligeti Színház Szentivánéji álom-elõadása úgy kezdõdik, hogy elébe megy a darabnak. (Bizonyos értelemben a rendezésnek is, de ha ezt most rögtön kifejtenénk, akkor magunk is túlságosan elõre szaladnánk.) Théseus athéni herceg és Hippolyta amazonkirálynõ helyett a mesteremberekkel ismerkedünk meg elsõül. (Beelõznek az elsõ felvonás második színébõl.) Talán nem is annyira mesteremberek. Inkább egy építési vállalkozó szedett-vedett brigádja, amely palotafelújításon dolgozik épp.

Kórász R. László létrára kapaszkodik, s cibálja a plafonról a tapétát. (Amikor túl nagy lyukat szaggat, váratlanul leköszön a padlásról egy döglött macska.) A többiek széles mozdulatokkal meszelik a "falat": tüntetik el a szép, barokkos, Murillo-angyalkás falfestményt. Az még nyilván az előző lakótól származik, s az új tulaj nem tart rá igényt.
Hogy a szakemberek ne unatkozzanak munka közben, bömböl a rádió, szól a kabaré. Mivel hangosan bőgve forog a keverőgép, alig lehet egy-két szót kivenni a mai magyar viszonyokat érintő poénokból. Szerencsére a derék dolgozók elszórakoznak rádió nélkül is. Akármikor rögtönöznek akciójelenetet a Gladiátorból vagy bármely más bunyós filmből.
Helyben vagyunk tehát.

Általában véve jellemző a Szentivánéji álom-produkciókra, hogy a maguk részéről a mesterember-jeleneteket favorizálják. Shakespeare-nek ez a darabja sok jó színészt igényel, de közel sem mindnek kínál könnyű és hálás feladatot. (Shakespeare számos másik színművéről elmondható ugyanez.) Viszont az athéni udvarban fellépő amatőr színjátszók olyasmit művelnek, amihez a mindenkori megjelenítőknek bőven van mit hozzáfűzniük. Próbajelenetük és premierjük mindig nagy sikerű betétszám, nem utolsó sorban azért, mert a vígjátékot előadó színház kollektív tapasztalatát, össztársulati humortárát és egészséges öniróniáját szokta kiaknázni. Alighanem Szolnokon is házi minta után születtek a figurák és a bemondások. Molnár László hozza a napszemüveges, lófarkas, felhajtott ujjú zakót hordó rendezőt. Horváth Gábor játssza a kreatív színészt, akinek mindenről eszébe jut valami, Zelei Gábor a meghúzódót, Barnák László a készséges-használhatót, Mészáros István az öntudatos helyi erőt, Czapkó Antal az ambiciózus feltörekvőt. (Utóbbi egyébként - nem Tomporról, hanem Czapkóról szólva - mostanra szépen megszabadult attól az enyhe merevségtől és a kissé zabolázatlan hangtól, amely pályakezdésekor jellemezte.)
A palotabeli építési területen kívül csodákat rejt a szolnoki előadás tere. Ahhoz képest, hogy létra, keverőgép és egyebek hevernek mindvégig a színen (a Thália-beli vendégjátékon botrányosan korlátozva számos néző láthatását), gyönyörű víziók teremtődnek meg a festett kulisszák valós vagy visszaverődő képei és a homályos, ferdülő tükrök között. Szikora János rendező és Horesnyi Balázs díszlettervező igazán szépségdíjra termett páros. A látványos, titkokat rejtő tér különböző szintjein tekergőznek a Szentivánéji-mese szálai. Balra hátul Gubik Ági elegáns és érdes hangú Titániájának lobogó hajú tündérei táncolnak és fogócskáznak. Előrébb Kaszás Mihály öregapós Oberonja okoskodik és parancsol a személyes szolgálatára rendelt Pukknak. Simkó Katalin ruganyos, szép mozgású Pukkja leginkább egy madárfejű delfin. (Hozzá olyan hangocskákat hallat, mint az újszülött godzillabébik.) Középütt huzakodik a négy összekavarodott athéni fiatal: a bájos arcú Kerekes Vica könnybe lábadó Hermiája, a mokány Szikszai Rémusz kakastaréjas Lysandere, a beszédjével fül elleni merénylet elkövető Sárvári Diána sudár Helénája és a feltűnően szép orgánumú Barabás Botond csiricsáré öltözetű Demetriusa.

 
A fő történet ezúttal alighanem Théseusé és Hippolytáé. Amikor az előadás elején Petridisz Hrisztosz athéni hercegként megjelenik, az amazonkirálynőt mint hadizsákmányt hozza magával. Sztárek Andrea Hippolytája harcban esett foglyul, ruhája szakadozott, teste több sebből vérzik. (Az egyiket a hajából előhúzott pecsenyetűkkel varrogatja össze.) Nyilvánvaló, hogy erőszakkal teszi őt jegyesévé az uralkodó. De mire legközelebb látjuk őket, szépen összehangolódtak. Együtt vadásznak az erdőben. Az összes élőlénybe golyót eresztenek, legyen akár tündér, akár erdei vad, akár mindkettő. Hippolyta és ura saját kezűleg tépnek ki véres húsdarabokat az elejtett állatok teteméből, s marcangolják ünnepi étek gyanánt a menyegzőjükön. S míg a műkedvelő munkásszínjátszók előadják produkciójukat, a vértől és italtól részeg lakodalmi vendégek már-már orgiába fognak. Ez itt a műsor - nem Piramusz és Tiszbe felettébb szomorú komédiája (Nádasdy Ádám fordításában). A figyelemre sem méltatott színészeket és a dalra fakadó váltott gyermeket csak a levadászott Titánia és Oberon honorálja hangtalan tapssal.
Alkalmi darab alkalmi előadása. Már akkor éreznünk kellett volna a bajt, amikor az elején Szikora jelezte, hogy Théseusnak nem kell a falfestmény. Barbárság uralkodik. A művészet érdeklődés hiányában elmarad. Előbb-utóbb majd csak elfogynak, akik még igénylik.

Szerző: Stuber Andrea
Fotók: Szkárossy Zsuzsa