Interjú László Sándorral

László Sándor, színész, az Újvidéki Színház igazgatója, az Újvidéki Mûvészeti Akadémia osztályvezetõ tanára. Társulata a Vendégségben Budapesten sorozat keretében a Thália Színházban lépett fel. A direktorral többek között arról beszélgettünk, hogy miben tér el a magyarországi játékstílus az övéktõl, és miért gondolja azt, hogy számukra fontosabb ügy a színház, mint mifelénk. /Bóta Gábor interjúja/

LÁSZLÓ SÁNDOR igazgató, 
Mindent elkövetek, hogy a fiatalok lehetőséghez juthassanak

- Sokak szerint az Újvidéki Színház a háború után a teljes reménytelenségből állt talpra. Jött egy fiatal csapat, a régiek pedig elvándoroltak.

László Sándor: Tulajdonképpen középgeneráció nélkül maradt a színház. Sokan elmentek, én is négy évadon keresztül Szolnokon játszottam. Ettől az elvándorlástól nálunk egy űr keletkezett. Az otthon maradottak kevesen voltak ahhoz, hogy dinamikus színházat csináljanak. És ekkor jött egy fiatal generáció.

- A háború alatt is folyt a képzés?

László Sándor: Folyt. És a hallgatók már harmadéves korukban játszani kezdtek a színházban, ezzel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy működni tudjon.

- Nem volt olyan időszak, amikor azt gondoltátok, hogy nem is lesz majd Újvidéken magyar színház?

László Sándor: A bombázások alatt nem tudtuk, hogy mi lesz, de ebben a három hónapban is folyamatosan dolgoztunk, négy bemutatót tartottunk.

- Ekkor készült Genet Cselédek című darabjából az a remek produkció, aminek igencsak meghúzták a szövegét, mindössze egyórás volt, hogy délben is lehessen játszani, hiszen a kijárási tilalom alatt erre este nem volt mód.

László Sándor: Valóban déli tizenkettőkor játszottunk. Ekkoriban készült az Emigránsok is, és folyamatosan játszottuk az egyik vizsgaelőadást, a Jelenetek egy házasságból-t.

- Sok veszélyt rejt magában, de temérdek előnye is lehet annak, hogy jön egy fiatal garnitúra, nincs előttük szinte senki, övék a teljes placc, lényegében azt csinálnak, amit akarnak, persze bekalkulálva a pénzszűkét. A Cselédeket például a két színész, Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta maguk rendezték. Nemigen volt módjuk arra, hogy a színpadon különböző generációktól tanuljanak, de lendületet adhatott, hogy ennyire szükség van rájuk, akár azt érezhették, hogy megváltják a világot.

László Sándor: Igen, és ebben az volt a szép, hogy jó ízléssel és mértékkel, nem nagyképűen, nem önzően tették a dolgukat. Picit persze arra is kényszerültek, hogy koravének legyenek. És hát szegény ember vízzel főz. Ezért csináltuk a kisebb létszámú előadásainkat, de ekkoriban az volt a legfontosabb, hogy működjünk. Amióta beleszólok ennek a színháznak az életébe, mindent elkövetek, hogy a fiatalok lehetőséghez juthassanak.

- Nagyon nincs is más választásod.

László Sándor: Dehogynem. Volt olyan korszaka ennek a színháznak, amikor kommersz produkciók mentek.

- Olyan értelemben nincs más választásod, hogy nem nagyon tehetsz mást, mint hogy fiatalokat foglalkoztatsz.

László Sándor:  Igen, de nem azt érzem, hogy kényszermegoldást választottam, hanem, hogy ez a helyes. Most már erre nem is lennék annyira rákényszerítve, mint régen, de most is, bármelyik fiatal művészpalántának bármilyen ötlete van, azt nálunk megvalósíthatja. Ha meg akarja mutatni magát, akkor ezt megteheti, bármilyen is a repertoárunk, ő is összehozhat egy előadást.

- Ezt valószínűleg azért is teheti, mert rendezőből még nagyobb a hiány, mint nálunk.

László Sándor: Nálunk a térség legjobb rendezői fordulnak elő.

- De vendégként.

László Sándor: Ez a színház sohasem volt arról ismert, hogy házi rendezői lettek volna. Kezdetektől fogva a sokrétűség volt nagyon fontos, és ez csak úgy oldható meg, ha több helyről táplálkozik.

- Ennek azért megvan az a veszélye, hogy nincs, aki évadról évadra végigkövesse a színészek útját.

László Sándor:  Úgy gondolod, hogy a mi példánk ezt igazolja?

- Ápolatlanná válhatnak a színészi eszközök, ha mindig mások rendeznek egy teátrumban.

László Sándor: Arra, hogy figyeljek a színészek fejlődésére, itt vagyok én. És az igazán jó rendezőket visszahívom.

- Te mennyire tartod magad rendezőnek?

László Sándor: Semennyire. Inkább egy olyan embernek, aki a társulattól kapott energiával megpróbál valamit kezdeni, és ez esetleg összejön neki.

- Ez azt jelenti, hogy neked nincs fene nagy koncepciód?

László Sándor: Elképzelés, vagy ötlet nélkül nem kezdhetek neki egy munkának, de az egész biztos, hogy soha nem gondolom azt, én rendeztem egy előadást. Azt érzem, hogy együtt csináltuk.

- Nyilván voltak olyan produkciók, amelyeket az adott helyzet is fölerősített. Például a háború után a Pisti a vérzivatarban előadásának - amit te rendeztél -, fokozott átéltsége volt. Nagyon rólatok kezdett szólni Örkény darabja.

László Sándor: Ez így volt. Nem is olyan régen emlegették a színészek, hogy újítsuk fel az előadást.

- Nem biztos, hogy az jó lenne.

László Sándor: Én is úgy gondolom, hogy az az előadás akkor megtette a magáét, akkor volt jó. Inkább próbáljunk emlékezni rá, ne rontsuk el azzal, hogy felújítjuk.

- A nagyon erős háború utáni első nemzedékből többen Magyarországra szerződtek. Sokan azt hitték, hogy ebbe beleroppan a színház. Nem ez történt. De ti természetesnek tartjátok, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy az anyaországban futhatják ki igazán a formájukat?

László Sándor: Az a szülő, aki nem tudja elengedni a gyermekét, nem jó szülő.

- Soha nem éreztétek árulásnak, ha valaki elszerződött.

László Sándor: Nem. Fájdalomnak igen, de árulásnak egy pillanatig se. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy tán nem akármilyen minőséget képviselnek azok, akik nálunk nőttek föl, ha máshol is szükség van rájuk.

- Nyilván számukra is furcsa ez a helyzet a mai napig. Hiszen például akik a Bárkához szerződtek, nem voltak olyan elementárisak, mint Újvidéken, sőt vannak, akiktől már el is köszöntek.

László Sándor: Ők változatlanul jók, csak nem biztos, hogy jól használják őket.

- Az sem biztos, hogy ugyanabban a stílusban játszanak, mint a magyarországi színészek. A nálunk hagyományos stílus realistább, szöveg centrikusabb, mint a tiétek.

László Sándor: Mi nem ragaszkodunk annyira a szöveghez, talán szabadabban nyúlunk hozzá. Nem tekintjük szentnek és sérthetetlennek, anyagként kezeljük. A segítségével mondjuk el, amit akarunk. Nem kiszolgáljuk a szöveget, hanem átdolgozzuk, hogy azt közölhessük vele, amit mi akarunk.

- És sokkal inkább építetek a mozgásra.

László Sándor: Ez egészen biztos. Néha talán már hibánk is, hogy állandóan mozogni akarunk. Ez múlhat a mi mentalitásunkon is, ami nyilván különbözik a Magyarországon megszokottól, hiszen sok mindent magunkba szívunk abból a környezetből, ahol élünk.

- Több kiváló határon túli magyar színész nálunk nem tudott olyan jó lenni, mint otthon. Az áttelepülők között viszonylag kevés a sikertörténet. Ennek mi lehet az oka?

László Sándor: Az, hogy hellyel-közzel egy nyelvet beszélünk, nem jelenti, hogy ugyanaz a mentalitásunk. Mi ügyként kezeljük a színházat, akkor is, ha A tizedes meg a többieket próbáljuk, és akkor is, ha az Éjjeli menedékhelyet. Nekünk ez az életünk. Ideát pedig talán nem annyira fontos ügy a színház, mint számunkra.

- Vagyis nálunk sok tekintetben eliparosodott a színház?

László Sándor: Igen, és az átlagember élete is kicsit másról szól Magyarországon, mint nálunk. Amikor egy produkció már kezd nem is annyira üggyé válni, akkor valahogy mégiscsak megtaláljuk, hogy mitől lesz az.

- Nem válhat belterjessé, amit csináltok?

László Sándor: Mi ahhoz elég sokat járunk a világban, hogy ne unatkozzunk. Folyamatosan jelen vagyunk a szerbiai színházi életben, Belgrádban, a Nemzeti Színházban is játszottunk több alkalommal, ilyenkor feliratozzák az előadásainkat. Amikor a székhelyünkön játszunk, akkor is mindig van szerb szinkrontolmácsolás. Rendszeresen jelen vagyunk néhány olyan szerbiai nagyvárosban, ahol nagyon izgalmas színházi élet zajlik. Sokat játszunk Erdélyben, de Bukarestben is felléptünk, közel áll hozzánk a román színház. Többet tudnak, mint mi, csodálattal próbálunk tanulni tőlük.

- Azok a politikai villongások, amikről mi hallunk, a színházat nem érintik? Tudható, hogy például Szabadkán a politika erőszakolt ki egy igazgató váltást.

László Sándor: Persze, hogy a politika beleszól a mi életünkbe is. De a repertoárba nem szól bele. Inkább csak láttamozzák a dolgokat. És az utóbbi néhány évben már látják, hogy jelentős tényező ez a színház, tehát akár dicsekedni is lehet vele. A mindenkori városvezetés rájött arra, hogy emiatt a színház miatt nem kell pironkodni. Így jutottunk el például tavaly Németországba. Elég tisztességes bánásmódban részesülünk.

- Ez mit jelent?

László Sándor: Hogy találékonynak kell lenni, de tudunk előadásokat csinálni, vendégrendezőket hívni.

- Úgy hallottam, hogy sokan a színház tagjai közül albérletben laknak.

László Sándor: Ez inkább a fiatalokra jellemző. A színészi fizetés megfelel a nálunk szokásos átlag fizetésnek. Mindig megpróbálunk nagyon jó dolgokat csinálni, mert ezzel a létünket és a jövőnket igazoljuk. Nekünk igazolnunk kell, van értelme annak, hogy létezzen ez a színház.

Szerző: BÓTA GÁBOR