Miért jó?

Mi, akik színházban élünk, gyakorta magyarázzuk a színházat, színházzal. Legjobb érveink a "nézõk arcán rebbenõ színházi huzatról, a porról, a lámpahõrõl, a verejték finom emberszagáról, a jelentõ emberi testeket megfeszítve figyelõ más testekrõl" szólnak - ahogy Parti Nagy Lajos sorolja, Színházi Világnapi szövegében.

Már ebből a felsorolásból is kiderül, nehéz helyzetben vagyunk, mikor hivatásunkról beszélünk. Legalább annyira, mintha az élet értelmét, a levegőt, "a nevetést, a sírást, a szappant vagy a naplementét" akarnánk elmagyarázni.
Persze vannak magasztosabb érveink is. Ilyenkor, mint a művészet templomáról, az emberi létezéshez nélkülözhetetlen luxusról, nyelvünk védőbástyájáról, az egyre jobban globalizálódó világban a nemzeti identitás őrhelyéről, vagy még általánosabban szólva, egy nagyobb közösség önmeghatározó eszközeként, beszélünk színházainkról. Szívesen hivatkozunk a színházak teremtette értékekre, nevelő hatására, az előadások minőségére, a közönségre, és gyakran keveredünk műfaji vitákba. Milyen a jó és milyen a rossz előadás, a jó és rossz közönség, a jó és rossz rendező, a jó és rossz tulajdonos? Művész színház - szórakoztató színház, zenés színház - prózai színház, népszínház - avantgarde színház, független előadók - hivatásos társulatok, alternatív formációk - intézményes keretek dichotómiáiban elveszve, egyre távolabb kerülünk annak a kérdésnek a megválaszolásától, hogy végül is miért járnak az emberek színházba, sok ezer éve? Miért jó az embereknek, ha színházba járnak és miért evidencia mindnyájunk számára, hogy - Parti Nagy Lajossal szólva - "Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e?"
A kérdés megválaszolásához egy kultúrantropológust: Victor Turnert, egy pszichológust: Csíkszentmihályi Mihályt, és egy közelmúltban elhunyt írót: Kurt Vonnegut-ot hívom segítségül.

I. A színház, mint rituálé

Victor Turner az 1969-ben megjelent "A rituális folyamat" című művében, a zambiai ndembuk szokásait elemezte. Megfigyelései hozzásegíthetnek mindenkit ahhoz, hogy a színházat, mint az emberek ma is létező, alapvető, rituális igényeit szolgáló helyszínt vizsgáljuk, közelebb kerülve a színházi hatások mélyebb megértéséhez.
A kulturális tevékenység a földműves társadalmakban még nem számított léha időtöltésnek. A nagyobb, ősi európai civilizációkban, évente több mint 150 munkaszüneti nap volt. Az ünnepnapokon a munka és a játék együtt voltak a rituálé részei, mellyel az ember az ősök szellemével való egyesülésre törekedett. (A kálvinisták voltak azok, akik azt mondták, hogy az evilági munka az ember igazi földi küldetése, míg a szabadidőhöz kapcsolódó tevékenységegeket léha időtöltésnek tekintették. A gazdasági felemelkedésnek alárendelt aszkézis, melynek legfőbb küldetése a haszon, a javak visszaforgatása, a takarékoskodás, a születő kapitalizmus alapeszméjévé vált. Talán ez a Kálvinista hagyomány az, ami újra és újra azt a mondatot adja a politikusok szájába: idén kevesebb pénz lesz a kultúrára!)
A ma még létező törzsi társadalmakban, a közösségi rituálék elemzésekor, figyelte meg Turner azt a liminális (küszöb) helyzetet, melyben jól leírható, az átmenet rítusának három fázisa: az elkülönülés, az átmenet és a betagozódás. A személyes státuszban végbemenő változásokat, rituálék kísérik, melyek a természeti ciklusokhoz, a férfivé, nővé érés, törzsfőnök választás avatási szertartásaihoz kapcsolódnak. Ezeket mindig megelőz egy liminális (küszöb) szakasz, melyben az egyén kilép, addig megszokott státuszából, de még nem lépett be, az újba. A küszöb időszak rituáléja lehetővé teszi, hogy az egyén, - ebben az átmeneti szakaszban - új státuszra tegyen szert, s így, már megváltozva tagozódjon be ismét, a közösségbe. A rituálék lehetővé teszik, hogy a személyes státuszban végbemenő változások, évszázadokon keresztül se veszélyeztessék, a társadalom állandó viszonyait.
A liminális rituálékra jellemző még a státuszmegfordítás; mikor a szertartás, az ünnep idejére gazdag és szegény, alárendelt és vezető, nő és férfi szerepet cserélnek, egyenlővé válnak, s a communitas boldogító, felszabadító érzésével telítődnek.
A liminalitást manapság, színházainkban is tanulmányozhatjuk. Liminoid (küszöbszerű) helyzet, az, amikor a hétköznapi, valóságos környezetünkből kiszakadva, színházba megyünk. A küszöböt átlépve rituális térbe jutunk, ahol lemondunk az egyéni cselekvések és döntések felelősségéről (ezt a színészekre bízzuk), az élmények hatása alatt közösséget érzünk számunkra teljesen ismeretlen emberekkel, nézőtársainkkal (communitas), és az élményektől feltöltődve, lelkileg megerősödve folytatjuk az előadások után mindennapjainkat (újra betagozódunk). A színházakban épp úgy, mint a rituálékban egyenlően fontos szerepet játszik a humor, a szórakozás, a játék és a katarzis. Nem a műfaji különbségek, sokkal inkább az együttlét intenzitása határozza meg a rituálék igazi erejét.
Igazi liminális hatásokat figyelhetünk meg, - szinte laboratóriumi körülmények között, - a csecsemők számára létrehozott előadásokon. Ilyenkor a színházba egy kicsivel, legalább egy, vagy két felnőtt érkezik. A színpadon felnőttek játszanak, gyerekeknek. Ebben a helyzetben a kicsik, a hétköznapokhoz képest fölértékelődnek, a felnőttek, átmenetileg lemondanak státuszukról, s az előadás alatt ők is, a kicsikkel egyenlő jogokat élvezve, igazi nézővé válnak.
Mit nyer ezzel egy felnőtt? Újra rácsodálkozhat, - a csecsemők szemlélődésében osztozva - a világ olyan csodáira, melyeket már megszokott, vagy rég elfelejtett. A csecsemőszínház a felnőtteknek visszaadja a nyugodt szemlélődés örömét, rangját.
A művészi hatásokkal is úgy vagyunk kicsit, mint a drogokkal. Ha hozzászokunk, egyre erősebb adagokat igényel szervezetünk. A fogyasztáshoz kapcsolt művészi tevékenységek megadják nekünk ezeket az egyre durvuló, erős hatásokat. A csecsemőszínház arra mutat példát, van másik út is. Vissza kell találni a gyökerekhez, szemléletünket, világlátásunkat meg kell tölteni emberi tartalmakkal. Ehhez segíthet hozzá a csecsemőktől eltanulható szemlélődés. Ez az attitűd nem hasonlít a keleties révületre, vagy a misztikus emelkedettségre. A csecsemők szemlélődése aktív, örömteli ráismeréseket és meglepetéseket jelző hangokkal, kacagásokkal tarkított jelenlét. Az egyszerű színpadi események keltette, viharos emóciók, a felnőttekre is felkavaróan hatnak. Ha képesek (és a többség igenis képes erre) az előadás időtartamára lemondani felnőtt mindenhatóságának szerepéről, és átérezni, hogy itt a színházban, egyenlők gyermekükkel, ez a nézőpontváltás erősíti, gazdagítja mindkettőjük életét, elmélyíti kapcsolatukat. A közösen átélt színházi pillanatok, visszatérve a hétköznapi valóságba, közösen felidézhető emlékekké válnak. 

II. A színház, mint örömforrás

Csíkszentmihályi professzor, aki a Chicagói Egyetem pszichológiai tanszékét vezette, a tökéletes élmény pszichológiájának megalkotójaként vált világhírűvé. Mi az, ami boldoggá teszi az embert? - kérdezte. Véletlenszerű időpontokban tesztelte a vizsgálatában szereplőket, írják le, mit éreznek. Az eredmény mellbevágóan érdekes volt. Kiderült, hogy az emberek, intenzív munkavégzés közben sokkal boldogabbak, mint pihenés, nyaralás, tv-nézés idején. Ilyenkor hiába törnek kielégülésre, relaxációra, a passzív befogadó-attitűd eredménye, szorongás lesz. Ezzel szemben, az eszkimó asszony, vagy a Nobel-díjas professzor egyformán úgy érzi, áramlatba kerül, szinte lebeg, mikor igazán boldognak érzi magát. Ezt az érzést nevezte el Csíkszentmihályi Flow-nak. Minél nagyobb intenzitással, minél több érzékszervünkkel veszünk részt tevékenységünkben, annál nagyobb örömöt érzünk, annál nagyobb esélyünk lesz, hogy érezzük az áramlást, a flow-t. Korunk reklámjai, mind könnyű, azonnali, erőfeszítések nélküli gyönyöröket ígérnek. Elszigetelnek valódi környezetünktől, valódi énünktől, virtuális világba száműznek, kiszolgáltatottá tesznek a mindenkori manipulációval szemben. Az az ember, aki boldogságáért megtanulja legjobb képességeit latba vetni, kitör elszigeteltségéből, megkeresi a számára is, fontos tartalmakat hordozó előadásokat. Aki a kultúra elsajátításáért hajlandó erőfeszítéseket tenni, az más módon is felelősséget vállal saját életéért.  Ezért érdemes és fontos a kultúrát minden módon támogatni. Az állam olyan polgárokat nyer ezzel a támogatással, akik pozitív énképpel rendelkeznek, és képesek lesznek, más helyzetekben is önállóan helytállni. 
A flow-ban a tett, és a tudatosság összeolvad, (a kívülről megfigyelt áramlatból kimaradunk) a figyelem korlátozott ingerületre összpontosul, (feladjuk a múltat és jövőt, csak a jelen számít). Az "ego" elvesztése, az áramlat másik jellemzője. A cselekvőt magával ragadja a "flow", a szabályokat, mint kötöttséget - melyek a többi cselekvőt is korlátozzák - elfogadja. Az egység az intuícióban, szolidaritásban, a megelégedésben és az elfogadásban jelenik meg.             Az egyén úgy érzi, hogy az áramlatban, önmaga irányítja cselekedeteit, befolyásolja környezetét. Az áramlat "öncélú", nem vár külső megerősítésre, önmagát jutalmazza.
Intenzív művészi élmény hatása alatt, csoportosan is áramlatba kerülhetünk! Munkánk minőségének ez az igazi fokmérője! A művészeti alkotások - így a színházi előadások is - rendezett, sűrített valóságot kínálnak szemben a való világ, az ember számára ijesztő káoszával, rendezetlenségével, az ürességtől való félelemmel. Az entrópiával a rendezettség áll szemben. A művész-alkotta világ humanizált, és azt a szükségletünket fejezi ki, hogy szeretnénk otthon érezni magunkat környezetünkben. Más és más arca van ezeknek a világoknak aszerint, hogy ki az alkotójuk. Felnőttként kedvünkre válogathatunk, melyik művész világába vágyunk. A gyerek nem maga választ, ezért is nagyobb a művészek felelőssége, ha gyerekeknek játszanak! A felnőttek felelősségét növeli, hogy jórészt rajtuk múlik megtanulja-e a rájuk bízott, bennük bízó fiatal, hogy az igazi élményért, erőfeszítéseket kell tenni, vagy már gyerekkorában elszigetelik, tv elé ültetik egyedül, kiszolgáltatva a számára feldolgozhatatlan hatásoknak.

 
III. A színház, mint életre szóló élmény

...Most azon kapom magam, hogy olyan színdarabok részleteiről locsogok, amiket már jóformán senki sem ismer... Ezek a szövegek, ezek a szituációk, ezek az emberek megannyi érzelem és erkölcsi útjelzőnek számítottak fiatal férfikoromban, s azok is maradnak most, 1996 nyarán. Méghozzá azért, mert első ízben elragadtatott embertársaim gyülekezetében láttam, hallgattam őket bénultan, a színházban. Aligha lettek volna rám nagyobb hatással, mint a Hétfő esti futball, ha kesut ropogtatva egymagamban bámulok egy katódsugárcső képébe.
(Kurt Vonnegut: Időomlás, ford.: Borbás Mária)

"Elragadtatott embertársaim gyülekezetében..." emlékszik Kurt Vonnegut a fiatal férfikorában, nagy intenzitással megélt színházi pillanatokra, olyan élményekre, melyek nyolcvan éves korából visszatekintve is elevenek. A színházi helyzetek, emberek és érzelmek élete során azért szolgálhattak erkölcsi útjelzőként, mert a fiatalon, közösségben átélt színházi pillanatok szakrális ereje, intenzitása, kiragadta őt a hétköznapok valóságából, a magányból, elszigeteltségből, formálta személyiségét, megszilárdította erkölcsi világképét. Van-e ennél szebben megfogalmazott ars poetica gyerekeknek és ifjaknak, csecsemőknek és felnőtteknek egyaránt játszó, színházi emberek számára? (Victor turner és Csíkszentmihályi Mihály is igazolva érezné magát, ezeket a sorokat olvasva.)
Hetven év múlva -nagy valószínűség szerint- mi már nem idézhetünk meg senkit azok közül a fiatalok közül, akik manapság színházaink nézőterén ülnek. Nem tudjuk majd megkérdezni tőlük, hogy mire emlékeznek, mi ragadta őket meg legjobban hetven évvel ezelőtt. Mégis hinnünk kell abban, hogy legjobb előadásaink élménye, a közösségben átélt sűrített valóság, színházunk szakralitása, kiragadta őket a hétköznapok zűrzavarából. Talán abban is reménykedhetünk, hogy a színházunkban megélt művészi élmények erkölcsi útjelzőként szolgálnak majd számukra későbbi életük során. Ezért minden törekvésünk arra irányul, hogy nézőink ismeretei gazdagodjanak önmagukról, szüleikről, társaikról és az őket övező világról, s közben épüljön, formálódjon személyiségük, megértést tanúsítsanak, felelősséget érezzenek a szegények, az elesettek iránt. Életük konfliktushelyzeteiben merítsenek lelkierőt a színházi élményből, érezzék a közösség erkölcsi támogatását ugyanúgy, mint a nézőtéren ülve, mikor egymás szívdobbanását érezve-hallva, együtt szembesültek a játék komolyságával.
Célunk: kivívni a felnőtt nézők gyerekszínházi emancipációját. Olyan előadásokat szeretnénk játszani, melyben a felnőtt nem gyerekkísérő csupán, de célközönség, egyenrangú néző. Ha igazi hatást szeretnénk gyakorolni gyerekekre, nem mondhatunk le arról a legfontosabb hatásról, hogy a színházban átélt történés gyereket és gyereket, felnőttet és gyereket közelebb hoz egymáshoz, s az előadások utáni beszélgetésekben elmélyíthetik, közös élménnyé változtatják a látottakat. Hogy is mondja Vonnegut? "-Elragadtatott embertársaim gyülekezetében..."
Mi azt szeretnénk, ha ebből az elragadtatásból és ebből a közösségi élményből a felnőttek is részesülnének! A gyerekek szegregációja helyett felnőttek és gyerekek egyenrangúan fontos, örömteli, emberségen és megértésen alapulón közösségét lehet csecsemő-, gyerek- és ifjúsági előadásainkon megtapasztalni akkor is, ha tanárok, és akkor is, ha szülők kísérik el hozzánk a gyerekeket. Az együttes élménynél nincs nagyobb öröm. Ezt kínálja mindnyájunknak, a jó színházi előadás!

      
IV. Összegzés helyett
 
Ne higgyünk azoknak, akik a játékot léhaságnak gondolják./ Ők azok, akik úgy érzik, méltatlan a magyar Parlament tekintélyéhez egy játszótér. (Fordítva, talán igazuk lenne.) Az, akinek a tekintélyét a mamák és a gyerekek zavarják, más alkalommal ne sopánkodjanak Magyarország népességének csökkenésén! /Ne higgyük el, hogy bűn a szórakozás és magasrendű a lilaság, az unalom. De akkor is gyanakodjunk, ha könnyen fogyasztható szellemi gyorsétket akarnak nézőként, a torkunkon letuszkolni. Az a művész, aki lenézi közönségét hiába sikeres, örökké szorong, boldogtalan marad, bármilyen tehetségesen is próbálja elleplezni. Az a néző, aki erőfeszítés nélkül akar igazi élményhez jutni, becsapja önmagát, elszalasztja azt a lehetőséget, amit a jó előadás kínál. Felnőtt, önmagáért, és másokért is felelősséget érző embereket kívánok mindnyájunknak, színpadra és nézőtérre egyaránt. Embereket, akik őszintén kíváncsiak társaikra, akiknek van mondanivalójuk egymás számára, s akik együtt boldogabbnak érzik magukat, mint külön, külön.
Úgy, mint a gyerekszínházakban. 

Novák János
a Kolibri Színház igazgatója
az ASSITEJ Magyar Központ elnöke