Horváth Sándor 75 éves

Horváth Sándor mindig teljes életet élt, amikor színpadra lépett. Valamelyik nap két mûsorban is feltûnt. Szakszervezeti bizalmi volt Schwajda György Csodájában a József Attila Színház elõadásában s bukott, mert emberséges párttitkár Kovács András A ménesgazda c. filmjében.

Horváth Sándor

Arcát szinte mindenki ismeri, hisz nincs olyan, aki ne látta volna Kántor, a híres nyomozókutya történetét, ahol a kétbalkezes Bokor századost játszotta Szilágyi Tibor és a napokban elhunyt Madaras József partnereként  vagy az Árvácskát, ahol Czinkóczi Zsuzsa és Moór Marianna partnereként Kedvesapám lehetett, mégis csak kevesen tudják, hogy Horváth Sándor tájainkon, a mátyusföldi Pereden született, s innen került tízévesen, a háború vérzivataros éveiben a szüleivel Budapestre. A budai hegyek között lévő, zöld palatetős, nagyon szépen berendezett polgári otthonában találkozunk, ahol felesége, a szintén színész  Szekeres Ilona nagyon finom meggyesrétessel fogad.

Horváth Sándor:  Amikor közeledett felénk a front, apám úgy döntött, hogy bár nem voltak szegények és kocsmája is volt,  nem akar továbbra is Csehszlovákiában maradni. Feljött Budapestre, s Zuglóban, a Mogyoródi úton kiválasztott egy frissen épült házban egy szoba-konyhás összkomfortos lakást, ahol öten elfértünk, s a közelben egy vegyesboltot is megnyitott, ahol szinte minden kapható volt. Mi szaladgáltunk a testvéreimmel a szórólapokkal és a plakátokkal, hogy hírét vigyük a környéken a boltnak. Nemsokára a Rózsadombon megvehette a Bimbó csárdát, s már katona volt, amikor átköltöztünk ide. Szörnyű harcok folytak itt, a hegyek között, az épület is tizenhatszor cserélt gazdát, s amikor vége lett a harcoknak, a szomszédok és ismerősök segítettek, hogy talpra tudjunk állni, és ismét elkezdődhessenek a hétköznapok. Emlékszem, hogy Gábor Miklós és Ruttkai Éva  vasárnaponként már kora délelőtt jöttek, hogy anyám nekik tálaljon elsőnek, mert annyira szerették a főztjét. Apám csak később került elő a francia hadifogságból, a Pereden maradt rokonainkat pedig tehervagonokban dobták át a határon, és Somogyba vitték őket a kitelepített svábok helyére. Nagyapám évekig Somogyban élt, de egyszer megjelent nálunk, s megkért bennünket arra, hogy szöktessük át a határon, mert ő csak ott tud meghalni, ahol megszületett. Ott is van eltemetve, a peredi temetőben. De ugyanez történt az anyai nagyanyámmal is.

- Ilyen múlttal könnyű volt bejutni a színművészeti főiskolára?

Horváth Sándor: Nagyon nehéz volt, s még arra sem méltattak a felvételi után, hogy értesítést küldjenek. Bementem a Nemzeti Színházba, s megkerestem Gellért Endrét, a felvételi bizottság elnökét, aki a titkárnővel előkerestette a nevemet, ami nem volt könnyű, mert négyezerhétszázan jelentkeztünk abban az évben. A papíron ott állt a nevem bekeretezve, s mellette az, hogy tehetséges és felvéve. Így kerültem a főiskolára.

- Ki volt az osztályfőnöke?

Horváth Sándor: Ráday Imre, aki nagyon aranyos és kedves ember volt. A főiskolától nem messze, a Rókus kórház előtt volt egy kápolna, ott adott instrukciókat. Az osztálytársaim közül ismeretebb név Spányik Éva, Nagy Attila, Iványi József, aki nagyon jó barátom volt, de mivel csak Szolnokon játszott, kevesebben ismerhetik vagy Zolnay Zsuzsa, Básti Lajos felesége, akivel nagyon jó viszonyban voltam, s aki nagyon sokat segített, amikor apámat letartóztatták a nemzetközi helyzet fokozódása miatt. Akkor lett ugyanis Titóból az imperialisták láncos kutyája, s mivel a vendéglőnkbe szerb szakácsot szerződtetett apám, és szerb ételek mentek, amelyeknek nagy sikerük volt, hiszen állandóan tele volt az étterem, felfigyelt ránk az ÁVH is, s mind az apámat, mind az öcsémet elvitték. Az öcsémet később elengedték, de apám öt évet ült börtönben, nekünk pedig minden vagyonunkat elkobozták. Vittek mindent, anyám zokogott, s amikor a hálószoba bútorhoz értek, a kishúgom, aki pár éves lehetett akkor, odament az egyikükhöz és megkérdezte: Bácsi, maguknak nincs otthon ágyuk és szekrényük? S mintha erre az emberben feltámadt volna valami emberi érzés, intett a többieknek és elmentek.

- A főiskola után akkoriban kötelező volt lemenni vidékre.

Horváth Sándor: Csak egy évvel később végeztem, mint a többiek, mert a gólyabálon az egyik dramaturg szakos lánynak ellopták a pénztárcáját, s a rendőrök szinte automatikusan hozzám jöttek, s engem vádoltak meg. Később kiderült, hogy Simon Zsuzsa, a főiskola akkori rektora instruálta őket, hisz ki más is lehetett volna  a tolvaj, mint egy börtöntöltelék fia.

- Vidéken nagyon sokszor változtatta az állomáshelyeit, hiszen volt Egerben, Kaposvárott, Miskolcon, Pécsett, Szolnokon és Veszprémben is.

Horváth Sándor: Nagyon sokáig éreztették velem, hogy nem vagyok megbízható, s bár sokszor dícsérték egyes alakításaimat, például a Jászai-díjat is csak jó pár éves késéssel kaptam meg, s amikor érdeklődtem a szakszervezetnél, mindig azt mondták, hogy ez csakis azért van, mert priuszos vagyok. Egerben összevesztem az ottani bizalmival, ezért egyéves szilenciumot kaptam. Innen szerződtetett Ruttkai Ottó Kaposvárra. Az alatt az egy év alatt a feleségem tartott el, akivel már a főiskola alatt együttjártunk. Amikor ezt megtudta Simon Zsuzsa, meg is fenyegette, úgyhogy a későbbiekben csak titokban találkozhattunk.

- A hosszas vidéki kitérők után csak elég későn került Budapestre, akkor is a József Attila Színházba, amely akkor is külvárosi színháznak számított, de Ön hűséges maradt egészen a nyugdíjazásáig hozzá. Viszont a film már jóval hamarabb felfedezte.

Horváth Sándor: Még főiskolás koromban hívtak filmezni, de a már említett okok miatt ez lehetetlen volt, viszont utána megtaláltak a filmrendezők. S jöttek a játék- és a televíziós filmek sorban, az Eklézsiamegkövetés Németh László drámájából, akivel egyébként nagyon jó barátságba is kerültem, a Sikátor, A ballagó idő, A komáromi fiú, a Zöld dió, A közös bűn, és sorra a többiek, az Ítélet, az Árvácska, Az ötödik pecsét, a Kántor, a Nyolc évszak, s legvégül az Ábel-trilógia.

- Az ötödik pecsét Latinovits utolsó filmje volt, amikor már nagyon rossz pszichés állapotban volt. Milyen volt vele dolgozni?

Horváth Sándor: Latinovitscsal nagyon jó viszonyban voltunk, ugyanis amikor Debrecenből Miskolcra szerződött, megkapta Rómeó szerepét, s a feleségem volt Júlia. Ruttkai lejött megnézni az előadást, beleszeretett Latinovitsba, s el is intézte, hogy felszerződhessen a Vígbe, ahol Várkonyi meg is rendezte velük a darabot. Várkonyi engem is többször is hívott a Vígbe, de amíg jól éreztem magam a József Attilában, addig nem mentem, amikor meg mentem volna, addigra Várkonyi meghalt. Latinovits a film forgatásakor már nagyon rossz állapotban volt, s meggyőződésem, hogy öngyilkos lett. Az utolsó hónapokban, amikor jött az utcán a kutyájával, látszott rajta, hogy abban a stádiumban van, amikor bármikor befejezheti az életét. Ezért szinte meg se szólaltam, hanem hagytam, hogy beszéljen, mert iszonyatos gondok rakódtak rá. Felépítette a saját maga által tervezett lakást, amikor Éva ott hagyta, s vett egy lakást nem messze attól a helytől, az Operettszínházban pedig kutyát játszattak vele, ahol négykézlábra kellett ereszkednie.

- Egy időben Gobbi Hilda is a József Attila Színházban játszott.

Horváth Sándor: Ez az, amire nagyon büszke vagyok, Gobbi ugyanis a kedvemért szerződött át egy évre a József Attilába, hogy eljátsszunk egy Kaló Flórián-darabot. Előtte már több tévéfilmben is találkoztunk, s volt egy felejthetetlen sztorim is vele kapcsolatban. Egy tévéfilmben házaspárt játszottunk, és láttam, hogy az öltözőben Gobbi kihúzta a ráncait. Amikor figyelmeztettem, hogy nem az anyámat játssza, csak annyit vetett oda: túl öreg vagy hozzám. No, ezt nem hagyhattam annyiban, beszereztem egy parókát, s így mentem be hozzá. Hilda leemelte a fejemről a parókát, odament a mosdóhoz, és lemosta magáról a festéket.

- Gobbi szinte egész világéletében vénasszonyokat játszott, de Önről is azt írta már a hetvenes években Száraz György, hogy Önt is elkerülték a fiatal hősök, és inkább a Tiborcok, a Lőrinc barátok, a Beppók találták meg. Nem is akart soha Rómeó lenni?
  
Horváth Sándor: Nem, soha nem válogattam a szerepben, csak egy figurát akartam nagyon eljátszani, a III. Richárdot. Ugyanis soha nem értettem a darab kezdő mondatát, azt, hogy azzal indít III. Richárd, hogy gazember lesz. Ez szerintem nincs alátámasztva, ezért megkértem Berényi Gábort, hogy menjünk vissza időben, s mutassuk be a fiatal Richárdot, aki aztán eljut eddig a végzetes kijelentésig.

- A budapesti években már nagyon ismert színésznek számított, s gondolom, hogy lépten-nyomon felismerték az utcán is.

Horváth Sándor: Engem ez igazából soha nem érdekelt, de volt amikor már kínos volt, hogy szólni kellett egy-egy idősebb embernek a villamoson, hogy ne álljon fel, amikor felszálltam. Nagyon jólesik érezni azt a szeretetet, ami az arcokról sugárzik.

- S ez kárpótolja az anyagi megbecsülés hiányát?

Horváth Sándor: Tudja, amikor New Yorkban forgattuk az Ábel-trilógiát, odajött hozzám egy ott élő magyar férfi, s megkérdezte tőlem, hogy mennyit kapok ezért a szerepért. Amikor megmondtam, hogy háromezer dollárt, akkor a tekintetéből kiolvastam, hogy hülyének néz. S ott döbbentem rá arra, hogy mennyit áldoztam fel erre a hivatásra. Volt úgy, hogy hónapokig nem láttam a gyerekeimet, hogy egyik forgatásról vittek a másikra, este pedig rohantam a színházba. Mégis akkoriban a színháznak és a filmnek volt küldetése. Sokszor ugyan nem lehetett kimondani bizonyos gondolatokat, de úgy voltak félbehagyva mondatok, hogy a néző törvényszerűen tovább tudta gondolni.

- De ez a szerepe eltűnt ma a művészetnek. A mai néző kizárólag szórakozni vágyik vagy egyes vájtfülűek élvezkednek lila ködbe bújtatott előadásokon.

Horváth Sándor: Jöttek a művészkedő rendezők, akik tönkretették a színházat, szekkel én már nem is akartam dolgozni.

- A hetvenes években azért jöttek a hivatalos elismerések is, de a Kossuth-díjat soha nem kapta meg.

Horváth Sándor: Nem, mert én nem lettem vadász. Akik vadászok lettek, azok mind megkapták azt is. Megkapta Bánffy György is, aki Aczél elvtárs legkedvesebb vadásztársa volt. Néhány éve kirabolták a lakásunkat, szinte az összes díjat elvitték. Csak a SZOT-díj maradt meg, meg a prágai filmfesztiválon kapott alakításdíj. Ez olyan nehéz volt, hogy nem volt kedvük elvinni.

- Utoljára mikor volt színpadon?

Horváth Sándor: Megkeresett Kőváry Katalin, az Éjszakai Színház rendezője, hogy játsszam el az egyik főszerepet Márai Kaland c. darabjában. A darab két férfi történetét meséli el, akik huszonöt év után találkoznak. Az egyik a tudománynak szentelte az életét, a másik inkább a nőknek majd a családnak élt, de egyikük sem mondhatja el, hogy teljes életet élt. Én játszottam a tudóst, a partnerem Mécs Károly volt, nagy sikerrel ment, s a 140. előadásnál tartottunk már, amikor a 141. előadás előtt váratlan félelmem támadt, mivel előtte már többször elájultam otthon. A kellékaktatáskába bepakoltam egy példányt a szövegkönyvből, s mit ad Isten, amikor az előadás kulcsjelenetéhez érkeztünk, akkor tényleg kiesett a szöveg a fejemből. De ezt a néző nem vehette észre, s iszonyatos munkába telt, amíg sikerült előkeresni az aktatáskából a szöveget. Sikerült, de utána szóltam a rendezőnek, hogy ennyi volt... Azóta már csak egy-két rádióműsorban szerepeltem, legutóbb a Szabó család búcsúadásán, ahová meghívtak mindenkit, aki valaha szerepelt a műsorban.

"Horváth Sándor a maga kortalanságával, látszólagos átlag-külsejével és sajátosan mindennapi hangjával, fiatalon, öregen, munkásruhában vagy sujtásos mentében a tisztességes ember megtestesítője." - írta róla egyik nagy tisztelője, Máriássy Judit. Amikor kikísér, még bemutatja Tappancsot, a szerb farkasölő kutyát, s üdvözletét küldi a peredieknek, akik a közelmúltban a falu díszpolgárrá választották.

 
Juhász Dósa János
archív felvételek