Nem mindennapi mûvészt ünnepel a Csokonai Színház 2007. június 13-án egy jubileumi koncerttel. Világszerte ritkaságnak számít, hogy egy énekes ötven esztendõn át hûséges városa teátrumához, ennyi idõn keresztül képes tehetségével, magabiztosságával és tapasztalatával elkápráztatni a közönséget. Tréfás György az ötvenedik évadát töltötte a Csokonai Színház színpadán. "Ha jól tudom, ebben egyedüli vagyok a szakmában. Többen voltak, akik - amikor eljött a nyugdíjkorhatár, amit alig vártak - elmentek nyugdíjba. Nekem viszont így jött ki a lépés, hogy szerencsére még mindig van hangom, szerepeket kaptam, sõt jövõre is ajánlottak szerzõdést."
Tréfás György egy hatgyermekes család második gyermekeként született 1931. október 6-án Budapesten. Korán felfedezik hangját és zenei képességeit. Már négy éves korában egy egyházi kórusban az alt szólamot énekli, majd később tizennyolc évesen a basszust. Húsz évesen leszerződik - mint basszista - a Honvéd Művészegyütteshez. Itt a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia tanárai által vezetett zenei kurzuson kap énekes képzést. Ezután színésznek szerződik a debreceni Csokonai Színházhoz, ahol rövid időn belül az operatársulat basszus szólistája lesz. Nagy színpadi repertoárra tesz szert, melyből néhányat említünk itt: Sarastro, Osmin, Leporello, Koncsak, Gremin, Fülöp király, Zakariás, Attila, Mefiszto, Kékszakállú, Mama (Donizetti híres basszus hangra írt női szerepe, melyet Magyarországon ő mutatott be és rajta kívül eddig még senki sem énekelt). Ismert oratórium- és dalénekes, gyakran szerepel a rádió és televízió programjaiban. A budapesti Operában és külföldi operaházakban rendszeresen vendégszerepel. Számos országban fellépet sikerrel, ezek: Kína, Szovjetunió, Bulgária, Olaszország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nszk, Ndk, Kuba, Belgium. Az antwerpeni Királyi Opera az ő címszereplésével mutatta be Bartók: A Kékszakállú herceg vára című operáját. Több díj és kitüntetés birtokosa. A legjelentősebbek: Liszt-díj, Érdemes és kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, a Csokonai Színház örökös tagja, Debrecen város díszpolgára.
 | | Mefisto 1983-ban | | |
"Úgy éreztem és érzem, hogy itt engem szeret a közönség"
Tréfás György, a debreceni Csokonai Színház operaénekese számára kerek évfordulót jelent az idei esztendő: ötvenedik évadát töltötte a színpadon. A június 13-án megrendezendő jubileumi előadáson egymás után felcsendülnek azok a művek, amelyek mérföldkőnek számítanak e hosszú és tartalmas munkásság során. De számára melyek is a "leg"-ek - erről faggattuk "Fülöp királyt".
 | | A Honvéd Művészegyüttes tagjaként 1952-ben | |
- Mi volt a legelső szerep, illetve legelső főszerep, amelyet megkapott?
- Az első darab, amibe bekerültem, egy felújítás volt: az Otelloban a hírnök szerepét osztották rám, és csak egy, vagy két előadás ment belőle. Az első igazi szerepem a Flotow Mártájában én voltam a richmondi bíró, amelyről még rádiófelvétel is készült annak idején. Ezután körülbel két és fél évvel - 1960-ben - az igazi fordulópontot számomra az jelentette, amikor Szendrő József, az akkori igazgató rám osztotta a Fidelio Rocco szerepét. Ez nekem akkor az egyik legnagyobb szerep volt, amit csak el tudtam képzelni. Ez egy főszerep volt, méghozzá úgy, hogy ott volt a tojáshéj a fenekemen... Szóval Szendrő bejött hozzám a premier után és azt mondta, hogy "Tréfás, magának holnaptól föl van emelve a fizetése 300 forinttal, és mostantól magánénekes." Azért jelentett ez fordulópontot az életemben, mert innentől kezdve minden nagy szerepet rögtön, első szereposztásban rám osztottak. Ez nagy szó volt akkor egy fiatal énekesnek.
 | | A richmondi bíró | |
A következő nagyon jelentős fordulópont az volt, amikor ’64-ben száz éves lett a színház épülete, és ez alkalomból elővettük Bartók Kékszakállúját, amivel akkor találkoztam először. Abban az évadban egy belga impresszárió nő is meghallgatta az előadást, majd erre rá nem sokkal Antwerpenben - Belgiumban először - mi mutattuk be Tibay Kriszta partneremmel a darabot. Akkor tizenhat előadásra kaptunk szerződést miután negyvenöt előadást énekeltem el sikerrel. Karácsonykor hazatértünk, le kellett adnom az útlevelemet - mert ugye akkor így kellett eljárni -, és onnan számítva tíz évig nem is kaptam vissza. Ez egy harminchárom éves, ereje teljében lévő fiatalembernek nagyon elkeserítő volt, mert nagyon nagy lehetőségeim lettek volna jó szerződéseket és szerepeket kapni. Keletre mehettem, voltam is a Szovjetunióban, Lengyelországban, Kelet-Németországban és máshol is, de Nyugatra majd csak tíz év elteltével indulhattam újra. Nyilván ez a csúcspont, vagy mélypont - ahogy vesszük - is hozzájárult ahhoz, hogy végül ötven évig itt maradtam a Debreceni Csokonai Színházban.
 | | A Kékszakállú Antwerpenben | |
Megkerestek persze többször is a Pesti Operától is, de akkor az egy furcsa világ volt, mert nem az értéket mérték, hanem azt mondták: ha Pesten valakinek például négyezer forint a gázsija, akkor a vidékről szerződtetetteknek csak feleennyit adnak. Ezt elég megalázónak éreztem, ők meg rám fogták, hogy anyagias vagyok... És persze nagyon jól éreztem magam Debrecenben, soha senkivel nem volt konfliktusom, mindenkivel jól kijöttem, mindig én csináltam a premiereket. Azokról, akik felszerződtek Pestre, nem biztos, hogy túl sűrűn írt a szaksajtó, rólam viszont mindig bőven cikkezett, minden egyes bemutató alkalmával. Emellett úgy éreztem és érzem, hogy itt engem szeret a közönség, én is szerettem a várost, akkor meg miért is mennék el innen? Nem is mentem.
Vendégszereplések azért bőven voltak, amikor már lehetett, és amikor visszakaptam az útlevelemet. Körbeénekeltem például Németországot, és hívtak még sokfelé... Milyen furcsa dolog, hogy amikor elvették az útiokmányt 1965. december 27-ét írtak, és 1972. december 27-én vettem el feleségemet, Katalint, akivel azóta is nagy boldogságban élünk. A ’65-ös december 27-e életem legsötétebb napja volt, majd rá hét évre napra pontosan, eljött életem legboldogabb napja, és azóta nagyon szép minden.
 | | Esküvő 1972-ben | |
- Az idei, jubileumi évad, amelyet a pályán tölt, abból a szempontból is érdekes, hogy mind az ötven esztendőt ugyanott, a debreceni Csokonai Színháznál töltötte.
- Ha jól tudom, ebben egyedüli vagyok a szakmában. Többen voltak, akik - amikor eljött a nyugdíjkorhatár, amit alig vártak - elmentek nyugdíjba. Nekem viszont így jött ki a lépés, hogy szerencsére még mindig van hangom, szerepeket kaptam, sőt jövőre is ajánlottak szerződést.
- Melyik az a szerepe, ami a legközelebb áll a szívéhez...
- Ami első, és talán legfontosabb, a Don Carlosnak a Fülöp királya, mert nagyon nagy vágyam volt eljátszani. Amikor először megkaptam, már nem voltam annyira fiatal, harminckilencediket tapostam. Nagyon sokan megcsinálták már tőlem fiatalabban is a Fülöp királyt, de annyira vágytam arra a szerepre, hogy mire megkaptam, régen tudtam kívülről. Az első próba után Kertész Gyula, a rendező azt kérdezte tőlem, hogy "te, Gyurka, csináltad már ezt a szerepet?" Válaszoltam, hogy, "nem, még soha". Annyit mondott, hogy "nem tudok mondani neked semmit, csak, hogy jobbról gyere be, és balra menj ki, Isten őrizz, hogy hozzányúljunk, ez így tökéletes, ahogy van". A mai napig ez az egyik legkedvesebb szerepem, a június 13-ai jubileumi előadáson is ez lesz a középpontban.
 | | Fülöp király 1978-ban... | |
 | | ...és 2000-ben | | |
Másik nagy kedvencem a női szerepem volt a Vivát Mamában, amit Magyarországon én játszottam először, és eddig senki más. Minden arról írt kritikában szuperlatívuszokban írtak rólam, talán az volt életem legnagyobb sikere.
 | | A Vivát Mamában Mohos Nagy Évával | |
 | | A Vivát Mamában Kovács Évával 1992-ben | |
Aztán ott van a Kékszakállú, ami szintén mindig is életem vágya volt. A darabhoz fűződő viszonyomat nagyon jól kifejezi, hogy annak idején még sehol nem szerepelt a játszandó előadások között, de én már régen megtanultam, majd több rendezésben huszonöt éven keresztül énekeltem egyedül több Judittal.
Szintén közel áll a szívemhez, de sajnos csak egyszer mutattuk be körülbelül huszonkét éve, Erkel Brankovicsa.
 | | Erkel: Brankovics György | |
Csodálatos szerep volt, nagyon szerettem. Van benne egy nagy ária, ami mondanivalójában és szerkesztésében is nagyon hasonlított a Fülöp-áriára, talán ezért imádtam annyira. A jubileumi előadásomban ez is benne lesz.
És ki ne hagyjam Sarastrot, akit a díszelőadáson a technika segítségével egy régi felvételről idézünk meg.
- És ami nem adatott meg, de szívesen játszotta volna?
- A Borisz Godunovot nagyon szívesen eljátszottam volna. Lengyel Györggyel nagyon sokszor beszéltünk róla, hogy a címszerep nagyon nekem való lenne, de a darab maga olyan kórusokat igényel, amit nem tudtunk volna igazán jól megcsinálni. Emiatt a vállalkozás kútba esett.
Tehát az oroszok - Doszifej és Koncsak kán kivételével - kimaradtak az életemből, bizonyos értelemben a Wagnerek is, mert elég későn kaptam meg azokat. Ha annak idején kikerültem volna Németországba, ott biztosan elénekelhettem volna mindet. Sajnálom, de ezen már nem lehet változtatni. Ennek ellenére úgy érzem, hogy mégis teljes és szép élet jutott nekem. 50 éve kerültem a városba, amelyet nagyon megszerettem, és úgy érzem, a város közönsége is engem. Ezt a szeretetet, amivel naponta találkozom, hálás szívvel köszönöm!
Készítette: Kirilla József
 | | A család 1942-ben... | |  | | ...és a testvérek 1998-ban | | |
