Május 1 és 21 között összesen huszonegy színházi és operaelõadást néztem végig Berlinben. Elõször az Augenblick Mal! címû fesztivál tíz produkcióját láttam. Ez a fesztivál a gyermek- és ifjúsági színházak országos találkozója.
Augenblick Mal!
A német gyermek- és ifjúsági színházak 9. találkozója
Berlin, Theater an der Parkaue és egyéb helyszínek, 2007. május 2-7.
A fesztiválról és a helyszínről
Az 1990 óta kétévente megrendezett Augenblick Mal! nem az egyetlen ifjúsági- és gyermekszínházi találkozó Németországban. A produkciók számát, méretét és közönségét tekintve a Werkstatt-Tage fesztivál, amelyet 2006 őszén Lipcsében néztem végig, felveszi vele a versenyt. Vannak egyéb fesztiválok és rendezvénysorozatok is, amelyeknek a gyermek- és ifjúsági színház áll a középpontjában.
Az Augenblick Mal! helyszíne a korábban Carroussel-nek nevezett Theater an der Parkaue. Mai neve pontosan írja le a helyét - a színház egy hatalmas park közvetlen közelében van, messze a belvárostól, egy fák szegélyezte, csöndes kis utca végén.
|
Hatalmas épület, még tornya is van, és a torony tetejéről messze látszik a felirat: Theater. Ez nagyon berlini dolog, a berliniek rendkívül büszkék kulturális teljesítményükre. Lehetnek is - ez a város, amely amúgy is a a legbarátságosabb, legélhetőbb nagyváros, ahol valaha jártam, nagyon sokat költ a kultúrára. Először is, sokan érkeznek a színházba kerékpárral - nem csak kerékpárutak vagy legalább széles járdák vannak mindenütt, de minden vendéglő és minden színház előtt arányos méretű kerékpártároló is. Aki nem akar ilyen messzire kerékpárral jönni, azt a világ legjobban szervezett tömegközlekedési hálózata hozza el ide - közel van a metró és az S-Bahn megállója, és persze villamos is jár errefelé. Amikor korábban ezekről az élményeimről beszéltem budapesti várospolitikusoknak, legyintettek: ugyan már, nem tart ez sokáig, Berlin teljesen el van adósodva, Budapest nem fogja követni ezt a példát. Hát rossz hírem van a számukra: nem lett igazuk. A mai újságban (Berliner Zeitung, 2007. május 9.) olvasom Thilo Sarrazin (Finanzsenator, kb. gazdasági főpolgármesterhelyettes) nyilatkozatát: 2008-tól Berlin nettó új adóssága a nullával lesz egyenlő és 2009-től a város ki tudja fizetni felhalmozódott adósságait is. És a villamosok járnak és jár az S-Bahn és a metró, és nincs zsúfoltság és nincs dugó, és sűrű szövésű a szociális háló és a színházak működnek, köztük a három (!) operaház. Jegyet alig lehet kapni, pedig nyolc Euro alatt gyerekszínházba sem lehet menni. (Miközben a hétköznapi élet Berlinben kis ügyességgel olcsóbb, mint Budapesten.) És akkor most vissza a Parkauéhoz, amely egyébként nem az egyetlen gyerekszínház Berlinben.
|
A hatalmas épületben van egy nagyszínház (legalább hatszáz férőhellyel), egy stúdió (változatosan lehet berendezni, száz néző nagyon kényelmesen elfér), egy kamaraszínház (legalább kétszáz férőhellyel), egy bábszínház, egy hatalmas büfé méretes terasszal és olcsó árakkal, továbbá a színházhoz hozzáépített iskolaépületben egy bábszínház és rengeteg kis előadóterem, mert itt található az Ernst Busch Színházművészeti Főiskola bábtagozata. (Az iskolának persze története van. Az 1911-ben épült intézmény a nácik idején Goebbels nevét viselte, az NDK éveiben pedig itt működött a szovjet kultúra házának gyerek-filiáléja.)
Minden hibátlanul működik, de minden nagyon egyszerű. Ezt a rokonszenves kettősséget sok német színházban figyeltem meg. Itt nincs flancolás, viszont kellemesek a munka- és életkörülmények. A színház emblémája egyébként egy repülőgép - szép utalás ez a szárnyaló fantáziára és az emberi alkotóképességre.
A színház méretéhez méltó programja kisgyerekeknek szóló bábelőadásoktól Brecht Galilei-jéig és Büchner Leonce és Léná-jáig terjed. Ebből azonban a fesztiválon semmit sem láttunk, mert a német színházi szakma - a magyarhoz hasonlóan - lenézi az ún. vasárnapi színházat és itt és most a kortárs szerzők által írt ifjúsági előadások domináltak, ezeknek legfontosabb témája pedig a mai kamaszok különböző problémái. (Lipcsében sokkal jobb volt az arány - az a válogatás nem zárkózott el a történelemtől, láttam ott egy döbbenetes Kafkát - Die Verwandlung - egy nagyszerű Ödön von Horváth adaptációt - Jugend ohne Gott -, amely a náci korszakban játszódott és egy korrekt Antigoné-t is, Hasenclever darabját.) Nem volna semmi baj a kortársi fókusszal, ha erősebb volna az irodalmi bázis. Sajnos az nagyon gyenge, egész sor darabban kellett jelenetek helyett narrációt hallgatnunk a szereplőktől, klasszikus műveket pedig, egyetlen szép Selma Lagerlöf mese (Das Trollkind) kivételével, egyáltalán nem hívtak meg a fesztiválra. (Lipcsében a jó irodalom aránya is jobb volt valamivel, oda még egy - remek - Ernst Jandl produkciót is meghívtak, pedig az valódi versműsor volt.) A legjellemzőbb az, hogy a nagyszínpadon most egyetlen előadást láttunk (az is külföldről jött és azt is le lehetett volna vinni a kamarába vagy akár a stúdióba), pedig, mint írtam, a német ifjúsági színházak, és köztük a Parkaue, nagyszínpadukon Brechtet, Büchnert, Goethét, Lessinget is játszanak. De ehhez a szezonban kell jönni, a fesztiválok nemzetközi közönsége elől ezt úgyszólván eltitkolják, szinte szégyellik. Pedig miből lesz a Bildungsbürgertum, ha nem ebből? Nyugodtan lehetnének büszkék erre is. Rendkívül jellemző, hogy a most látott daraboknak (már amennyiben egyáltalán daraboknak nevezhetjük őket) gyakran több írója is van, ami úgyszólván eleve kizárja a stílus megszületésének lehetőségét, hiszen a stílus az ember (le style, c’est l’homme), nem pedig az emberek, többes számban (képzeljük csak el, milyen bizarr volna: *le style, c’est des hommes). Egyes darabokat úgymond "a társulat" alkotott, vagy "az író a társulattal együttműködve hozta léátre" őket. Elképzelem Moliére-t, miközben együttműködik a társulatával. Vagy Brechtet. Frászt működtek együtt. Ők tudták a legjobban és a többiek hallgattak rájuk.
(Az előző bekezdésben leírt jelenség persze jellemzi a magyar színházi szakma viselkedését is. Az úgynevezett szakma egyszerűen nem veszi figyelembe, hogy a nézők mindennapi színházi betevője egészen más, mint amit egy fesztiválon láthatunk, vagy amiről a szakmai sajtó írni szokott. Ennek következtében aztán a valódi nézők eléggé el vannak hanyagolva, és a kereskedelmi színház üressége és a művész-színházak sznobériája két rossz véglete között, két szék között a pad alá esnek. A válogatók és kritikusok elfeledkeznek róla, hogy ami számukra unalmas, az egy színházba járni kezdő fiatalnak esetleg maga a nagy színházi élmény. Ez a kritikusi unalom aztán visszahat a rendezőkre, akik iszonyú erővel akarnak egyre érdekesebbek lenni. Már nem a nézőknek rendeznek, hanem a szakmai közönségnek. Ez nem azonos a valódi művészi felfedezésekkel - azok valahogy sosem hatnak erőltetettnek. Azok az evidencia erejével hatnak.)
Összesen tíz produkciót láttam a tizennégyből. Tavaly ősszel Lipcsében tizenhárom előadásból ötöt azonnal meghívtam volna Magyarországra, ha tehetem. Most két (kis jóindulattal három) előadásért volt okom lelkesedni. A lipcsei találkozó szellemi izgalmával ellentétben most legalapvetőbb érzésem a folyamatos unalom volt. Mivel a meghívott színházak jelentős része azonos volt és még a válogatók személye között is volt átfedés, nem keresek magyarázatot, csak megállapítom, hogy míg Lipcsében nagyon gyakran találkoztam új színházi eszközökkel, igényes dramaturgi munkával, igazi rendezői kreativitással, vagy egyszerűen csak nagyon alaposan kidolgozott, látványos, szép előadásokkal, addig itt gyakran a német felnőttszínház közhelyeinek ifjúsági megvalósítását láttam. A két legszebb előadás (a Trollkind és az Ursel) viszont erős irodalmi alapanyag felhasználásával készült gyerek- (és nem ifjúsági-) színházi előadás volt. (Harmadik kedvencem a Spartacus volt.)
A program egy kis szelete nemzetközi volt - egy táncszínházi előadás Burkina Fasó-ból (de nagyon úgy nézett ki, hogy ez tulajdonképpen francia produkció) és egy csecsemőszínházi produkció (valójában installáció) Franciaországból.
***
Az egyes előadásokról
Deutsches Nationaltheater Weimar / THEATER AN DER PARKAUE, Berlin
• Amoklauf mein Kinderspiel
(Ámokfutás, gyerekjáték) 15 éves kortól, 70 perc
Írta Thomas Freyer
Rendezte: Tilmann Köhler
Látvány: Gilvan Coęlho de Oliveira
Játsszák: Elisabeth Heckel, Thomas Braungardt, Cornelia Rosenkranz
Consol Theater, Gelsenkirchen
|
Három fiatal színész (két nő, egy férfi) játszik minden szerepet, ez nagyon jó. Díszlet alig van, vagyis maga a színpad a díszlet, egy megemelt, élével felénk fordított (és ezzel dinamizált), alul átvilágított dobogót látunk, amelynek felszíne olyan, mint egy iskolatábla, könnyen lehet rá krétával írni. Hátul is egy hatalmas iskolai tábla, és ezzel kész is.
Darab is alig van, pedig történet volna: a mű alapja egy 2002-ben megtörtént, valóságos ámokfutás, egy iskolai gyilkosságsorozat. De mert a szerzőnek sikerült a történetet a lehető legfelszínesebb, dokumentarista módon megírnia, megtűzdelve a kamaszok tipikus szülőgúnyoló közhelyeivel, ezért sajnos nem nagyon van mit eljátszani, pedig ha arra gondolok, mit élhettek át az áldozatok és a hozzátartozók, hát lehetne. A megvalósításban a német ifjúsági színház színvonalasan bemutatott, de sokszor már közhelyes eszközeit látom: van itt profi mozgás, úgyszólván zenei ritmus, magas szintű beszédtechnika. A színészek nagyon tudják a szakmát, itt Németországban alapkövetelmény a kiváló beszédtechnika, az igényes mozgáskultúra és gyakran a zenei tudás. Ebben az előadásban is van minden, csak dráma nincs. Dobolnak, rohangálnak, kiabálnak, megállás nélkül, hetven percen át. Többet dolgoznak, mint egy focista, hiszen annak nem kell folyamatosan kiabálnia. Csak az a baj, hogy ez a hasonlat egyáltalán eszembe jut.
***
Consol Theater Gelsenkirchen
• Blutrote Schuhe
(Vérvörös cipellők) 10 éves kortól , 70 perc
Írta Charles Way
angolból fordította Uwe Dethier
Hans Christian Andersen "Vörös cipők“ című meséje alapján
Rendezte: Andrea Kramer
Díszlet: Tilo Steffens
Jelmez: Sabine Kreiter
Dramaturg: Christiane Freudig
Játsszák: Eva Horstmann, Markus Kirschbaum, Svenja Niekerken, Fabian Sattler
Egy táncolni vágyó kislány vörös cipőket kap az apjától a születésnapjára. Boldogan táncol bennük, de az országban - valahol a Balkánon - kitör a polgárháború. A legjobb barátnője nem szólhat hozzá többé, mert a szülei megtiltották neki. Apját, akit egy akaratlan megjegyzéssel ő maga árul el, elviszik és megölik. A kislány egy katonával együtt menekül. A háborút ugyan túléli, de nem oldódik meg semmi - az apját már nem kaphatja vissza. A táncból és a gyönyörű vörös cipőkből pedig örökre elege lesz.
Blutrote Schuhe
Az előadás csupa mozgás - a német színészek lényegében folyamatosan koreográfikusan mozognak a színpadon, nem is emlékszem olyan előadásra, amelyhez ne lett volna szükség bizonyos táncos képességekre. Ebben az előadásban, amelynek díszlete egy embermagasságú vörös fallal körülvett üres tér, sok bőrönd és egy emeletes vaságy, ez különösen így van.
Ami nagyon nem tetszett: narráció, narráció. Itt is, akárcsak az Ámokfutás-ban. Ez a divat csak az ifjúsági színházat jellemzi, de azt nagyon. Mintha a rendezők nem akarnák megengedni színészeiknek, hogy kidolgozanak egy teljes karaktert. Minden szerep erőteljes vonásokkal van felrajzolva - a félelmetes gólyalábon járó katonáé épp úgy, mint az egyre rémültebb kislányé. De az egész előadás egyetlen folyamatos lidércnyomás volt, és nem vagyok biztos benne, hogy ettől kevesebb agresszió lesz majd a világban. Mert nyilvánvalóan ez volt a pedagógiai cél, és ezt a nyilvánvaló célt rettenetes agresszivitással próbálta elérni ez az amúgy nagyon profi előadás.
***
Schauburg - Theater der Jugend am Elisabethplatz, München
• Das Trollkind
(A troll-gyerek) 9 éves kortól, 75 perc
Írta Göran Tunström
Selma Lagerlöf meséje alapján
svédből fordította Dirk H. Fröse
Rendezte: Johannes Schmid
Látvány: Michael Kraus
Zene: PORTMANTEAU
Koreogrfáfia: Birgitt Paulus
Dramaturg: Göran Tunström
Játsszák: Oliver Bürgin, Sebastian Hofmüller, Tamara Hoerschelmann, Stefan Maaß, Marie Ruback
|
A történet, Lagerlöf meséje, hátborzongató remekmű. Egy fiatal pár lovagol át az erdőn, az anya karján csecsemő. A lovak megbokrosodnak és az anya leejti a csecsemőt. Mire vissza tud fordulni érte, egy troll-nő, akinek megtetszik az embergyerek, kicseréli őt a saját kisbabájával.
Az anya, örömében, hogy megtalálta a kisbabát, először észre sem veszi a cserét. Amikor aztán észreveszi, igazi sokk vár rá. A trollgyereknek karmai vannak, szőrös az arca és folyamatosan üvölt. Hamarosan az is kiderül, hogy nem eszik semmit, amit egy ember-baba megenne. Pedig addigra az anya már eldöntötte, hogy jobb híján ezt a kisbabát fogja felnevelni. A döntő pillanat kettős színészi remeklés - amikor az anya egyszer csak kedveskedő szavak helyett visszaüvölt a troll-gyereknek, az váratlanul elhallgat (a gyereket egy akrobatikus mozgású, pókerarcú, kitűnő fiatal színész játssza, Oliver Bürgin). Végre a saját nyelvén szóltak hozzá! És amikor megkapja az első egeret, végre enni is kezd.
Az apa egyre rosszabbul viseli a helyzetet, ráadásul a szomszédok is rossz néven veszik az üvöltő gyerek jelenlétét. Az anya viszont annál jobban ragaszkodik a kis szörnyeteghez, minél több energiát fektetett a felnevelésébe. Még a tűzbe is berohan érte, amikor a szörnygyerek felgyújtja a házat.
És akkor a kétségbeesett apa, aki addigra már egyszer megpróbálta agyonütni a gyereket (de az anya megvédte őt), otthagyja a családját és elindul az erdőbe. És az erdőben egy ember-gyereket talál, aki persze a saját fia. És a gyerek elmeséli neki, hogy eleinte nagyon nehéz volt a sorsa, de valahányszor az édesanyja kedves volt a troll-gyerekhez, a troll-anya is egyre megértőbben viselkedett vele.
Az előadást a HAU2-ben láttam. A HAU (Hebbel am Ufer) a bevándorlókkal teli Kreuzbergben található. Jobb helyre nem is hívhatták volna a müncheni társulatot. Az előadást néző gyerekek között láthatóan sok volt a bevándorló szülőktől származó kisgyerek, és mindannyian lelkes izgalommal követték a történetet. (A HAU-nak három különböző színházépülete van, az egyik egy igazi, szép, hagyományos polgári színház, a másik kettő egyszerű és praktikus játéktér, de még a stúdióüban is, amely egy folyóparti épület harmadik emeletén található, be van rendezve egy meredeken emelkedő kis száz személyes nézőtér. A HAU befogadószínház, nemzetközi programmal - néhány nappal később itt láttam, a HAU3-ban, a Katona József Színház vendégjátékát, Bodó Viktor rendezését, a Ledarálnakeltűntem-et (Gehacktundverschwunden). Mennyire más ez a befogadószínházi program, mint nálunk a Thália színház programja! A HAU-nak erős arculata van, és ez az arculat a multikulturalitás. Hangulatos, egyszerű helyszínek, a HAU nem egy sosemvolt külvárosi cukrászda, mint nálunk a Thália. A németek vigyáznak a múlt értékeire - épületként ilyen a HAU1 -, de közben a jelennel és a jövővel foglalkoznak.)
Az üres teret ezúttal cirkusz-szerűen beépítették. Histórikus jelmezeket láttunk, ez Berlinben úgyszólván elképzelhetetlen, de a müncheniek más hangulatot hoznak magukkal. Minden fából készült, így aztán már amikor beülünk, természetes és egyben kissé régimódi hangulatot érzek. Azért az előadás egyik legfontosabb eszköze nagyon is mai - egy ütős mellett a vele egyenrangúan dolgozó hangmérnök csinál a dobhangokból erőteljes effekteket, amelyek végigkísérik a pontosan kidolgozott, néha ugyan enyhén múzeumi ízű, de megrendítően átélt színészi játékot.
A porond meglepő dolgokra képes, el van negyedelve, és csuklópántokkal nyílik, így lesz az erdőből fapadlós falusi, gazdagparaszti ház. (Itt meg kell állnom egy pillanatra. Ez a parasztábrázolás számomra magyar témával elképzelhetetlen volna. Ezek itt, akiket látok, azok a német vagy skandináv parasztpolgárok, akik a mai polgári társadalmat felépítették. Tartás van bennük és elegancia, és mégis parasztok. Nálunk talán a mezővárosokban élt ez a réteg, de mikor és meddig? ) Van itt egy kút is, van pince is - olyan meglepően realisztikus ez az ábrázolásmód, hogy néha úgy érzem, nem csak a mese régi, de a színház is. És ettől aztán még jobban érzem magam. De ez a régimódiság a jelek szerint a gyerekeket sem zavarja. Ellenkezőleg, hihetetlen intenzitással követik az előttük és köztük játszódó történetet. Valódi katarzist érzek, amikor az apa megtalálja az ember-gyereket. És körülöttem a sok kis német, török, indiai és afrikai szülőktől származó ember-gyerek felszabadult és boldog.
***
JES - Junges Ensemble Stuttgart (Deutschland)
• King A
(A. király) 9 éves kortól, 80 perc
Óda minden lovagi szívhez
Írta Inčz Derksen, Daphne de Bruin, Bouke Oldenhof, Rogier Schippers, Robbie Cleiren, Paul Jonker és mások
Hollandból fordította Eva Maria Pieper
Rendezte: Inčz Derksen
Játékmester: Grete Michel
Látvány: Bas Zuyderland, Verdieping 3
Zene: Christian Dähn, Frans van Libergen
Koreográfus: Wolfgang Abart, Christel Salaets
Dramaturg: Christian Schönfelder
Játsszák: Anne Diemer; Matthias Hermann, Gerd Ritter, Patrick Serena, Florian Stiehler
Történet volna, hiszen van legenda - darab, mint az a szerzők felsorolásából is sejthető, na az nincs. Egy ember tud darabot írni, kettő néha, három már csak akkor, ha egyikük a zeneszerző. Háromnál több szerző esetén biztosak lehetünk benne, hogy nincs egy sem. Egy lány és négy fiú profi mozgással, de amúgy diákszínjátszó szinten jeleneteket ad elő az Artúr-legendakörből. Középpontban egy szerelmi háromszög-történet, Artúr, Ginevra és Lancelot története. Alapjában be vagyunk csapva. Olyan, mintha színházban volnánk, de nem vagyunk. Jobb volna, ha nem tennének úgy, mintha egy történetet mesélnének el. Erre vagy a darab alkalmatlan, vagy a rendező. A színészek talán el tudnának játszani egy valóságos történetet is - a mozgásuk mindenesetre akrobatikus. De amit látunk, az néhány törmelék egy kétségkívül zavaros és bonyolult mítoszból. Lehet, hogy fel kellett volna kérni egy írót, írjon belőle darabot és akkor volna mit eljátszani.
King A
Az egyetlen díszletelem rengeteg apró óvodai szék volt (legkevesebb harminc volt belőlük). A német ifjúsági színházból fájdalmasan hiányzik az a fajta látványosság, amit a felnőttszínházban még a redukcionista előadásokban is megcsodálhatunk néha. De ismétlem, semmit sem mutattak nekünk az ún. vasárnapi színházból.
***
Junges Schauspielhaus Hamburg (Deutschland)
• Sagt Lila
( - mondja Lila) 16 éves kortól, 100 perc
Ősbemutató
Írta Chimo, színpadra alkalmazta Daniel Wahl
Rendezte: Daniel Wahl
Látvány: Viva Schudt
Zene: Benjamin Brodbeck
Dramaturg: Michael Müller
Játsszák: Konradin Kunze, Sean McDonagh, Julia Nachtmann, Renato Schuch, Martin Wolf
|
De még ez a katasztrófa sem menti meg az előadást a narráció unalmától. Ugyanis ez a valami, amit ősbemutatónak neveznek, egy önéletrajzi beszámoló monológ-szerű előadása, amit kerékpáros kunsztokkal és a szokásos, funkciótlan fel-alá rohangálással és kiabálással próbál a rendező színházi produkcióvá nemesíteni. Színházilag egy érdekes találmány kíséri végig az egészet, mégpedig az, hogy sohasem pontosan az történik a nagyméretű játéktéren, mint amiről a szöveg szól (a HAU 2-ben láttam az előadást, akárcsak a Trollkind-et) . Ez azért is valódi rendezői gondolat, mert maga a túlírt, egyáltalán nem színházi szöveg is egy olyan kamasz-szerelem történetét beszéli el, amelyben a lány afféle szűzkurva, aki folyton beszél a saját szexuális kalandjairól (és ezzel provokálja egész környezetét), de valójában szűz. Tehát semmi és senki sem az, mint aminek látszik. A főszereplő fiún kívül (akit Chimónak hívnak, tehát úgy, mint az írót, és ez a felvett név is azt sejteti, hogy úgyszólván egy rendőrségen tett vallomással van dolgunk) a többiek alig beszélnek. Ő viszont rengeteget, be nem áll a szája az egész előadás folyamán.
Látvány sincs, legalábbis én már nagyon unom a színpadon a rengeteg funkciótlan autógumit, még ha a Schauburg tavaly Lipcsében látott, Benzin című előadásán remekül használták is őket. Van egy domb a játéktér jobb oldalán, erre föl lehet menni a kerékpárokkal, de amúgy semmi kreatív látványelem, csak a meztelenre vetkőztetett hátsó fal egy tűzlépcsővel. És persze minden fekete.
A történet Párizs egyik elővárosában játszódik - nyilvánvalóan eszünkbe jutnak a közelmúltból az ottani zavargások. Hogy miért mondja nekünk a műsorfüzet azt, hogy arrafelé nincs perspektíva, nem tudom - Európában azért ez csak nagyon erős megszorításokkal igaz. Végig hiányoltam a fesztiválról azokat az előadásokat, amelyek arról szólnak, hogy a perspektívákat magunknak teremtjük. Az ilyen előadásoktól éreztem jól magamat tavaly ősszel a lipcsei fesztiválon és ezért örültem annyira a Münchenből érkezett Trollkind-nek itt Berlinben. Ugyanazt éreztem, amit évek óta, ha végignézek egy német színházi fesztivált. Szinte szégyellem leírni, akkora közhely. És mégis: ezek jódolgukban nem tudják, mit csináljanak. Egész Berlinből életöröm és életszeretet árad, ez egy nagyon barátságos világ, ahol a nehéz problémákkal is tisztességes őszinteséggel foglalkoznak. Vajon miért van az, hogy a színházaik folyton csak a mocskot, a szennyet, a kegyetlenséget mutatják be? A müncheni Trollkind-ben is egy nagyon súlyos problémáról volt szó, az idegenek befogadásáról. De mennyi szeretet, kedvesség, életszeretet, ósdi szépség sugárzott az egészből!
***
Theater Junge Generation Dresden
• Spartacus
Írta: Lorenz Seib és Markus Joss
10 éves kortól, 75 perc
Ősbemutató
Rendezte: Markus Joss
Díszlet: Mathis Freygang
Bábok: Mathis Freygang
Zene: Christoph Hamann
Játsszák: Anna Fregin, Mathis Freygang, Ulrike Schuster, Lorenz Seib
|
Annál jobb viszont az előadás. Tisztán színpadi szempontból az általam látottak közül a három legerősebb (Trollkind, Ursel, Spartacus) egyike. A négy színész stilizált, köpenyszerű ruhában játszik, kezükön (!) maszkok. Hogy a maszkok így lekerültek az arcokról, azt eredményezi, hogy tulajdonképpen bábszerűen bánnak velük. Csakhogy az összes többi testrészt a színész saját teste ábrázolja. Így a színészek egyszerre vannak megfosztva egy sor eszköztől (például a maszkok miatt nem használhatják szabadon a kezüket, illetve, mivel bábok helyett maszkokat mozgatnak, a bábfigura nemlétező végtagjaival sem játszhatnak), másfelől viszont meg vannak sokszorozva a lehetőségeik (néha egy színész két maszkot is mozgat, miközben egész testével és arcával játszik).
Meglepő és valódi színházi élmény, hogy ez a teljesen redukált látvány mennyire erőteljes. A kissé ügyetlenül megírt darab ellenére rendkívül szórakoztató volt ez az előadás, amelyben végre valódi humorral is találkoztam. Mert ennek az egész fesztivál meghökkentő módon szűkiben volt.
Ezt az előadást, radikálisan új színpadi eszközei miatt, szívesen látnám Magyarországon is. Markus Joss a jelek szerint sokkal jobb rendező, mint író.
***
Kulturinsel Halle - Puppentheater
Ursel
Írta Guy Krneta
Berni dialektusból fordította Uwe Dethier
6 éves kortól, 45 perc
Az Ernst Busch Főiskola, Berlin, hallgatóinak produkciója a Hallei Bábszínházban
Rendezte: Moritz Sostmann
Látvány: Atif Hussein
Zene: Sebastian Herzfeld
Dramaturg: Ralf Meyer
Játsszák: Claudia Acker, Gundula Hoffmann, Sylvia Pendzik
|
Akárcsak a Spartacus-ban, itt is: erős redukció, erős produkció. A három lány ugyanis egyetlen bábot mozgat, és ez a báb valójában inkább baba, nincsenek beleépítve mechanikai trükkök (az alsó ajkát, tehát a száját lehet külön mozgatni). Arányai és arcának rajza nagyszerűen adják vissza egy hat éves kislány jellegzetességeit, majdnem életnagyságban, és ha a bábosok bármit ki akarnak fejezni vele, szinte hozzá kell lényegülniük. Ebben segíti a színészeket az, hogy a rendező nem osztotta ki a különböző testrészek mozgatását (ahogyan az a japán bunrakuban történik, ahol a fejet és a jobb kezet mindig a mester mozgatja, a bal kezet és a testet a tanítványok). A három színésznő váltakozva kerül Ursel jobb-vagy baloldalára, veszi át a fej mozgatását, és ugyanígy a szöveget is.
A szöveg pedig nem akármi. Egy hat éves kislány monológja arról, hogy volt neki egy bátyja, Urs, akit nem ismert, mert még az ő születése előtt, három éves korában, miközben anyja a konyhában főzött, kizuhant a szobából az ablakon. És most Urselnek kell őt pótolnia. De nem pótolja, mert Urs egy angyal volt, ezért is szállt el, ezért került az égbe. Urs mindent jobban csinált, mint Ursel. Ebben a családban a halott Urs a bezzeg-gyerek. Reménytelen helyzet Ursel számára. De Ursel nem adja meg magát. Dühös és küzd. A legkülönbözőbb eszközökkel hívja fel a figyelmet magára, vagyis arra a tényre, hogy ő egy önálló lény, ő nem azért van itt a földön, hogy a bátyját helyettesítse. Bosszúból még a bátyja sírját is agyonöntözi - a család egyik rítusa ugyanis természetesen az, hogy a szülők elmennek Urs sírjához, viszik magukkal Urselt és neki kell meglocsolnia a síron a virágokat. Urselnek vannak persze egyéb eszközei is, egyszer például nyitva hagyja az ablakot és elbújik, hogy a szülei azt higgyék, ő is kiesett.
Ezt a meglepően izgalmas történetet Moritz Sostmann rendező egy legalább hat méter széles, az egyetlen bábhoz képest nagyon tágas színpadon játszatja el, ahol többé-kevésbé be van rendezve egy gyerekszoba, és bőven van hely a szabadban játszódó jelenetek számára is. A három színésznő rendkívül karakteresen mozgatja a makacs és elszánt kis Urselt, akit persze nagyon hamar megszeretünk. És még azt is elhisszük neki, hogy a bátyja sírjánál képes egymagában három szólamban énekelni. Hiszen Ursel annyira élővé válik az előadás folyamán, hogy amikor eljátssza nekünk a szüleit, őt magát már nem is látjuk bábnak.
Természetesen ezt az előadást is meghívnám, ha tehetném. Volna mit tanulnunk belőle Magyarországon.
***
Hans Otto Theater Potsdam (Deutschland)
Wir alle für immer zusammen
(Mi mind, örökre, együtt) 9 éves kortól, 60 perc
Írta Guus Kuijer
Színpadra alkalmazta Philippe Besson és Andreas Steudtner
Hollandból fordította Sylke Hachmeister
Ősbemutató
Rendezte: Philippe Besson
Látvány: Gabriella Ausonio
Játsszák: Anja Dreischmeier, Peter Wagner, Jenny Weichert
|
A rendező a nézőket a játéktér két oldalára ülteti. A fehér falon színes gyerekbetűkkel Polleke versei. A derűs hangulat jó, a versekről könnyű szívvel lemondanék. Minden szerepet három színész játszik el, közülük ketten nagyon jól - sajnos éppen a főszereplő kevésbé. Folyton rátesz egy lapáttal, mindent túlspiláz, ha kedves, akkor nagyon kedves, ha mosolyog, akkor nagyon mosolyog, úgyhogy igazi megkönnyebbülés, amkor egyszer végre dühbe jön.
Sajnáltam, hogy az előadás néhol édelgővé válik, mert az alaphelyzet valódi gyerekek valódi problémáit fogja össze és az egész azért inkább rokonszenves. És végre senki sem volt erőszakos. Ez tetszett. De azért a tömény erőszak és az édelgés között elég széles a skála. Van még mit fölfedeznie a német, vagy ha a holland szerzőre gondolok, az európai gyerek- és ifjúsági színháznak. (Számomra például Lagerlöf száz éves meséje, a Trollkind teljesen új volt és fölfedezésszámba ment.)
***
Compagnie Faso-Danse-Théâtre (Burkina Faso / Frankreich)
A Benguer
12 éves kortól, 75 perc
A Le Grand Bleu, Lille, Les Ballets C de la B, a Biennale de la danse de Lyon, Africalia, a Centre Culturel Français de Ouagadougou és a Fondation Beaumarchais, l’AFAA koprodukciója
Koreográfia: Serge-Aimé Coulibaly
11 A Benguer
Ez a táncszínházi produkció - az egyetlen, amelyet a nagyszínpadon hagyományos módon játszottak el - Burkina Fasóból jött, bár legalább annyira Franciaországból is, mert a társulatnak, mint látható, két székhelye van.
Egy fehér lány és három fekete fiatalember - ez az önmagában színpadilag érdekes felállás teljesen érdektelenné vált a megvalósításban. A fehér lány, aki a koreográfus elképzelése szerint az európai tánchagyományt képviselte (abból azért inkább az ún. kortárs táncot, amiről persze nehéz megmondani, micsoda, azt könnyebb, hogy mi nem), annyira jelentéktelen táncos volt, hogy amikor a fekete férfiak megmozdultak, egész jelenléte érdktelenné vált.
A történet azokról a fiatalokról szólt, akik elindulnak Afrikából, mert azt remélik, Európában jobb dolguk lesz. Az első jelenet nagyjából egy álom - hogyan képzeli egy afrikai fiatal az európaiak életét (egyszerűen: diszkóba járnak és szerelmesek). Azután elindul a kivándorlók hajója és feliratokban tájékoztatnak minket arról, hogy hány kivándorló halt meg az elmúlt években az úton. Közben vetélkednek a fehér lány szerelméért. Mindezt részben élő, részben elektronikus zene kíséri. Az élőzene persze nagyon érdekes, mert szokatlan hangszereken játssza egy kitűnő muzsikus. (Van például egy rengeteg húrral ellátott lantféléje, amelynek a testét szorítja a hasához és a hangszer nyaka messzire, szinte fallikusan, előremered.)
A didaktikus feliratok is sokat ártottak a produkciónak, de a legtöbbet az, hogy a koreográfus nem bízott eléggé a táncban és erőnek erejével el akart mondani nekünk egy rosszul megírt történetet. Ha egyszerűen csak táncoltak volna, jobban éreztük volna magunkat, mert azt nagyon jól csinálták.
Ez volt a találkozó megnyitó előadása.
***
Benoit Sicat, Franciaország
Le jardin du possible
(A lehetséges dolgok kertje)
|
Ez csecsemőszínház volna, amiből Budapesten a Kolibriben három remek előadás is látható. Hát ez a francia produkció (???), ez nem az. Zárt tér, teljes csend, és egy úgynevezett kertész, aki mindenféle kavicsokat és ágakat rak le teljes csendben. Ezeket az esztétikum kedvéért megvilágítják, amúgy félhomályban vagyunk. Beengedik a gyerekeket, tessék kreatívnak lenni. És kész. A gyerekek kínjukban, hogy mégis történjék valami, elkezdik rakosgatni a kavicsokat. Ennyi.
Ezért a játszótéri élményért a szülők 11, a gyerekek 8 Eurót fizettek. Német jólneveltség kellett hozzá, hogy ebből ne legyen őrületes botrány.
Egyebek
Egyeztetési problémáim miatt négy produkciót nem láttam a fesztiválon. A kiváló müncheni Schauburg hozta Steinbeck Egerek és emberek-jét, Anna Frank naplójából Osnabrückben készítettek mono-operát, a legismertebb ifjúsági szerző, Lutz Hübner: Für Alle das Beste című darabját a schauspielhannover játszotta, és Magdeburgból érkezett Jan Sobrie Titus című monodrámája.
Lutz Hübnernek ugyan nem vagyok lelkes híve, de azt remek dolognak tartom, hogy a német ifjúsági színházak az állandó adaptálósdi mellett eredeti drámákat is bemutatnak. Az Egerek és emberek bemutatása pedig arra utal, hogy a "leszálló kultúrjavak" problémája a felnőttszínház-gyerekszínház viszonyában is megjelenik. Ahogyan Berlinben Brecht Galilei-jét vagy Büchner Leonce-át, úgy játsszák Münchenben ifjúsági közönségnek Steinbeck darabját. Ezeket az előadásokat sajnos nem láttam, de nagyon örültem, hogy a német ifjúsági színház a rendezők többségének minden igyekezete ellenére sem feledkezik meg a klasszikusokról.
***
KÖVETKEZIK:
• Berliner Theatertreffen
• Két előadás a Deutsche Operben
• Két zenés előadás Berlinben (Fledermaus, Deutsches Theater és Der Feurige Engel, Sophiensaele)
• A Katona József Színház berlini vendégjátékáról
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.