Halász Péter-Mozaik

A plafonon izeg-mozog. Nem találja a helyét a koporsóban. Megpróbál felvenni valamiféle halotti pózt. De nem bírja sokáig. Nyilván nem kényelmes. Mondjuk azt a pózt nem is azért találták ki. Halász Péter akkor még élt. Meg akarta nézni, milyen lesz a ravatala. A plafonon ezek már csak vetített képkockák.

A POSZT-on a Művészetek Házában, kezemben egy készülékkel csatornákat váltogatva rendhagyó felolvasószínházat hallgatok Vajdai Vilmos rendezésében. Dióssi Gábor, Juristovszky Sosa, Krasznahorkai Ágnes és Takátsy Péter olvas fel. Álmokat. Az ő álmait és másokét, ahol ő megjelent. Eközben Juhász András filmeket vetít egy vászonra. Négy kép, négyszer Halász Péter. Kapcsolgatok a csatornák közt. Énekel. Aztán interjút ad, humorral, bekeríthetetlen öniróniával, próbál, játszik, játszik a nézőkkel, filmet forgat, instruál. Szóval él. Élt. De sokan emlékeznek rá és köztük Vajdai Vilmos szeretné, ha ez így is maradna. Megható gesztus ez az interaktív felolvasó színház. Valamiféle humorral és morbid bájjal átszőtt tisztelgés a néhány szóval amúgy is nehezen jellemezhető alkotóról, aki bár idejének komoly részét New Yorkban töltötte, mégis mély nyomot hagyott a kortárs művészetben improvizatív, provokatív és még véletlenül sem a végződés miatt, de revelatív produkcióival. A plafonon még mindig mocorog. A valóságban biztos már rég megtalálta a végleges pozíciót. Remélem kényelmesen fekszik.

Szepesi Krisztina