Bőven léc fölött

Megint belefutottam Zsótérba a POSZT-on és megint nem bántam meg. Tulajdonképpen a Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor vezette harmadéves színészosztályt nem elõször láttam, hiszen Budapesten a Kamrában játszották a Zsámbéki rendezte Goldoni A háborút, melyben már homályos képet alkothattam arról, ez bizony egy ritka ígéretes osztály. Ez az elõadás egyébként ma (szerda) este megtekinthetõ a fesztiválon. De most nem errõl lesz szó.

Június 12-én a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának tornaterem jellegű színpadán adták elő Stanislaw Wyspianski Novemberi éj című opuszát másik osztályvezető tanáruk, Zsótér Sándor rendezésében. A rendező ismét főszerepelt kicsit, mint utóbb a végzős zenés színészosztály K. mama előadása előtt. Röviden ugyanis elmesélte ki is az a Wyspianski és mivel előre jelezte, hogy nem föltétlenül lesz érthető a darab, hiszen ez egy vizsgamunka, másfelől pedig a három tucatnyi szerepet a tizennégy fős osztály adja majd elő, a történetről is beszámolt néhány keresetlen mondatban. A helyzet az, hogy megalapozott valamiféle abszurdan humoros hangulatot, clownszerű és egyben emberszerető tanító bácsi jelenléte kifejezetten szórakoztató volt, jókat kacagtunk, miközben a nézőknek instrukciókat adott a helyfoglalás tekintetében, illetve hogy mi módon élvezhetnénk a legteljesebb módon a ránk váró produkciót.

Jelenet az előadásból

Aztán elkezdődött az előadás és ő már nem beszélt, de jelenléte súlya rányomta bélyegét az egész előadásra. Egyszer ugyanis rárivallt egyik tanítványára, hogy ne mozduljon, hanem ott cövekeljen le, ahol épp abban a pillanatban áll és mondja tovább a szöveget. Csak két szó hangzott el tőle, tiszta és egyértelmű instrukció, amitől én magam összerezzentem. Megilletődtem, talán egy pillanatra magamra is vettem, feldúlt. Kicsit olyan állapotba kerültem, mint mikor Balázs Attila a Victor Ian Frunza rendezte Ionesco Lecke című előadásban a tanár szerepében rám ripakodott, hogy ne súgjak a Tokai Andrea játszotta tanítványnak. De Zsótérról továbbiakban most csak annyit, hogy hihetetlen energiákat volt képes előhívni osztályából, forrt a levegő véges-végig a színpadon.

Jelenet az előadásból

Nem állítom, hogy tudtam követni a történetet. Nem kérkedem azzal, hogy márpedig én értettem, mi történik, és megvallom őszintén, egy bizonyos pont után már nem is láttam értelmét, hogy összefüggésbe hozzam egymással a színésznövendékek szájából elhangzott minden egyes szót. Az viszont biztos, hogy Orth Péter, Orosz Ákos, Földi Ádám, Dankó István, Szűcs P. Pál, László Attila, Adorjáni Bálint, Lazók Mátyás, Mészáros Piroska, Tenki Réka, Stork Natasa, Szabó Emília, Erdélyi Tímea és Gera Marina olyan kirobbanó erővel, koncentrációval volt jelen testben és lélekben, amit én nem nagyon láttam színpadon az elmúlt években. Kicsit olyan volt, mintha minden megszólalásukba készek lettek volna belehalni akár, máskor pedig fergeteges humorral és játszi könnyedséggel szórakoztattak. A rettentő mélységeket bőven a léc fölött ugrották meg, és mivel szinte mindenki legalább két karaktert játszott, sokszínűségük is megmutatkozott. Sőt, a nagy, lengyel háborús kavalkádban - amelybe a görög istenek is beleavatkoztak -, is megmutatták, hogy mind nagyon erőteljes, senki máshoz nem hasonlítható karakterek. Ráadásul még van egy évük, hogy még tisztábbá, még pontosabbá váljanak. Most mit mondhatnék? Felettébb bíztató utánpótlás.

Szepesi Krisztina