egyetemi színpad

(érthetetlen magánmorfondír...és a tulajdonképpeni ürügy) Tudjaevalakiholfolytatódiksomogyiistvánszínházamert apintérbélábannemazhótziher. Pintér nyilván Regõst folytatja, amivel semmi baj. Aki Somogyit folytatja az inkább Lukács László, aki inkább nincs, mint van a térképen.

De nem erről akarok beszélni, nyilván úgyse érti senkise, mert az még lehet, hogy tudja ki az a Pintér Béla, de Somogyi István már hírből is csak vájtfülüek ismerős, pedig nekem, egyetemiszínpadihőskornál későbbszületettnek, maga a színházi origó, jelző nélkül (alternatív, profi, egyetemi, izé...)
Három nap multán jut ez eszembe, egy vasárnapi, egyetemi színpadi, tényleg kedélyes és szórakoztató művészetek házai nosztalgiázás után. Nagy fiatalöregemberek anekdotáznak számunkra, esetemben harminchétéves nyikhaj számára. És nem jó és nem is rossz, hogy alig kerül szóba, hogy van-e élet a földön a tényleg és joggal tiszteletreméltó Ruszt József után (hát persze, elvégre nekem például Fodor, ha már Rusztról csak periférikus látással, némi független színpados utórözgék és többszörös Nánay-legendáriumok lévén tájékozódom), meg persze most. Miközben nyilván ez a dolguk: ötvenéves jubileum az ürügy, és jó csapat verődik össze a zseniális humorú Kristóf Tiborral, a mindig világos okfejtésű Fodorral, az igazi meglepetés Érdi Sándorral. (Nekem ő mindörökké Stúdió 81 marad, akárhányat írunk, mellesleg ezerbocs a nem említettekért, ja, és jó lenne még sokezer karakter, meg egy frissebb memória, hogy kifejthessem a 60-as évek politikai játszmáiról szóló brillírozásokat, de hálisten nem kell, azok közé tartozom, akik, nagyon várják Nánay könyvét ebben a témában ősszel).
Csak az a kérdés: tényleg véget ért-e, ami végetért, akkor 74-ben, 89-ben... én még a renegát Szalay-Szabó/Puskás Tamás-féle helyet (Szerb utca) is élveztem, mert legalább volt valami. Csak az furdal váltig, hogy feltalálnánk-e végre, mi magas és mély magyarok a megszépítő közelséget, hogy például az elmúlt években kevés emberrel, nulla szakmai visszhanggal, remek kazincbarcikai jelenléttel bíró Formanek Csabának ne kelljen pitiznie teljesen süket és stupid eltehivatalnok felé, ha már pénzt egy kanyit se, csupán nevet kér a nagymultú egyetemtől, és azt se kap. (Tegyük hozzá, ő az egyetlen, aki az elmúlt három évben értékelhető előadásokat produkált a sokhelyszínű, már-már virtuális ház falain belül.)
Az általam igazából kedvelt fiatalöregember csapatnak, a méltán róluk szóló beszélgetésnek persze nem kell, hogy tárgykörébe tartozzon e dicstelen jelen és jövő. És azt se csudálom, hogy mikor örvendetesen néznek körbe, örömmel nyugtázzák, hogy a nézőszám a terem kicsiny méreteihez képest igen szép, miközben, teszem hozzá már én rosszmájúan, a hallgatóság átlagéletkora ránézésre, saccperkábé, inkább az övékkel, mintsem akár az enyémmel, vagy mit tesz isten, a nálunk fiatalabbakéval korrelál.
Vajon majd, ama bizonyos őszi napon, amikor az igazi ötvenedik évfordulót ünnepeljük a Nemzeti Színházban, hány ember néz egymásra lelkesen, hogy e múltbeli szellemi forgótőke, igen, talán, a jelenbe is átforgatható valahogy. Az előttünk mesélő, saját területükön fontosat alkotó művészeken, tudósokon túl talán azok tehetnék a legtöbbet, akik észreveszik, hogy az éppen cseperedő "titánok" oroszlánkörmei is lehetnek olyan élesek, mint a hajdaniaké voltak.
Figyeljünk hát rájuk is, ha lehet kérnem!

Pap Gábor