Határontúli Színházak Fesztiválja

Szili Katalinnak, az Országgyûlés elnökének megnyitójával június 21-én megkezdõdött a Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiválja Kisvárdán. A seregszemlén négy szomszédos ország, Románia, Szerbia, Ukrajna és Szlovákia magyar nyelvû társulatai mutatkoznak be tizenhét produkcióval. Alább Szûcs Katalin Ágnesnek, a Színházi Kritikusok Céhe elnökének, a Fesztivál mûvészeti tanácsadójának írását adjuk közre.

Tizennyolc évvel ezelőtt, az induláskor a Kisvárdai Fesztivál talán legfőbb vonzereje a találkozás lehetősége volt, s ami ennek feltétele: az utazásé. Ma már a romániai és a szlovákiai magyar színházaknak útlevél sem kell a határátlépéshez (s a folyamat remélhetőleg itt nem áll meg). Művészi értelemben persze sohasem is kellett ilyesmi, a művészet, a színház egyetemes nyelvén mindenki értette a másikat, akár magyarul, akár más nyelven beszélt egyébként. A szellemi találkozáshoz azonban mindenkor kellett és kell a fizikai is, egymás előadásainak, művészi munkájának a megismerése, megtapasztalása személyesen. Hiszen ez az, ami a színházat minden más művészeti ágtól alapvetően megkülönbözteti: a testközelsége, a közvetlensége, az itt és most élményének egyszerisége.
Kezdetben az utazás lehetősége Kisvárdára már önmagában is vonzó cél volt tán, ma  az egymás munkája iránti érdeklődés, kíváncsiság inspirálhatja a társulatokat, hogy mind bonyolultabb időpont egyeztetések után felkerekedjenek, s megmutatkozzanak egymásnak és a közönségnek. Igazi vonzerőt immár csak a minőség jelenthet (az idő egyre több pénz mindenki számára). Ezért fontos, hogy ne pusztán a színházak önértékelése szabja meg a fesztivál programját; hogy a versenyprogram válogattassék. (Elhanyagolhatatlan szempontot jelentenek ugyanakkor a körülmények, amelyek kényszerítő szorításából csak a megépülő új színház szabadíthatja ki a Kisvárdai Fesztivált.) Az esztétikai értékítéletnek kétségtelenül vannak szubjektív elemei (ízlés, szellemi irányultság, nézői érzékenység stb.), de hát egy fesztivál befogadóképessége amúgy is véges, s arculatának markáns vonásait tán éppen ezek a szubjektív mozzanatok adhatják. Mindazonáltal Kisvárdán hagyományosan minden színház legalább egy előadással a versenyprogramban is részt vesz, s ezen - szándékaink ellenére - idén sem tudtunk változtatni. Pedig a mezőny korántsem egységes. Vannak sokat dolgozó társulatok, és vannak keveset teljesítők. Önmagukkal szemben igényesek, s a tapssal könnyen beérők. Nekilendülők, s az utóbbi időben megtorpantak. Nehéz azonban meghúzni a határt, mi az, ami "versenyképes", és mi az, ami nem. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a versenyen kívüli, úgynevezett off program színvonaltalanabb a versenyprogramnál. Csak más. De a lehetőségek szerint az is válogatott. Talán ezért is érdemes a Műhelybeszélgetéseken - idén így neveztük el a szakmai beszélgetéseket, jelezvén, hogy nem értékelésről, hanem közös gondolkodásról, tapasztalatcseréről volna szó - az úgynevezett szórakoztató program előadásai kapcsán felvetődő szakmai kérdésekkel is foglalkozni. Mindnyájunk, nézők és színházcsinálók hasznára egyaránt.

Szűcs Katalin Ágnes
kritikus
művészeti tanácsadó