Kisvárdai anzix

Aki június végén, a Határon Túli Színházak Találkozójára, Kisvárdára érkezik, ne csodálkozzon, ha szinte állandóan felfokozott hangulatba csöppen: az egymástól távol élõ magyarajkú színházi emberek, illetve az érdeklõdõ anyaországiak, úgy tûnik már pusztán a találkozás tényétõl boldogok. A honi tétre menõ fesztiválok közül talán ez az egyetlen olyan, melyet nem leng be feltétlenül a verseny, vagy az épp aktuális színházi botrányok szelleme.

Kisvárdai Várszínház

A kötelező szakmai disputákon túl az esték harsány mulatozásba, közös éneklésbe fordul(hat)nak, ahol már egyáltalán nem érdekes, ki honnan jött, Szatmárnémetiből vagy Kassáról, Szabadkáról, vagy Marosvásárhelyről, esetleg Budapestről, vagy Egerből. Az asztalnál megvalósul az összmagyar communio, és az alkalmi vagy professzionális muzsikusok sem halnak meg feltétlenül, ahogy arra a vicc utal Menuhin és a cigányprímás viszonylatában.

Délutántól estig három előadást láthat a laikus és a vájtfülű nagyérdemű, egy kamarát, egy nagyszínházit és egy szabadtéri, rendszerint szórakoztató, versenyen kívüli produkciót, míg az okkal és joggal késő délelőtt kezdődő napon mindenki dönthet, hogy a kamarateremben zajló gyerekelőadást, a workshopot (idén Sáry László kreatív-zenei, illetve Dúró Győző dramaturgiai műhelye a kínálat), vagy éppen az előző napi előadásokról szóló szakmai beszélgetést választja. Ez utóbbiról azt kell tudni, hogy jóval oldottabb légkörű, mint nyársatnyelt pécsi párja: Szűcs Katalin Ágnes ceremóniamentes moderálása mellett Máté Gábor kedvesen, ámde szigorúan vezeti föl az előadásokról szóló eszmecserét, hogy aztán bárki hozzászólhasson a teremben. Ezt követően ebédelés céljából a város szinte összes étterme választható, mert három fogásra kiterjedően érvényesek az ebédjegyek. És amit külön díjaztam, hogy még az olyan hozzám hasonló lézengő, (be- és kieső) ritterek is könnyen bejuthatnak a strandra, csak a nevünket kell fölvésni a bejáratnál.

Az üdvös előadásdömpinget már az is kellően minősíti, hogy a rövid, péntek estétől hétfő reggelig terjedő etapban hét előadást láttam, egy gyerek, két szórakoztató késő esti, valamint négy versenyprodukciót. Ezek közül hadd foglalkozzam kettővel e cikkben: röviden a marosvásárhelyi Yorick Társulat Alvajáró románcával, illetve terjedelmesebben az újvidéki Színház Hóhérok hava című produkciójával.

Az Anbdrás Lóránt koreografálta-rendezte Alvajáró románc valódi összművészeti produkció: a Rákóczi-kamarában hátul, velünk szemben két gitáros pengeti hangszerét részint a garcía-lorcai "mélységes utat", a flamencot, részint pedig az autentikus cigány népzenét idézve, míg az előttük táncoló, ritmizáló, játszó, éneklő színészek egy klasszikus háromszög-történetet elevenítenek meg. Az asszonyért folyó küzdelem több síkon folyik, hol a virtusos táncban, hol a kártyázásban, ivásban, vagy épp késekkel folyó viaskodásban nyilvánul meg. A két férfiszínész, Ördög Miklós Levente és Tollas Gábor munkája dícsérendő, mert mackós testalkatuk ellenére pontosan mozdulnak, dobbantanak, tapsolnak, énekelnek, akcióik szavak nélkül is érthető dialógusokká formálódnak.  Küzdelmük tárgya a nő, akit Szabadi Nóra személyesít meg, és aki valóban femme fatale: ahogy énekel, abban a cigány románcok lelke éled újjá, de büszke tartása, tánca, puszta jelenléte is produkálja a vonzást, mely a párbaj hihető előzménye. A legerősebben mégis az androgün lényt játszó, fekete, hosszú szoknyába öltöztetett Fekete Zsolt e. h. távolságtartó jelenléte marad meg számomra az előadásból. Formailag szolga, asztalt hoz, terít, az akciók hátterében áll, mégis úgy érzékeljük, hogy mintha az események igazi mozgatója ő lenne: megnevezhetetlen szerepét én Duendének kereszteltem. Enyhe hiányérzetemet jelzi, hogy ez a García-Lorca által bevezetett különös esztétikai fogalom (a játékot átjáró érzés-ihlet-szenvedély) igazából az ő figurájában csúcsosodik, holott jó lenne, ha az egész produkciót uralná. Nagyobb gond viszont, hogy az egyórás időtartam túlságosan rövid - olykor alig félperces - egységekből áll össze, sok ígéretesen induló szekvencia hal hamvába idő előtt, s ez olykor nehezen követhetővé teszi a produkciót.

Hamvai Kornél Hóhérok hava című, színikritikusok díját elnyert drámáját annak idején a Katona József Színház mutatta be Ascher Tamás rendezésében. Főhőse Roch, a vidéki hóhér, akit a legnagyobb vérengzések idején Párizsba rendelnek, hogy aztán ott lassan de biztosan bedarálja őt a fokozódó történelmi helyzet. Klasszikus Jedermann-ként botorkál hivatalok és női ölek között, de nemhogy a beígért áthelyezés, a minimál-program, a feleségéhez való hazatérés sem valósul meg: miután különféle stációk során megbízólevelét, majd pénzét is elveszejti, felszáll a nevezetes léghajóra, és - mikor ezzel balesetet szenved - nyomtalanul eltűnik.

Az újvidéki előadás díszletének teret meghatározó, központi eleme egy hatalmas guillotine, mely olykor oltárrá minősül át, (itt gyónja meg például Roch párizsi házasságtöréseit). További fontos találmány, hogy a gépezet aljából duplaágy húzható ki a szerelmi jelenetekhez, melyeknek ugyanakkor végzetes súlyt ad a közeli guillotine árnyéka. A teret hátul egy lépcsőkkel gazdagon ellátott emelvény zárja le, mely módot ad arra, hogy különböző zegzugokban szimultán játékok történhessenek. Baloldalon hatalmas ütőhangszer-park, melynek révén a játékba belekomponált muzsikus szolgáltat folyamatos, a játék menetét meghatározó csontzenét a produkcióban.

E gazdag, zegzugos teret gyakorta minősíti át az a finom stilizáció, mely az előadás talán legfontosabb erénye: a hátsó emelvény olykor Szajna-part, innen ugranak alá a forradalomban hitet vesztett öngyilkosjelöltek, de az is szép, amikor a guillotine felé vezető lépcsőkön, mint postakocsin utazók ülnek a szereplők, s átellenben az emelvényen a kocsis lassított felvételben hajtja képzeletbeli lovait Párizs felé. Roch feleségének szóló leveleit, gyónásait, valamint a levegőbe emelkedő léghajó utasainak beszélgetését az alkotók kierősítve visszhangosítják. Ez utóbbi közben a léghajón utazók egyszerűen a földön terülnek el kézenfogva, hanyattfekve, mintha egy zuhanó ejtőernyős csoport tagjai lennének.

Újvidéki Színház

László Sándor rendezése a főhős Roch naiv tekintetével próbálja meg láttatni a történéseket, így jelennek meg előttünk a nőalakok, a játék elején kivégzett asszony (Jaskov Melinda), mint a főhős lelkiismeret furdalásának vissza-visszatérő szellemképe, vagy az otthonmaradt feleség (Jankovics Andrea), aki énekével "válaszol" a hozzá soha meg nem érkező levelekre. De ugyanaz a gyöngéd, intim hangvétel jellemzi Rochnak a párizsi nőkhöz fűződő reális találkozásait a szállásadónővel (Faragó Edit)és Mme Charpennet-tel. Különösen szép az utóbbival zajló ágyjelenet: ahogyan az idős asszony (Ábrahám Irén) félszeg szerelmére válaszolva bújik hozzá oda a főhős, alkatától idegenül: érdektől vezetve. Balázs Áron sallangmentes Roch-formálása alapvető origó a többféle játékstílust felvonultató előadásban: igazi kisember-főhős, aki sokszor úgy van ott a játékban, hogy belevész. Halk és egyszerű, menne, dolgát végezné, de lúzer és pórul jár - és csak nagy nehezen, a végére veszti el türelmét. Ehhez a szinte civil, eszköztelen megjelenítéshez társul egyfelől a nőalakok már említett finom elemelése, másfelől viszont a többi egyénített szereplő, valamint a párizsi csürhe-kórus, vaskos, szinte farce-ra emlékeztető ábrázolása. A forradalom technokratikus gépezetének megjelenítése így erősen elrajzolt, szélsőségesen karakterizált csoportos bohócszámként tűnik fel előttünk a dobos csinnadrattájának előterében.

A gigantikus "dobszerkó" mögül ugyanis ő irányítja az eseményeket, s válik ezzel az újvidéki előadás második főszereplőjévé: egyszemélyes zenekar, Büchnertől kölcsönzött Kikiáltó-figura, csak épp némán. A felvonások kezdetén a guillotine aljának félkörívére illesztett fejét látjuk meg egy pontfényben, majd a tizennyolcadik század modorában hajol meg előttünk, hogy aztán ütőhangszereivel ritmizálja, sőt celebrálja a moralitás-játékot. Ő az igazi pap ugyanis (vagy inkább színházi - profán - jóisten) ebben az előadásban, azzal, ahogy miliőt teremt, kedélyt borzol, illusztrál, például csókot számlál cintányérral, mikor Roch-t a túlbuzgó martalócok arra kényszerítik, hogy a káromlott párizsi földet ajkával illesse. Arra eszmélek, hogy a nem róla szóló jelenetek alatt is hosszan nézem, ahogy némán figurázik-kommentál, majd hirtelen ijesztően és magabiztosan csap bele a dobokba, mindig ott és akkor, ahol kell. Huszta Dániel teljesítménye kiemelkedő színészi-zenészi munka.

Kár, hogy mindeközben az előadást, főként az első felvonásban komoly ritmikai problémák terhelik, és a rendezés adós marad a főhős kálváriájának fokról-fokra történő megjelenítésével: a kórus már a kezdetkor fortissimoban dolgozik és az epizódszereplők is túl harsányak, vagy épp ellenkezőleg, pasztellesek az előadásban. Úgy gondolom Magyar Attila találja meg a kellő arányt több mellékszerepében, különösen Kiadóként, amikor áthallásos módon állítja elénk egy bürokrata hivatalnok alakját: egy pillanatra megérkezünk a mába, s elkezd működni az a történelmi parabola, melynek megalkotása feltehetőleg a szerző alapvető célja volt a darab írásakor.

Úgy gondolom, az alkotói szándékok pontosabb tisztázása jót tenne a produkciónak: amennyiben Hamvai darabjának korrekt megjelenítését tűzik ki célul, úgy nem maradhat el a helyzetek aprólékosabb elemzése, a szituációk szerencsésebb beállítása (több pillanat azért válik súlytalanná, mert messze kerül a színpadközéptől). Elképzelhető viszont egy radikálisabb dramaturgiai redukció, melyben a hangsúly - a szerzői szöveget inkább csak ürügynek tekintve - a Roch által látott-álmodott-képzelt víziók karakteresebb megjelenítésére helyeződik át. Az Újvidéki Színház remek együttesét igazgató rendező, László Sándor egy jövendő társulati tabló készítésekor remélhetőleg bátrabban dönt majd a két lehetséges irány közül, s nem elégszik meg a mostanihoz hasonló, részértékeiben jelentős, mégis kissé félutas megoldással.
 

Pap Gábor