Kisvárdán Blaskó Péterrel

Blaskó Péter soha nem volt sztár, de mindent eljátszott, amit érdemes
Csongortól a Tudósig. Vallja, hogy nem született sztárnak, bár hosszú évek óta legkiválóbb színészeink egyike. Karakteres hangja, csak rá jellemzõ mozdulatai mégis csak azok számára ismertek, akik színházba járnak, vagy a televízióban elcsípnek egy-egy régebbi filmet.

Blaskó Péter Jordán Tamással a  Nemzeti Színház Lear király című előadásának címszerepében

Eljátszhatta Csongort, később ugyanabban a darabban a Tudóst, lehetett Lear király, de Bereményi Géza darabjában maga Shakespeare is. A Nemzeti Színházban kezdett, mégis hosszú évekre Miskolcra szerződött. Ma az annyit szidott új Nemzeti Színház meghatározó tagja. Blaskó Péterrel a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján beszélgettem, ahol rögtön megkér, hogy tegeződjünk.
Első élményem vele kapcsolatban egy számomra máig meghatározó film, a fiatalon elhunyt Szabó István írásából készült Isten teremtményei c. tévéfilm, amely egy faluról elszármazott fiatal értelmiségi identitásproblémáit meséli el lenyűgöző lírai erővel. De hiába volt a rengeteg tévéfilm, a mai fiatalabb generáció mégis alig ismeri.

 
Blaskó Péter: A sztársághoz valószínűleg másfajta emberkészlet kell, és én soha nem forogtam olyan közegben, de nekem nem is hiányzott, hogy sztárhelyzetbe kerüljek. Számomra a lényeg mindig az adott előadás értéke volt, s az hogy teljes szakmai alázattal dolgozzak.

- Ma, amikor nem nagyon készülnek filmek, tévéfilmek és rádiójátékok egyáltalán, mi kell hozzá, hogy valaki mégis rivaldafénybe kerüljön?

Blaskó Péter: Nem tudok neked erre jó receptet adni, azt én is elintézhetném, hogy megjelenjen rólam alkalmanként egy-egy pletyka, de ez távol áll tőlem.

- S mit szólsz azokhoz a kollégáidhoz, akik naponta szerepelnek a médiában, a bulvárlapok hasábjain?

Blaskó Péter: Nagyon nehéz ennek a kettősségét megtartani, van, akinek ez sikerül, lásd Stohl András kollégámat, aki szigorúan ketté tudja választani a médiaszereplést a Nemzetiben eljátszott szerepeitől. Nemcsak felületes, tingli-tangli szerepeket játszik, hanem esténként Orgonként vagy Pálfi Tiborként nyújt emlékezetes alakításokat. Úgy látszik, hogy egyelőre tudja ezt csinálni.

- De annak idején téged is sokat láthattunk a tévében.

Blaskó Péter:  Akkor még rengeteg tévéjáték készült, aminek a többségét évek óta nem is adta le a közszolgálati televízió. Rengeteget dolgoztam Horváth Z. Gergely rendezővel, s számát sem tudom azoknak a filmeknek, amelyekben játszhattam. Biztosan láttad a Bánk bánt, amit Szőnyi G. Sándor rendezett. Ma színházi közvetítések alig-alig vannak, drámai osztály nincs, így marad a színházi munka, amely tökéletesen leköt, hiszen jelenleg is hét darabban játszom. Többek között a Mester és Margaritában, Csiky kedves vígjátékában, a Buborékokban, amelyet a Duna Televízióban is láthattak, a Csongor és Tündében, a III. Richárdban és egy új magyar darabban, Hamvai Kornél Szigliget c. balmoráljában.

- Amikor 1970-ben végzett a színművészetin, minden színész álmai helyszínén, a Nemzetiben kezdhette a pályáját. Akkoriban azért még általában kötelező volt a vidéki kitérő.

Blaskó Péter Törőcsik Marival a  Nemzeti Színház Lear király című előadásának címszerepében

Blaskó Péter: Ezt azért akkoriban már nem vették olyan szigorúan, s harmadéves voltam, amikor Iglódi István megrendezte Vészi Endre Üvegcsapda c. darabját a Katona József Színházban, amely akkor a Nemzeti kamaraszínháza volt. Olyan nagyságokkal állhattam színpadon, mint Kállai Ferenc, Őze Lajos és Törőcsik Mari. Itt látott Both Béla, a Nemzeti akkori igazgatója és szerződést kínált. Mint tejfelesszájú színész, nagyon örültem a felkínált lehetőségnek, s a legfontosabbnak tartottam, hogy csodálatos színészek társaságába kerültem. Ekkor még kielégítettek az apró feladatok, a szemlélgetve tanulás. De egy idő után meguntam, hogy nem kaptam komolyabb szerepet, s amikor Miskolcon a színház százötven éves jubileuma alkalmából műsorra tűzték a Csongor és Tündét, az akkori igazgató, Sarlós Gábor ajánlatot tett, s meghívott Csongor szerepére, elfogadtam azt. Amikor aztán szerződést kínált, néhány napi nem alvás után elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy egy kis kitérő jót tehet a pályafutásomnak. Nem gondolhattam, hogy ebből a rövidre tervezett kitérőből egy év megszakítással, amikor Kecskeméten dolgoztam, közel tizennégy év lett. Remek szerepek egész sorát játszhattam el, Lucifer voltam a Tragédiában, s jött a közös munka Csiszár Imrével, és Major Tamással, aki gyakran jött le Miskolcra, mert fiaként szerette Imrét. Major rendezte a Tartuffet, s olyan gazdag anyagot zúdított ránk, hiszen mindent előjátszott, hogy volt, amikor teljesen lebénított. Építse be! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s nem volt apelláta. De ő rendezte a Szeget szeggelt vagy a Chioggai csetepatét, s ezek a rendezések külön főiskolai kurzussal értek fel, főleg, amikor már feloldódott a tisztelet. De Miskolcon játszhattam több Enquist- és Norén darabban is, amelyek magyarországi ősbemutatók voltak (Tribádok éjszakája, Ének Phaedráért, Az éjszaka a nappal anyja).

- De nem Major osztályába jártál?

Blaskó Péter: Nem, hanem Várkonyi Zoltán és Vámos László voltak az osztályfőnökeim. Várkonyi a modernebb darabokat tanította, míg Vámos László a klaszikusokat. Olyan osztálytársaim voltak, mint Kern András, Verebes István és Sunyovszky Sylvia, aki a pozsonyi főiskoláról került át hozzánk harmadévben.

- Miskolcról az utad egy legendás társulatba vezetett.

Blaskó Péter: 1987-ben már nem volt tovább kedvem várni, s ezzel azt hiszem, meg is sértettem Imrét, ugyanis elfogadtam a Katona József Színház, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor hívását. S nem akármilyen éveket tölthettem ott. A társulattal beutaztuk szinte az egész világot Dél-Amerikától Hongkongon át Európa nagyvárosaiig. Emlékszem, hogy a Platonovot Ascher Tamással két hétig a párizsi Odeon Színházban próbáltuk, s mire eljött a bemutató, kitört a tavasz, s a közönség a bemutatón állva tombolt. De ahogy egy gyümölcs is növekedik, megérik, aztán lehull, a társulat is megfáradt, s az újraépítést már nem akartam megvárni.

- Sokan mentek Székellyel az akkor alakuló Új Színházba.

Blaskó Péter:  Engem is hívott, de inkább a szabadúszást választottam, s eljátszottam a József Attila Színházban két szerepet, valamint Molnár Ferenc Császár c. tévéjátékában is játszhattam. Amikor Csiszár létrehozta a Thália Társaságot, ismét hozzá szegődtem, de egy év után mindannyian az utcára kerültünk. Veszprémben és a Vígszínházban vállaltam egy-egy szerepet, a Pesti Színházban Stomilt játszottam a Tangóban, s Veszprém után itt is eljátszhattam Szigethy András darabjában Kádár Jánost. Ebben az előadásban nemrég elhunyt kedves kollégám, Kaszás Attila volt Rajk László.

- Nem lehetett könnyű néhány évvel a halála után eljátszani egy olyan politikust, aki kitéphetetlenül bevésődött a tudatunkba.

Blaskó Péter: Én kilenc évvel a halála után elolvasva a darabot, lehetőséget láttam egy nagyon jó előadásra. A darabban van egy politikus, aki leépülve a saját démonai által viaskodva hal meg. Ez izgatott, s nem igazán foglalkoztam a sok-sok politikai leágazással, s utózöngével, ami egyes riportokban megjelent. Színész vagyok, s nem akarok ítélkezni.

- A közönség hogyan fogadta a Vándorfi László által rendezett előadást?

Blaskó Péter: A közönség reagálása erősen korosztályfüggő volt, az idősebb generáció megrendülve hallgatta, a főpróbán, amelyen elsősorban nyugdíjasok ültek, az előadás végén néma csönd volt, a nézők nem álltak fel, s tovább gondolkoztak. Az előadás egyfajta vitaindító volt.

- Pár évvel ezelőtt a Nemzeti Színházba szerződött, amelynek a megítélése máig sem egyértelmű Magyarországon. Máté Gábor egy beszélgetés során kijelentette, hogy ő be sem tenné a lábát abba a színházba.

Blaskó Péter: Jordán Tamás érdeme, hogy a színház ellen folytatott politikai hadjárat csövét el tudta hárítani, s a rengeteg konfrontatív helyzet ellenére stabilizálni tudta a színház működését. Mára már a színházat a szakma többsége elfogadta, s vannak elismert előadásaink is. Sajnos Jordán Tamás mandátuma december végén lejár, s mivel Szombathelyre megy színházalapítónak, még nem tudni, hogy mi a szándéka a Nemzetivel a magyar kultúrpolitikának. Annak idején az is vita volt, hogy kell-e a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején nemzeti színház, de én úgy vélem, hogy a globalizáció idején igenis nagy szükség van egy olyan nemzeti intézményre, amely hitet tud adni, amely hitelesen tudja megfogalmazni a múlt és jelen aktuális kérdéseit. S ehhez a kultúra döntő mértékben járul hozzá. Ezért is szükséges a nemzeti intézmények, mint filharmónia, opera, nemzeti színház fenntartása.

Blaskó Péter a Nemzeti Színház Lear király című előadásának címszerepében

- Mi ma a színház feladata? A nézők annak idején gondolkodni és lázadni jártak a színházba.

Blaskó Péter: Régen a színház közösséggé formálta a nézőt, össze tudtunk kacsintani, s ez a kohéziós erő működtette. Ma inkább az emberről kellene szólnia, mi az, ami fenntartja az emberiséget, hisz nagyon fontos, hogy egy-egy előadásról mit viszel haza. Ahogy itt is elhangzott a kassaiak A fösvény c. előadásával kapcsolatban, egy magasabb matematikát kell felkínálni a nézőnek, hogy értéket vigyen haza. Ne csak azzal a tudattal álljon fel a zsöllyéből, hogy olyan vicces volt ez az előadás, hanem szórakoztatva tanítson, s észrevétlenül elvigyen egy mélyebb gondolat irányába.

- Soha nem gondoltál arra, hogy rendezzél?
 
- Ahhoz kell egy csomó képesség, ami bennem talán nincsen meg. Van egy adott társaság, akikkel közös nevezőre kell jutni, egyiket visszanyomni, a másikat felemelni. A siker titka, hogy mindenkit érdekeltté kell tenni a világosítótól a kellékesig, akiknek érezniük kell, hogy ők is hozzájárulnak egy adott előadás sikeréhez. A rendező olyan, mint egy pszichológus vagy mint egy állatszelídítő, akinek sokszor kell bátorítani a színészt, hogy ki tudja hozni belőle a maximumot.

- Azokhoz a szerencsésekhez tartozol, akiknek megadatott a boldog családi háttér is a munkájához.

Blaskó Péter: Tudod, ez is alkatfüggő. Van, akit a zűrös élete inspirál nagy dolgokra, nekem viszont elengedhetetlen a nyugalom. A színház orvosság is, nem véletlenül lesz egyre fontosabb az iskolákban is a drámapedagógia. A feleségem, Milvius Andrea szintén színésznő volt, de miután eljöttünk Miskolcról, abbahagyta a pályát, s megteremtette azt a hátországot, amire feltétlenül szükségem van ebben a felfokozott munkatempóban. Ötvenkilenc éves vagyok, s havi 22-24 előadást kell abszolválnom, ami teljesen kitölti az időmet. Hosszú évekig még nyáron is vállaltam munkát, Gyulán vagy Kőszegen állandó vendég voltam. Gyulán dolgoztam együtt a sepsiszentgyörgyiekkel, a Titus Andronicusban, amit Bocsárdi László rendezett. Vele az idén a Nemzetiben megcsinálhattam a Lear királyt is. Az idén Gödöllőn szerettük volna megcsinálni Csiszárral A fösvényt, de mivel nincs rá elegendő pénz, ez a munka elmarad.

- A kisvárdai fesztiválon zsűritagként működtél közre. Mik azok a pillanatok, amit elviszel a fesztiválról?

Blaskó Péter: Csak a saját nevemben beszélhetek. Van egy általános tendencia a mai színházakban, s ez az itt látott előadásokra is érvényes, ahogy az életünk agresszívebbé, vulgárisabbá válik, ennek a színpadon is lenyomatát látjuk. Sok a káromkodás, a köpködés, az altesti humor, az agresszív megnyilvánulás. Ezt persze darabja is válogatja, de olyan darabban is, amely nem feltétlenül az agresszivitásról, az obszcenitásról szól, abban is sokszor vélem felfedezni ezeket a jeleket, amelyekben nem feltétlenül kellene megjelenniük. Ez sokszor csak hatáskeltésre vagy a közönség olcsó szórakoztatására törekszik.

- Te mennyire szeretsz részt venni ilyen előadásokban. Szoktál tiltakozni esetleg egy-egy szerinted nem oda illő poén ellen?

Blaskó Péter: Darabja válogatja, mert a komáromiak Macskabaja például erről szól, ezért itt nem annyira zavar. Óhatatlan, hogy a darab közege vonzza a trágár kifejezéseket és a brutalitást, ezért ebbe több minden belefér, mint egy klasszikusba. Ha én kerülök ilyen szituációba, mindig megkérdem a rendezőtől, hogy miért van erre szükség. S ha okos magyarázatot ad, akkor megvalósítom. Még akkor is, ha netalán nem értek vele egyet. Olyasmi ez, mint a meztelenség. Ez is mindig odaillés kérdése.

- S kerültél hasonló helyzetbe?

Blaskó Péter:  Koromnál fogva most már talán nem aktuális, de fiatal koromban volt erről szó, s ha úgy éreztem, hogy ez emeli a jelenet értékét, megoldottam. De nem sokszor, mert fiatal koromban is inkább karakter vagy jellemszínész voltam.

- Milyen a kapcsolatod a határon túli színházakkal és színészekkel?

Blaskó Péter:  Régebben többször forgattam együtt határon túli színészekkel, de ez mára sajnos megszűnt. De akikkel régebben dolgoztam, mind nagy-nagy szeretettel találkozunk. Közvetlen tapasztalat, hogy több rendezővel is dolgozhattam az utóbbi időben, a már említett Bocsárdi László mellett Vidnyánszky Attilával is két előadásban. A velük való közös munka rengeteg új ajtót-ablakot nyitott a számomra, hiszen ők a kép, a zene, a színész együttes hatására törekszenek, s ezek egymást kiegészítve hatnak. Nemcsak a szót használja elsődleges eszközként a színpadon, hanem annak egyenrangú társa a zene és a mozgás is, amely időnként jobban elmagyarázza a szituációt, mint a szó. Néha még a túlzások árán is elevenebben és zsigerien a néző számára átélhetőbben, mint ha csak elmondanánk. Csak egy példa: Vidnyánszky Bánk bán rendezésében, ahogy Ottó elcsábítja Melindát, azt Vidnyánszky táncban és zenében fogalmazta meg, és ezt a közönség tökéletesen értette.
 
- Az öcséd színész, s ha jól tudom, a lányodtól sem áll távol a színház világa.

Blaskó Péter:  A lányom itt van Kisvárdán is, és workshopot vezet. Balettművész, koreografál és tanít, míg Bence fiam gimnazista, akit elsősorban a zene érdekel, remekül gitározik és zongorázik, de kitűnően úszik is. Majd az idő eldönti, hogy merre indul el.

Juhász Dósa János
Fotó: Nehéz Andrea/szinhaz.hu