A törvénytelen színház

Rossz körülmények között van ma a gyógyítás, a közoktatás, a családügy, a kiskereskedelem és a kisipar. Már Molnár Ferenc megmondta: minden válsághelyzetben a színháziak tudnak leghangosabban és legékesszólóbban panaszkodni. Színházról beszélve mostanában az elsõ kimondott szó a pénz. Mûvészet helyett fiskális kérdés lett a színjátszás. Nem csodálom, a Nemzeti Színház is részvénytársaság. Úgy beszélnek a színházról, mint havi vérzéscsillapítóról. Egyetlen jelzõvel el nem szólják magukat, hogy mûvészetekrõl értekeznek, nem pedig szövetkezeti végelszámolást végeznek. A színházi szócséplések résztvevõi közül csak a Krétakör vezetõinek írásaiból érezhetõ, hogy némi közük van ehhez a nehezen megfogható mûvészeti ághoz.

Célravezetőbb volna átvezényelni a színházak ellenőrzését a kultúra-felelős minisztériumtól a pénzügyhez?
Boldog ferencjózsefi idők!
1906-ig a színház a Belügyminisztérium alá tartozott. Ott kellett kérvényezni színháznyitási engedélyt. Ha politikai vagy erkölcsi kilengésből törvénybe ütközőt művelt a színpad, rendőri eljárás következett. Az államkincstár alá csak a Nemzeti meg az Operaház tartozott. A többi színház részvénytársaságoké volt. 1906-tól kezdődtek a bajok, ekkortól a színház több lett rendőri kérdésnél.
A színház komolyabb ügy semhogy tanárokra lehetne bízni felügyeletét. Innen kezdődik a színházüggyel foglalkozók fontoskodása, szőrszálhasogatása és beleavatkozós gyakorlatiatlansága.
A televízió Szabadság téri lelakott épületében a páternoszter mellett a falra felvéste egy névtelen jegyző jókora betűkkel: HOL A LÉ? A kérdés lényegre törően tömör. Válasz nem érkezett. Nagy a zaj, hogy kevesebb a pénz a színházakra. Ha igaz, hogy kevés a pénz - nem igaz -, akkor kevesebből kell kiállítani egy-egy előadást.
Óvatos, előrelátó ember annyit költ, amennyije van. Ha kevesebb a pénze - takarékoskodik. Az utolsó két évtizedben a színigazgatók közül kevesen tanultak meg számolni köztisztviselőként. Magánemberként már kapitalista fejjel gondolkodnak. Közemberként szocialisták maradtak. Csak kifizeti az állam a felgyűlt számlákat, ha minden kötél szakad.
Művészeti hatékonyság helyett számokkal érvelnek. Hány néző mennyiért mennyi idő alatt, hány előadást látogatott? Mindig azt olvashatjuk, mennyi forinttal támogat egy nézőt az állam. Még sosem olvastam: mennyibe kerül egy rendező. Nemcsak képzése, hanem évekre lebontott működése. Nagyzási hóbortos díszlete, a kiállítás túlköltekezése. A próbák elnyújtása. Nem is szólva az erkölcsi deficitről, amivel előadásai elriasztó csalódást okoznak a nézőknek. Mennyibe kerül egy bejáratós igazgató éves működése? És akkor még csak arra utaltunk, amikor túlköltekezéssel, meggondolatlan kiadásokkal, számolni nem tudással lépte túl a rendelkezésére álló lehetőségeket. A pályázatoknál az fut be győztesként, aki aláígér a többinek. Szavatolja, hogy kevesebből is tudja működtetni színházát. Amint elnyerte pályázati úton az igazgatást, természetesen, élen hangoskodik, hogy ennyiből nem lehet előadásokat létrehozni, képtelenség az előző igazgatás fölhalmozta adósságot átvállalni. Törvény előírja az igazgatói poszt kötelező megpályázását. Bankigazgatók, gyárigazgatók lehetséges, hogy a legjobbak kerülnek pályázással vezetői állásba. Színházaknál nem vált be a módszer. Olyanok kerülnek néha színház élére, emberek és művek életéről döntéshelyzetbe, hogy jegyszedőnek nem ereszteném be a kapun. Fölbukkannak az elfekvőből, pályáznak, nyernek, regnálnak. Legkirívóbb eredményük, milyen gyorsan képesek anyagi csődbe vinni intézményüket. Utoljára Törőcsik Marit hurcolták meg, mert igazgatótársai magára hagyták a kasszakulccsal. De azóta nem hallottam volna, hogy valakit felelősségre vontak volna az eltapsolt milliókért.
A felelősségtől fölmentett színházba beleavatkozók védőpajzsa a pályázati rendszer. Lehet botcsinálta direktor, lehet enyveskezű, lehet korrupt, a színházból csakis a saját bevétele iránt érdeklődő igazgató a kinevezett, ha pályázati úton nyerte el tisztjét, a legnyilvánvalóbban bebizonyított alkalmatlanság esetén sincs felelős, aki odatette őt. Hiába nem kapja meg hónapokon át a műszak vagy a művészeti személyzet ledolgozott munkabérét: mindenki ártatlanul néz. Sosem kerül nyilvánosságra: ki kardoskodott kinevezéséért, Miniszterek sorban elvonulnak anélkül, hogy bocsánatot kértek volna hatra-vak a bakra
ültetésért. A szakmai zsűri hallgat, mint baksis a fűben. Az igazgatót megszavazó önkormányzat sem pironkodik. Menetrendszerűen botrányosan zárul egy-egy igazgató mandátuma. És jöhet a következő pálya-alkalmatlan. Távoztukban az igazgatók lenyilatkozzák, hogy elmozdításuknak politikai okai vannak. Lehet. Kinevezésüknek is az volt az oka. Azt nem kifogásolták.
Szolnokon lett égzengés, mivel a polgármester átnyúlt a szakmai zsűri feje felett. Igen megmérgelődött a hirtelenjében egységbe rándult színházi szakma. A polgármester beleavatkozása szabálytalan volt. Ugyanannyira, amennyire a színházi szakma kirendelt bizottságainak eddigi szavazatai is. Az utóbbi jogszerű, de korántsem fedhetetlen, nem független, nem mentes mögöttes szempontoktól. A szakmai zsűrik és kuratóriumok egyrészt kölcsönösségi ajándékszavazásokat bonyolítanak. "Ma nékem, holnap néked, édesem" - amint Madách írta. Termésforgóval működnek a színházi, kulturális, könyvtámogatási, folyóiratnak kiutalt összegeket elbíráló gyülekezetek.
A színháziak azért zúgtak Szolnok miatt, mert tekintélyükön esett csorba. Ők is tudják, hogy rossz, megbízhatatlan, ellenőrizhetetlen a pályázati rend. Oda lett azonban a presztízs.
A szakma tekintélye főként vezetőinek nyilatkozataiból áll. Időnként elmondják, mekkora eredményt teljesítettek azzal, hogy megőrizték érintetlenül a színházi helyzetet. Átmentették a történelmi fordulat előtti eredményeket. Nem kellett bezárni egyetlen színházat sem. Nem kellett lemondani kiváltságaikról. Amihez rögtön hozzá kell tenni, hogy ennek ára a színészi létbizonytalanság. Fiatal - erősen alul fizetett - színészek kényszervállalkozóként játszanak. Alacsony áron eladva jövőjüket. Az államosított színház egyik - igaz hátulütőkkel teli - vívmánya volt a színészet nyugdíjképessége. Öregségükre nem kell éhen halniok. Igaz: most is koplalnak néhány vidéki színházban. A pénzromlás, az anyagi bizonytalanság nem érinti az igazgatókat. Akad olyan rendező-igazgató, aki múlt évadban - mint hírlik - szerzői jogként 32 milliót vett fel.
A bástyaként szilárd direktorok (két kivétellel) makacsul tartják a frontvonalat. Nem annyira a színházművészet, inkább a színigazgatói mag érdekében. Szép példája ennek, amikor 1999-ben lejárt egyikük mandátuma, Jordán Tamás azt javasolta, várjanak még egy évet, amikor mindenkinek újra pályáznia kell, vagy átadni a helyet másnak. Eljött a következő év. Az ingatag direktor nyolc éve a helyén felejtődött. Gyakorlatilag egy évtizedek óta összetartó pókerparti osztja a lapokat, terjeszt fel kitüntetésekre, nevezi ki az egyetemi tanároknak hívott szakoktatókat, "fejpénz" ellenében túltermelést teremt végzős színinövendékekben, rendezőkben. (Jóllehet, tudják, hogy diplomás évfolyamoknak nem lehet állást találni.) A színházi nyomorúság kedvezményezettjei itt is terepen magukat mélyen beásott vezetők.
A színházi játékrend időközben megállíthatatlanul lepusztul. Zenés hopszasszák kiszorítják az értékes drámákat. Persze, amióta a színházi világ - világ, mindig így volt. Más kérdés, milyen művészi erővel, tehetséggel, ízléssel történik a könnyed szórakoztatás. A könnyű műfajnak nevezett bájos színházi léhaságokat többnyire ugyanolyan alantas fokon művelik, mint a Shakespeare-tragédiákat. Lassan létrejött a színházi pincérség. Nem szolgálják, hanem kiszolgálják a nézőket. A könnyebb ellenállás irányában haladva érzelmi hitelekből élnek. Elfogadják a nézők olcsó nevetését vagy sírását. Letesznek azon kötelességükről, hogy a rájuk bízott nézők ízlése előtt egy lépéssel műveljék közönségüket.
A kaotikus színházi helyzetben megrögtönözte a miniszter egy színházi törvény megalkotását. 10 millió forintot fordítottak rá, hogy elkészüljenek javaslatok, mit foglaljon magába a törvény. Nem nélkülözi a humort, hogy a javaslatokat a színházi élet átalakítására, vagy megszilárdítására ugyanazok az emberek készítették el, akik húsz éve minden kormányzatnak leteszik színházi javaslataikat, az ismert eredménnyel.
Szükség van-e színházi törvényre, mint ahogy létrejött a filmtörvény?
nincs rá szükség. A film iparág, a színház - jóllehet üzem is - művészeti ág. A filmgyártás végterméke jó esetben értékesíthető a nemzetközi piacon. A színház nem.
A színházi törvény azzal kecsegteti a színházvezetőket, hogy törvény biztosítja támogatásukat, ami természetszerűleg járna azzal, hogy minden marad a régiben. Nem próbálnak új útra térni. Új stratégiákat kialakítani. Megvizsgálni a közönség rétegeit és valóságos igényeiket. Követni a társadalmi szükségletet, amit mindeddig csak találomra igyekeztek belőni.
A színházak ezenközben meglepően jól mennek. Ennek oka nem az, hogy jók a színházi előadások, hanem, hogy sokan rossznak tartják a televíziók műsorát. A televízió elől menekülnek a színházhoz élményért. És az a kínos meglepetés éri a nézőket, hogy a színház igyekszik alullicitálni a tv szintjét.
Komoly veszély rejtőzik egy színházi törvényben. Mint minden olyan színházmegszorításban, amit nem belülről a színháziak kezdeményeztek. Persze, az előkészítés alatt álló törvényhez hozzászólt már eddig is, ezután is hozzászólhatnak a színházi emberek. A végső formába öntése mégis színházidegen, életidegen cikkekből fog állni. Az eszmecserék eddigi állása szerint a színházi törvényből csak a színház fog kimaradni.
A színház őrizze hagyományos törvényen kívüliségét. Minden, ami paragrafusokba fogná működését: a színház eredendő szabadságát korlátozza.

Szerző: MGP