Ivo Dimcsev a nemzetközi fesztivál-biznisz táncos- színész-rendezõ-zenész-performer sztárja. Vendégjátékai a szegedi Thealteren valódi események, történések (event-ek) voltak. A Lili Handel, és a Pszichózis 4.48 kultuszelõadások Magyarországon is. A Médeiát Zsámbékon rendezte egy tíz fõvel induló, majd hétre fogyatkozó nemzetközi csapattal.
Dimcsev egyik utcai performanszában óvárosi háztetőn és annak kéményén - négyemeletnyi magasban - egyensúlyoz női fürdőruhában, körömcipőben. A videointstalláció hanganyagában torzított szörnyetegmormogás az életveszélyesen kellemkedő nőalak, Volk’s Mother hangja. Groteszk és nevetséges lény a Népanya (Világanya), aki azonban bármikor a mélybe eshet. A semmibe hullás, a határok átlépése, a személyiség feloldódása kísért a rendező többi munkájában is: hasonló - lelki - egyensúlygyakorlatot végeznek színész-performerei. Ezért olyan ellenállhatatlan a bemutatók humora! Hiszen a táncos-előadó egy-egy fékevesztett őrületszekvencia után hirtelen ki tud váltani. Tesz egy groteszk gesztust, mond egy képtelen, vicces mondatot: megkapaszkodik a peremben. Nem zuhan alá, sőt diadalmasan felmutatja, hogy uralja a veszélyes mutatványt. A nézőtér ilyenkor zavartan megkönnyebbül - és felnevet.
Jelenet a Médeia című előadásból
A Médeia nem egyensúlyoz a mélység felett, ezért nem is fakad fel szélsőséges humora. Nincs benne se gúny, se apoteózis, hogy Grotowski - más Dimcsev produkciókra méltán alkalmazható - kulcsfogalmait használjuk. Pedig most is felismerhetjük a lassan zárt formanyelvvé, perfekt hatásdramaturgiává összeálló dimcsevi megoldásokat: a geometrikusan elrendezett (sorban, átlósan, oszlopban lerakott) székeket, egyenruhaszerű viseletek, a repetitív gesztusokat, a bornírtan primitív mégis súlyos angol-francia-német-magyar mondatok ismételgetését ("az emberek meghalnak", "nincs szívem", "veszélyes vagyok", "nem értem"), az abszurd vicceket, a testből kiszakadó hangokat, a torzított énekeket, a zaj-zenét, a szájba tömött ruhákat stb. A végállomás - mint a Ladányi Andreával készített Thank you-ban, vagy a Kovács Martinával létrehozott R-ben - a test roncsolása és meggyötrése. A szereplők levetik heavy-metalos (AC/DC, Kiss, halálfej stb.) cserkész ingüket, és alkoholos filccel magukra "tetoválják" a jelentést (szavakat és ábrákat), majd vörös játék pisztollyal vért spriccelnek magukra és a többiekre. Nevetgélve gyilkolnak-halnak. "Médeia vagyok" hirdeti az egyik felirat - a bőrre írt üzenet, tudatosan vagy akaratlanul, demonstrálja a lényeget: csak a (bőr)felszínen jelenik meg mindaz, aminek a testbe kellene hatolnia. Hiába dolgozott együtt többekkel (a főiskolásokkal, Kovács Martinával) a rendező, úgy látszik, hogy ennyi tréning, próbamunka nem volt elég, hogy a dimcsevi léptékben igen hosszú - több mint egy órás - produkcióban jellé váljon fizikai állapot és cselekvés. Ez még nem fizikai színház. Nem mutatkozik meg sokkoló érzékiséggel közvetlenül az individuális lelki tartalom és az általános érvényű spirituális jelentés. Kinek-kinek van egy-egy emlékezetesen sűrű pillanata, összességében viszont mintha az utcaköre rajzolt kötélen egyensúlyoznának csupán, mivel nem vitte fel őket Ivo Dimcsev a magasba.
(A rendező honlapján gyönyörű fotót találunk, amelyen a zsámbéki bázis fölé boruló mélykék ég alatt ülnek elveszetten narancsszín székeken a szereplők. Sajnos a rossz idő zárt térbe szorította az előadást. Elképzelhető, hogy a szabadba tervezett Médeia máshogy hathat ebben a határtalan távlatban.)
Perényi Balázs
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.