Vakuvillanások

Ezúttal szokásommal ellentétben nem jegyzeteltem. Bíztam abban, hogy belém égnek a képek és a hangok. Tán a szavak is, melyekbõl értelemszerûen kevesebb van itt, Szegeden, hiszen a program egyik fele deklaráltan tánc- és mozgásszínházi, és még a gyér számú prózai darabokat, megnyilvánulásokat is átitatja az összmûvészeti jelleg. /Pap Gábor/

Mindez nem véletlen, hiszen a Szemle színpalettáját összművész-alkotó, Goda Gábor keverte ki számunkra. Godát, saját alternativitás-definíciójához hűen, sem az nem érdekelte, hogy a meghívott társulat független-e (így lehetett itt a "főiskolások" Zsótér-rendezte K. mamája), sem az, hogy az adott produkció mennyire tekinthető "színháznak" (a Landscape című produkció még leginkább video-performance-nak titulálható). Bevallása szerint sokkal fontosabb volt számára, hogy az alkotók mennyire eredeti nyelveket használnak, milyen új utakat és formákat keresve szólítják meg közönségüket. Így alakult ki az elmúlt évek egyik legerősebb SZASZSZ-válogatása. Ebből és az ikerfesztivál, a vendéglátó THEALTER, MASZK Egyesület által támogatott-menedzselt előadásaiból, várakozásomban nem csalódva, bőven sorjáznak bennem elementáris képek, hangok, pillanatok, benyomások, hadd legyek hát ezúttal szertelen, s bár az elképesztően magas színvonalú fesztiválból bőven akadnának többen is, hadd emeljem ki csak a legfontosabbakat. (Nem szertelenségem okozza, hogy sajnos nem, illetve nem itt láttam olyan előadásokat, mint LA Dance Company, és az Andaxinház előadása, illetve a T.E.S.T. és a fő-, vagyis Halász Péter-díjas Keresők).

Réti Anna a Lélek pulóver nélkül c. előadásban

Lélek pulóver nélkül

Az első szószerinti vakuvillanásom (fényből és melegből csöppenek vakító sötétbe a kezdés pillanataiban) Réti Anna előbukkanó arca és tekintete, ahogy a Lélek pulóver nélkül című különös szóló végén, önmaga bábjából - saját tagjaiból, magára öltött koreografikus maszkjaiból - előlépve kinéz ránk, és közénk ül. És egy második vakuvillanás, ahogy a taps közben ki és beszökell, itt veti le igazán a bábot a valódi pillangó, a personán áthangzó személyiség. Az U-pavilon (definíció: piacból színházi célra kimetszett, dögmeleg tér) után kifejezetten hűsítő helyen talál az újabb elmémbe exponált pillanat: a Régi zsinagógában Döbrei Dénes és Varga Henrietta vásznakon áttört video-képek között mozog-játszik-táncol-énekel az 5kettőnek című előadásban, de minden élő és virtuális technikán túlmutat, ahogy egymásba kulcsolt kezeikből gyűrűt formázva, próbálnak elszakadni, kibújni, de nem lehet, és tán nem is akarnak igazán. Küzdelmes-boldog egymásrautaltság képét viszem magammal a szegedi éjszakába.

Jelenet a a Finita la Commedia Woyzeck-koncert c. előadásából

Woyzeck-koncert

Megint az U-pavilon vár, s benne a Finita la Commedia Woyzeck-koncertje. A társulat legérettebb produkcióját, egyben a nekem legjobban tetsző előadást látom a fesztiválon. Nemcsak látom, elveszek benne, mint nézőtársaim, belső fényképezőgépem végtelenített expozícióra vált, melyben a színpad és nézőtér nélküli homogén térben létezni kell és lehet, együtt Woyzeck-Fehér Ferenccel, Marie-Szenteleki Dórával és a többiekkel. Elsőnek Dórát emelem ki mégis a hosszú pillanatból, de nem azért, mert először van színpadon, hanem azért, ahogy: Juhász Anikó eddig a háttérben dolgozó munkatársát szépen és fokozatosan csempészte be az előadásba, méghozzá annak kellős közepébe, úgy, hogy ott az alternatív szféra egyik legerősebb színésze, Fehér Ferenc mellett válik vele egyenrangú főszereplővé.

Külön szépség az a jelenet, amikor az ő képzőművész lénye csap át színészi minőségbe: egy Woyzecket helyettesítő szék lábához hozzáfűz egy kis gyöngyökből álló hosszú karácsonyfa-díszt, és mintha gyeplő lenne, a lánc két végénél fogva hajtani kezdi. A levegőben elképesztő, szinte virtuális formák alakulnak-hullámzanak, egy rögzíthetetlen ezüst-kép?szobor? villódzó, érzékcsaló installációját hozva létre. Az egyszerre vizuális és kinetikus üvöltést, a könyörgő és dühös asszony fékevesztett energiáit, a széklábak csendje nyeli végül el. De nemcsak a férfivel, a tévéből ránkgagyogó valódi virtualitással, a saját gyerekével sem lehet kapcsolata, és ez abban a pillanatban a legdrámaibb, amikor bébiétellel próbálja megetetni a képernyőt, a metaszinten is maga által teremtett képet (a videorészletet ő alkotta). Ugyanilyen szépségben simul össze a concertáló Woyzeck figurája a darabban magát újraalkotó Fehér Ferenccel. Az alak autizmusát akusztikusan tökéletesen leképező borzasztó mély doromb-ének (finom gitárkísérettel) az ő találmánya. A többször visszaköszönő motívum végig hangfelvételről jön, és nagy becsapás, amikor a produkció vége felé Feri szinte észrevétlenül, az egyik sarokból játssza be nekünk élőben ugyanezt a témát, így jutva el az őrület virtualitásától önmagához. O. Caruso-Juhász Anikó ezúttal többszörösen csodát tesz, nemcsak plasztikusan elmeséli, de régi és újdonsült alkotótársaival a saját nyelvén alkotja újra a lassacskán mitikussá váló történetet.

Kijevi DAH Színház


A kijevi DAH Színház III. Richard-prológusában jó ideig csak a hangok kötnek le, nem a látvány: álarcos alakok mozognak-táncolnak egy nem túl épületes koreográfiában, amelyből mimetikus módon bontakozik ki előttünk a darab története. Ám mindezt jó ideig képileg is felülüti, s valódi koncert-élmény ad, ahogy egy hátsó emelt térben, szemközt velünk, népviseletben játszik-énekel a DahaBraha etno-zenekar. Egy férfi dobkísérete mellett három fiatal lány zúdítja ránk extatikus szláv harmóniáit, énekkel-szavakkal mesélve közben történetet. A produkció felénél a halálban individualizálódó, maszkot levető színészek, vagy egy kereszt két végére feszített gyermeki maszk-pár látványa révén mégis hatni kezd rám az előadás, ráadásul Vlad Trojszkij rendezése kínál még egy záróeffektet, melyben végre a játék terét is átzengeti: a csatajelenetben felülről alálógatott botokkal vívnak a színészek, csapásaik szervülnek-feleselnek a zene ritmusával. A szép ám kissé belterjes rituálé a végére találja meg a nyelvet, mellyel akár végig kommunikálhatott volna velünk. Így elsősorban a hangképeket őrzöm.

Juhász András és a Don’t EAT group Landscape-ével ugyanez a gondom, csak itt a rendkívül erős filmkép nyomja el az előadás élő szereplőit. Egy ötszörösen meghajlított, fehér "szárnyasoltár"-vásznára vetítve látjuk a kereszttel közeledő csoportot a Deák-téri villamosmegálló betonárnyékaként. A Krisztus-alak koronájának tövisei apró kamerák, melyek ötféle szögből veszik, s a megtört vásznon ötféle síkban közvetítik a képet a maga realitásában. A már szegedi térben előttünk heverő hatalmas videoszalag-halomból aztán előbukkan az élő Krisztus-alak is: a csukott szemű Peer Krisztián. A filmen látott kamera-korona a fején, de a vásznon már az élő képet látjuk, magunkról. Ahogy a film a színházat, az erős terv és gondolat valahogy úgy nyomja el az élményt, így a filmképet őrzöm elsősorban.

Jelenet az SZFE K. mama c. előadásából

K. mama

Rekkenő hőségben egy bérház belső udvaráról és gangjairól nézzük másnap a színművészetis Asher-Novák osztály K. mamáját, a szereplők hol fölöttünk, hol alattunk, hol közöttünk, az élet még a galambok rebbenő táncát is beleszövi az előadásba. Brecht "epikáját" személyes történelemmé transzponálja Zsótér Sándor: koszlott hátsó udvarok, átjáróházak háborús nyomorúsága a képzeletbeli köntös, de testet a játszók adnak, azzal, ahogy lehetetlen távolságokat átmozogva közlekednek e konstruált valóságban (a "konstruktőr" most is Ambrus Mária). Elsősorban a K mamákat, Kiss Diana Magdolnát és Roszik Hellát fényképezem, és a néma Katrin szerepében revelatívan játszó Szilágyi Katalint: az ő diszkrét jelenléte olyan fekete lyuk, ami magába nyeli, szinte felülbírálja az expresszívebb pillanatokat. Felejthetetlen, ahogy végig tesz-vesz, a gangon például a virágokkal manipulál, és ahogy az utolsó dobos jelenetben zongorázik: két halott testvére (Tarjányi Tamás és Mátyássy Bence) előtte, a bérház kövén fekve énekli a Don Carlos Szabadságkórusát. A songok egyébként a kiváló interpretációk révén nem betétszámokként hatnak, hanem valóságos áriák: különösen Roszik Hella lépcsőházi dalában érzem ezt, ahogy négy emeleten át fölfele mászva ki-kinéz közöttünk és ahogy minden törés nélkül köt egymásra prózát és éneket. (Szinte minden szereplő zenél is, a játszók hangszertudásukat mozgósítva, saját képükre szabva formálják át a partitúrát.)

Kiss Dia K. mamája naiv, becsületes proletár, mintha a figura lelke lenne, míg Roszik Hella a szellem és a test. Szinte hihetetlen, hogy ilyen fiatalon, milyen mélyről jövő rezignációval  képes végigélni azt a jelenetet, amiben az alkudozás végén elveszti egyik fiát.

Urbi et orbi

Másnapra is marad még fényképezni való Urbán András Társulata Urbi et orbi című előadásában (Pilinszky darabja inkább csak vonatkoztatási pont a produkcióban) egy terápiás csoport tagjai boncolják egymás lelkét. A középen lévő alak egy ívlámpa fényében állva válaszolgat a közönség körében ülő kérdezőknek, mindnyájuknál mikrofon. A katolikus gyónás aktusára voltaképp rákopírozódik a vallatás, de itt a tét nem politikai, hanem egzisztenciális: végletes lelki nyomorok, bűnök nyers analízisét látjuk-halljuk, jó ideig humoros hangütésben, hogy aztán annál brutálisabb akciókba, verbális és cselekvő vezeklésekbe torkolljon egy-egy vallomás. Utolsó szegedi pillanatfelvételem is elnyújtott expozíció, s az egyik legelementárisabb színészi szekvencia a fesztiválon. A két lányszereplő egyike középre kerülve monomániásan közli, hogy faszt akar, majd kórusban mondja-mondatja társaival a szót. Eközben mintegy mellékesen válaszolgat a többiek kérdéseire, kiderül, hogy pedofil élménye okozhatta lelki betegségét, majd az elfojtott, magába láncolt trauma kibukik, a színésznő hirtelen apokaliptikus üvöltésbe csap át, melyet megrendítő belső erővel visz a végletekig. 

Most, így utólag tűnik fel számomra, hogy a szegedi produkciók, de különösen a Goda Gábor válogatta versenyprogram előadásai milyen komoly szerepet szánnak nekünk, nézőknek, mennyire fontossá válik az, hogy hogyan is reagálunk arra, hogy ha, a legattraktívabb formák maszkjaiban is, de mégiscsak az élet jön szembe velünk. A sétáló, homogén terű előadásokon, vagy éppen közénk ülő művészeken túl, ez nem pusztán formai kérdés. A nyitott szerkezetű, nem egy kaptafára legyártott műalkotások ugyanis arra vezetnek rá, hogy mi, a közönség, tevékeny és fontos újraalkotói, személyes "válogatói" vagyunk azoknak a pillanatoknak, amiket szemünk blendéje meglát, észrevesz, rezgő dobhártyánk felfog abból a színes és hangos kavalkádból, amit (biztosan állítom), színházművészetünk első vonala, újító, kísérletező szellemei tárnak elénk. Jóval erősebben kell rákérdeznünk ugyanis önmagunkra, bevett sztereotípiáinkra, szabadságunk fokára. És kérdéseinknek, meditációinknak végre valahol igényes fóruma is van: a szegedi Grand Caféban, a szakmai beszélgetéseken arról folyik a szó, amiről kell. Nem azon van a hangsúly, ki szólal meg, hanem azon, hogy maguk a gondolatok hogyan simulnak össze, vagy épp feleselnek egymással. Ránk tett hatásokból indulunk ki, kérdezünk-válaszolunk. Az üres és elemzetlen minősítések helyét átveszi az alapos és megfontolt véleménynyilvánítás, és nem kínos a csend, mert tartalma van. Mindezért köszönet Sebők Borinak, Miklós Melániának, Jászay Tamásnak és Deme Lászlónak, akik "higgadt elemző hangon" (copyright by Sándor L. István), tárgyilagos felvezetéseikkel alapozták meg a délutánok szellemi légkörét, az eszmék igényes cseréjét. És persze köszönet Balog Józsefnek, Szögi Csabának, és munkatársaiknak, akik szervező munkájukkal mindezt lehetővé tették, és reméljük, lehetővé teszik a jövőben is.

Pap Gábor
Fotók: Kenyeres Csilla