Egyedül nem megy - A Marica grófnő Szegeden

Egyedül nem megy: Nagy Ervin és ifjabb Zsuráfszki Zoltán
A Marica grófnõ Szegeden
Minden nagy: a színpad, a nézõtér, a színpadon a két meghatározó díszletelem - hegedû és piros magas sarkú cipõ -, a zenekar, a kórus, a tánckar. Kálmán Imre Marica grófnõje is nagy, azazhogy nagyoperett.
Szegeden a Dóm téren Eszenyi Enikõ birkózott a mûvel és a nagysággal - nagy ötletdömpinggel afféle huszárrohamot vezényelt.

Jelenet a Marica grófnő szegedi előadásából

Például csak járműből is akadt jó néhány: autó, traktor, motor, bicikli, roller, tricikli, tandem, talicska és kerekesszék... Ja, és hőlégballon. Nem igazi, hanem rajzolt-festett. És kötélen (ez is jármű, ha húzzák) függeszkedő-repülő cigányprímás. Állat is volt: félig kerekes tehén (két lába kerék, a másik kettő emberé, és egészen igazi ló. És volt tűz meg víz - ez immár hagyomány, és a nagy tér által kikövetelt látnivaló. És volt pohár-földhözcsapás - mint az indulat kifejezésének messziről is jól látható eszköze...
A produkcióban szerepelnek énekesek és színészek - erősen kettévált a szereplőgárda. Az énekesek szépen énekeltek - de a színészek is jól, és ők még játszottak is, ki így, ki úgy. Volt, aki tudta, hogyan kell tapsos belépőt produkálni, volt, akinek az abgang sikerült. Volt, akinek egyik sem.
A nagyszabású díszlet idővel - ha láthatatlanná nem is, hiszen ehhez túl monumentális, de - jelentés nélkülivé vált. Az operett egyszerű meséje meg szép lassan hömpölygött a giga-boldog végkifejlet felé: mindenki szereti egymást, mindenki gazdag és mindenki gróf, hál’ istennek...
Nem gondolnám, hogy írtam volna az előadásról, ha minden úgy történik, ahogy elképzelték. De nem úgy történt: ezért aztán ritka élmény volt, mert hátborzongató színházat láttam, igazit, tétre menőt, élesben. Igaz, ezt a színházi vonulatot az élet és a vak véletlen, nevezetesen a táncoskomikus-Zsupán Kálmánt játszó Nagy Ervin balesete írta.
Nagy Ervin úgy játszotta Zsupán Kálmánt, hogy - részleges bokaszalag-szakadás miatt - az egyik lába bokában rögzítve volt: járni is alig tudott, nemhogy táncolni. Mindezzel együtt energikusan játszotta, hogy mozog, még azt is játszotta, hogy táncol; mert játszott mindene, az arca, a teste, a keze, a lába - csak a bal bokája nem... A nagy táncszámokhoz azonban erre a bokára is szükség lett volna - és a kellő pillanatban a színpadra penderült egy fiatalember, pontosan Nagy Ervin táncos helyére, és parádésan, frenetikusan eltáncolta: Nagy Ervint. És mire a primadonna a karjaiba omlott - már Nagy Ervin karjaiba omlott, hiszen a fiatalember eltűnt, köddé vált, mintha ott sem lett volna. És akkor tűnt fel megint, amikor ismét hiányzott egy bal boka.

Jelenet a Marica grófnő szegedi előadásából

Ifjabb Zsuráfszki Zoltán - aki egyébként a néptánc-jeleneteket koreografálta -, ő volt ez a fiatalember, aki nemcsak tehetségesen és átütő erővel, hanem szerényen és sok humorral játszotta a dublőrt vagy táncos "magyar hangot". Egyszerre látványosan és láthatatlanul, egyszerre odaadóan és visszafogottan - olyan színészi intelligenciával, amilyenre csak a nagy, érett színházi emberek képesek, már aki egyáltalán... Neki is köszönhető, hogy miközben ő táncolt, a mellette ügyesen és lelkesen tébláboló Nagy Ervint egy másodpercre sem lehetett nem nézni, hiszen ő is vitte tovább a figurát, a helyzetet, mindent, csak épp egyhelyben topogva.
Csodás összjáték volt ez. Belefért némi verbális reflexió a rendkívüli helyzetre, egy-egy gesztus, ami extra poénná vált. És egy furcsa "kiterjesztés" jött létre: a kettő ember egy ember volt, ott és akkor, a tánc idején.
És amúgy is, egyébként is: ennek az előadásnak a legjobbja a Zsuráfszkival gazdagított Nagy Ervin volt. Nemcsak azért, mert bennük megjelent egy figura, megjelent az a reflexív viszony, amelyben ezt az egész előadást tartani kellett volna ahhoz, hogy jó legyen. Hanem mert a balszerencséből nagyon tehetségesen extraprofitot nyertek: a színház legsajátabb, elidegeníthetetlen lényegét mutatták meg.

Csáki Judit
Fotó: Szkárossy Zsuzsa