Mirandolina

Mirandolinát szeretjük, Mirandolina mi vagyunk; megcsaltak és megcsalók, nõk, férfiak. Goldoni fogadóskisasszonya mindannyiunk szívének csücske, udvarolunk neki, elcsavarjuk a fejét vagy õ a miénket, derûvel nézzük szeszélyeit, akarnok durcáit, finom praktikáit, zabolátlan hisztijeit; kecsét és báját.

Tóth Ildikó, Mihályfi Balázs és Cserhalmi György a Mirandolina című előadásban

Ha valami, hát a kétszázötven éves Goldoni-komédia igazán alkalmas vidám nyári bolondozásra, bársonyos estéken lélegző csöndben, tücsökzenére bólogató ősöreg fák közt egy kis laza kacarászásra, magunkba nézésre.

Novák Eszter rendező bizonyította már néhányszor, hogy reneszánsz- és Goldoni-vígjátékok avatott mestere, elég a pár évvel ezelőtti, Tatabányán készült, majd a Millenárison továbbjátszott Virgonc hölgyekre gondolni. Most is üde virgonckodókat visz színre. Egy rátarti, bűbájos fogadósnőt (Tóth Ildikó játssza), akibe, úgymond, belezúg a férfinép, egy nőgyűlölő morc férfiút, aki eltaknyol az első útjába eső méretes banánhéjon (Cserhalmi Györgyre osztatott e remek szerep), s egy öregecske lovagot, aki aprócska ciprusi borosfiolákkal operál vaskos burgundi flaskákkal szemben, szeriőz gesztusokkal és bókokkal, avíttas dumákkal és kopottas férfirajongással (Magyar Attila ad neki alakot).
Sediánszky Nóra fordításában játsszák a darabot, első hallásra gördülékenynek tűnnek a dialógok, ülnek a verbális poénok, s a játékosok is igyekeznek mindent megtenni a sikerért. Tóth Ildikó Mirandolinája bakfisként repked, térül, fordul, perdül, cikázik. Eszes csajszinak látszó éteri leányzó, de ő is hamar megperzselődik. Számítóan kezd ki a mord lovaggal, Rifaprattával (Cserhalmi György), dekázik, durcáskodik, mórikál, édeskedik, aztán csak elolvad a nagy nőgyűlölő karjaiban. Fehércseléd, férfikarokban. Megjátszott ájulása maga a nagy halál, a pasikat büntető durcái több mint átlátszóak. Cserhalmi ruganyos léptekkel, a szokott, hihetetlen lazasággal és némi malíciával adja az elcsábuló, marcona férfit. Szakadt, sötét gúnyában érkezik (jelmez: Zeke Edit), mint afféle vadóc szegénylegény, akinek kutyái azért fontosabbak holmi nőszemélyeknél, s viharvert, dacos lovagként kullog a játék végén. Ül, ül - csitítgatja a repkedő Mirandolinát, ahogy gazdi szokta házi kedvencét; kettősük a fogadósnővel inkább intellektuális, mint érzéki viszonyt mutat. Ha magába néz, s szenvedélyeit mérlegelve önvizsgálatot tart, látjuk könnyed mozdulatain, azért ezt a nagy hevületet nem kell olyan komolyan venni. Mint ahogy a vetélytársakkal folytatott hajcihőt sem: komótosan párbajba bonyolódik a gyémántokat villogtató másik lovaggal (Schlanger András), ám összecsapásuk szép lassan átcsusszan rituális játékba, szépen koreografált bohóctréfába.

Tóth Ildikó a Mirandolina című előadásban

Az előadást a fogadósnő és Ripafratta újra meg újra nekilóduló, majd néha elfáradó viadala élteti; a mellékszereplők rajza jócskán elnagyolt és vázlatos. A fogadóba érkező színésznők (Borbás Gabi, Kovács Vanda) sokszor kész panelekből építkeznek, Magyar Attila kimódoltan öreges Forlipopolója pedig hosszú epizódokon keresztül majdnem egy regiszteren szólal meg. Kárpáti Péter dramaturgként nem bánt szigorúan Goldonival: alaposabb húzást jócskán elbírt volna a játék. Az előadás döccenői, és sajna, nem ritka ritmusproblémái plasztikusan mutatták ezt: többszöri nekifutásra, a drámai feszültséget kioltva ért véget a játék.
Mirandolina meg, szegény, darab végi szózatában már hiába ágált a pasik tűrhetetlen önzése ellen, az egyébként fegyelmezett és lelkes nézősereg addigra sietősen cihelődni kezdett, jobb napokra halasztva az örök dilemmák feletti meditációt.

Kovács Dezső
Fotók: Szkárossy Zsuzsa