Se álom, se vágy

Kállai Katalin interjúja Cserhalmi Györggyel.

- Hiányzik egy igazi rosszfiú ebből a mai színházi szakmából.

Cserhalmi György: Kinek?

- Egy olyan belemenős...

Cserhalmi György: Ha a rám gondol, én már nem vagyok "fiú". Hatvanéves vagyok. És ennyi idős korában az ember nagyon nevetségessé tud válni. Ideig-óráig fönntartja az érdeklődést - minél tovább, annál jobb -, de aztán kikopik az időből.

- Engem zavar, hogy mostanában folyamatos számadásra kényszerítik. És tessék, most megtettem én is.

Cserhalmi György: Engem nem zavar. Típuskérdésekre típusválaszt adok.  Ha hazugságot kérdeznek, akkor én nem akarok megfelelni semmi másnak, csak a hazugságnak. Egyszerűen azt kell hazudni, amit kérdeznek.

- Közben meg azt látom, hogy hihetetlenül őszintén nyilatkozik. Olykor talán túl őszintén is. Volt, hogy megbánta, amit kimondott?

Cserhalmi György: Nem én. Miért gondolja?

- Az őszinteség sérülékennyé tesz.

Cserhalmi György: Van, amihez ragaszkodni kell. Ilyen az igen és a nem. Ezek alapszavak, nem lehet őket megkerülni. Adott pillanatban igent vagy nemet kell mondani.

- Életében először mondott igent egy rendezésre. Aztán a Pillantás a hídról zalaegerszegi bemutatója után kapott hideget, meleget.

Cserhalmi György: Mikor elvállaltam, nem szerepelt a szempontjaim között, hogy majd jól belém fognak rúgni, hogy jaj, istenem, akkor velem mi lesz, akkor talán adjuk vissza inkább... Ugyanakkor kihívásnak sem tekintettem.

- Hanem minek?

Cserhalmi György: Megrendelésnek. Sima megrendelésnek.

- A szerepekkel is így van?

Cserhalmi György: Abszolút. Nem kell itt se vágy, se álom. Minek?

- Ez kicsit cinikusan hangzik. De mondhatnám azt is, hogy a bölcs ember rejtőzködése.

Cserhalmi György: Egyik se. Őszinteség.  Azok, akik munkát adnak nekem, kívülről sokkal pontosabban látnak engem.

- Ön is pontosan látta a színészeit?

Cserhalmi György: Igen.

- Színészként vagy rendezőként?

Cserhalmi György: Rendezőként. Hogy máshogy?! Bááár... Azt bevallom önnek, hogy jelenetet jobban tudok rendezni, mint teret. Bizonyos szempontból viszont nincs nagy  különbség, hasonló érzés volt ez is, mint mikor kapok egy nagyon fontos szerepet. Akármi van, profiként kell viselkedni. Lehet, hogy eleinte ez csak viselkedés, de az ember beleszokik, és végül a részévé válik. Nem olyan mágikus. Ki kell menni a műhelybe, és elmondani, hogyan képzeled a színpadot. El kell menni a jelmeztervezőhöz, és meg kell mondani neki, hogy eggyel praktikusabb ruhákra gondolsz. Állandóan egy mappával a hónod alatt kell mászkálni. Ilyen egyszerű. Lehet, hogy mostanában nem annak látszik, de ez is egy szakma. Élni kell a lehetőségekkel. Ha van egy varrógéped, és tudod, hogy mit lehet csinálni vele, akkor abból sok minden kijöhet. Ha nem tudod, akkor meg teljesen mindegy.  
Szóval láttam, hogy van egy ember, aki nagyon komoly színész, és  van egy másik, aki nagyon komoly színésznő, és ebből sok minden kijöhet...

- Ilyés Róbertre gondol?

Cserhalmi György: ...igen, és Papp Lujzára.

- Miért nem látszik mostanában szakmának?

Cserhalmi György:  A rendezés? Tudja, én olyan színházi világban nevelkedtem, amely rendkívül komolyan vette magát. Beleértve az akkori főiskolát.

- Ezek szerint a mostanit nem tartja igazán komolynak. Az akkori egészen más volt?

Cserhalmi György: Én azt is utáltam. De visszanézve igazi aranykornak tűnik.

- Miért utálta?

Cserhalmi György: Ahogy mondani szoktam, az összegyúrt masszából pogácsát szagattak belőlünk.

- De nem hagyta magát.

Cserhalmi György:  Azért maradtam meg.

- Ön szerint valamifajta átrendeződésre lett volna szükség a színházi szakmában?

Cserhalmi György: Nem. Nem átrendeződésre. Egyszerűen nem kellett volna "berendeződniük" a különféle pártokba. Azt kellett volna mondani, hogy, na! Végre nem vagyunk kiszolgáltatottak, ahogy annak előtte.
De visszatérve a főiskolára. Mi baromi szerencsések vagyunk, hogy abban a korszakban lettünk színészek. Megtanultuk, hogy nem szabad csak a szerencsére bízni magunkat. Marhára kell melózni, és akkor előbb-utóbb észre fognak venni.

- Kinek a véleményére ad?

Cserhalmi György: Hát, nem szeretnék kiadni embereket.

- Kínos lenne?

Cserhalmi György: Jaj, dehogy. ...Na, jó. Azt mondom, Székely Gábor.

- És kinek a véleménye hiányzik?

Cserhalmi György: Ó, korosztályok mentek el. De nem csak erről van szó. Kaszál harmincasokat, negyveneseket is. A Bertók Lalinak például mi köze volt a halálhoz, tessék mondani?!

- Gondol a halálra?

Cserhalmi György: Nekem a haverom. Én rendbe' vagyok vele.

- Mióta?

Cserhalmi György: Gyerekkorom óta. Református nevelést kaptam, amiben a halál fontos dolog. Igazából nem is nagyon kell félni tőle, hiszen úgyis jön. Nézem a macskáimat meg a kutyáimat. Nagyon sokat temettem már el. Nekem jobban fáj a pusztulásuk, mint nekik. Annyira megrendítő egy állat halála, és az ember ehhez képest rettenetesen hisztérikus.

- Hány macskája van?

Cserhalmi György: Eltemettem már harmicat, negyvenet...

- Az nem lehet.

Cserhalmi György: Dehogynem. Tele van a kertem cicákkal meg kutyákkal. Nagyon komolyan rámegy az ember. De mondok még személyesebbet. Végignéztem a nővérem rettenetes halálba menetelét, és az mindenre megtanított. Három éve halt meg, és azóta azt gondolom, hogy a halál megkopott sarkú, ócska dolog. De nem kell tőle félni.

- Van olyan, amit csak a színpadon mer kimondani, máshol nem?

Cserhalmi György: A színpad sok mindenre alkalmas. Bizonyos napokon kimondok valamit egy szerepben, amit ugyanabban a szerepben máskor nem.

- Mitől függ?

Cserhalmi György: Van valamifajta kisugárzása a nézőtérnek...

- Tehát a nézőktől?

Cserhalmi György: Azt hiszem, igen.

- A Mirandolinában történt ilyen?

Cserhalmi György: Nem is tudom. Kicsit kinlódtunk vele itt Keszthelyen, és csak most kezdtük a közönségnek megmutatni. Szabadtéren mindig nehezebb, mint egy kőszínházban, de azt kell,  mondjam, volt már egy-két helyes pillanat!

- Sértettség van Önben?

Cserhalmi György: Sértettség? Azt végképp nem tudom, mi lehet.

- De időnként mondja, hogy a cseh film, meg itthon nem veszik benne észre... Való igaz, a cseh filmjei sokszor nincsenek is benne a magyar filmográfiákban.

Cserhalmi György: Ez nem sértettség, csupán szemrehányás. Hogy milyen "jó" volt a szocializmusban, mert ott létezett egyfajta kultúrkapcsolat, egyfolytában néztük a cseh filmeket, és mikor ott jártam, csodák csodája, ők is látták a magyarokat. Ez most eltűnt. Élünk itt a saját kis világunkban, és azt se tudjuk, hogy ki ír ott, ki fest ott, ki épít ott, ki zongorázik ott, vagy ki ott a karmester. Itt meg nem érdekel senkit, hogy én csinálok cseh filmeket is. A legutóbbi ott volt az Oscaron, és?

- Filmet nem gondolt rendezni?

Cserhalmi György: Nem tudok én rendezni. Van egy-két jó ötletem és kész.

- Mi vette el a kedvét a rendezéstől?

Cserhalmi György: Semmi. Most is készülök egyre, Forgách András írja az Utas és holdvilág színpadi változatát. Azt mondják, hiányszakma, de ahova nézek, minden bokorban látok egy rendezőt. Csak nem biztos, hogy meg tud egy darabot rendezni. Zalaegerszegen nyilván azt gondolják, hogy én képes vagyok rá. Jó, megpróbálom. De nem akarom vele megváltani a világot.

- Akkor mit akar?

Cserhalmi György: Hogy a közönség szeresse. Én ilyen maradi vagyok.

- Mit tart a legnagyobb értéknek a mai magyar színházban?

Cserhalmi György: A társulatot.

- Tudtam, hogy ezt fogja mondani.

Cserhalmi György: Nem volt nehéz kitalálni. Az a legfontosabb. Európa nyugati fele még csak most kezd rájönni. Nálunk meg most kezd leépülni. Marad a kenyérharc. Nem arról van szó, hogy a fenébe lehet igazán jó színésznek lenni, vagy színésznőnek, vagy rendezőnek.

- Régen hogy volt?

Cserhalmi György: Major Tamásnál nagyon fontos volt, hogy ki, milyen művész. Még akkor is, ha utálta őt. Ma nem ezt látom.

- Ezzel együtt mind a mai napig generációk számára ön az idol.

Cserhalmi György: Ezt nem tudom. Volt egy időszak, valóban. El is tartott a nyolcvanas évek, jó, a kilencvenes évek derekáig. Akkor még hőbörögtem párat az egyik televízióban.

- Sztárnak is nevezhettem volna...

Cserhalmi György: Na, arról ne is beszéljünk. Az Magyarországon lejáratott dolog. A nevüket ki nem ejtem a számon. Egyébként is, hány magyar sztárt ismernek Bécsben, Prágában, vagy Berlinben?

- Pozitív értelemben is lehet sztárnak lenni.

Cserhalmi György: Hát, én nem vagyok sztár. A furcsa az, hogy még csak színésznek sem gondolom magam.

- Akkor minek?

Cserhalmi György: Nem is tudom... Csak jövök és megyek. Néha ott vagyok, néha meg nem.

Kállai Katalin
Fotó: Szkárossy Zsuzsa