Még lüktet a falu, miközben megkezdõdött a visszaszámlálás. Elsõ nap még irtózom a hangyáktól, a Toifor Kft. kihelyezett mellékhelyiségeitõl, ma: koszos lábamra zoknit húzok... Az elmúlt kilenc nap alatt a Völgylakók birtokba vették a Völgyet, annak lakói befogadták õket: erre ma reggel hétkor döbbentem rá, amikor kimásztam a sátramból.
Reggel 7 óra, Pula. Egy kékköpenyes öreg úr bukkan fel a buszmegállóval szemközti házból, lassan halad át előttem, közben a Nagyvázsony felé kanyargó utat a napsugarak és a páracseppek nedvesítik be. Kiállok az út szélére, hogy a jól megszokott módon: stoppoljak. Ez a Völgylakó alapvető entitása. Azonban a berögzült mozdulatot némi zavar követi, melyet a falubéliek figyelme vált ki belőlem. Miért akarok stoppolni, amikor amúgy is jön fél óra múlva a busz? - érzem a rám szegeződő tekintetek mögött. Valóban - ám a felgyülemlő ellenérzések ellenére lelépek az útpadkáról. De ki a fene fog engem felvenni reggel hétkor? Alszanak még a Völgylakók és a Völgylakókat támogató sofőrök, csak civilek közlekednek az utakon. A 7 órai petendi hangmeditációra már biztos nem érek oda, noha sejtésem sincs róla, mennyi ideig tarthat egy ilyen összejövetel. (Utólag kiderül, hogy a dolog nincs kezdési időponthoz kötve, amikor a hangmeditáló mester felkel, akkor kezdődik a kurzus.) Irány Kapolcs, háromnegyed 8.
Stop. Öttagú női egylet vesz fel egy hatalmas terepjáróba. Szőke András osztályfőnöki órájára megyünk, én meg Kapolcsra jógázni; beszorítom magam hátulra hatodiknak, virágos kis pulóveremben ezoterikus poszthippinek nézhetnek.
 | | Az eget tapogatva | |
Kapolcson némi kavarodás, a Malomsziget helyett a Gástya-árokban lesz az óra - tudom meg néhány polifoamos lánytól. Ráeszmélek, a legkevésbé sem öltöztem úgy, mint aki jógázni készül, valahogy mégiscsak feltalálom magam, a cicanadrágom immáron jóganadrág: belefekszem a fűbe, polifoam-nélküli állapot, a Nap az arcomba vakít, szemüveg-nélküli állapot, az energiák állítólag föl s alá áramlanak bennem. Mindenesetre jól érzem magam. Jó érzés a sok üléstől, cigaretta- és kávéfogyasztástól eltespedt testemet megmozgatni, bár némi zavart érzek magamban, amikor négykézláb, tenyérre támaszkodva az üvöltő oroszlán pozíciójában kell(ene) üvöltő oroszlánként viselkednem.
Stop. A jóga által felébresztett energiáim leginkább egy kávé (és egy cigaretta után) vágyakoznak, miközben exhibicionista sofőröm saját versét szavalja: szavam nem lehet, nekem tesz szívességet, Kovács Géza nevű költő barátját nem ismerem. Ismét Pula. Próbálom magam idegenként érezni ezen a helyen, hiszen most vendégként vagyok itt (ahogy Fehér Anna blogíró-kolleginám mondaná: "VIP-blogíróként"), a
Karaván együttes koncertje és táncháza következik.
 | | Szabadon | |
A roma együttes női tagjai gyönyörű selyemruháikban lüktetik felénk:
alabej tubbé, alabej tubbé, alabej tubbé, zsamózsa. Leng a pulai szélben a legifjabb zenekartag, Niki selyemsála, tanulom tőle a roma néptáncot, a Bárkakert porába burkolózom. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy levetem a cipőmről magam, hogy autentikussá váljon a domboldal porában újonnan szerzett tánctudásom, de mire eljutnék a zoknihúzásig, véget ér a tánc, s mehetek tovább.
Stop. Egy fiatal pár vesz fel Mercedesébe, Petend és Kapolcs között félúton leállnak; hömpölyög a tömeg "a völgy szíve" felé, velük tartok én is a kilométeres kocsisor között. A szalagkorláton ottfelejtett fakókék törölköző és kispárna. Kapolcson belevetem magam a
vásárosok forgatagába: megtudom, hogy ha szakrális helyeken kirándulok, megváltoznak a rezgésszámaim és az auraszíneim. Az aurafotós szeretne másokkal is foglalkozni, nemcsak velem, lesz mélyebb előadása is a Magyar Szigeten, menjek oda, amúgy meg 1500 HUF/aurafotó. Igazi unikum-udvarba kerülök: megkóstolom a Kárpát-medence legjobb szederlekvárát, ami Szerbiából érkezett Kapolcsra, igazi meggymaggal töltött plüssállatokat tapogathatok. Készül a cipzár-táska, készítője ugyanolyan mogorva, mint pár nappal korábban (pedig igazán jóképű egy fiú), nem csodálkozom, hogy a táskák csak gyűlnek körülötte. Tovább barangolva az udvarban egy antikváriumra bukkanok, kapható itt minden: A kalotaszegi népi hímzés szókincsétől A csíki székely krónikán át Osho: A fű nő magától című könyvéig.
 | | Botozós | |
A kapolcsi
LeaderVölgyben két gimnáziumi osztálytársamba botlok, hadd mutassam be a feleségem, hol is dolgozol pontosan, mit is kell csinálnod ott, ahol dolgozol, visszajáró vagy (mármint a Völgybe)? - záporoznak rám a kérdések, pár másodperc erejéig interjúalannyá válok, pillanatnyi identitásvesztésemet az
Apte Táncegylet mezőségi táncba forgatja át. Az együttest a
Tegnap zenekar kíséri
Cseh Tamás vezetésével (a névre azonnal felkapom a fejem): megtudjuk, hogy először lépnek fel az Apte Táncegyüttessel, az információ valószínűleg mentegetőzés, ám ennek okát nem értem: energikus legények és almaarcú, mosolygós lányok ropják tűéles táncukat.
 | | Létramese | |
Újabb helyszín, újabb táncelőadás, a
Bozsik Yvette Társulat Létramesék című kortárs táncelőadását láthatjuk, a fiatalabb generációnak ajánlva. Kissé késve érkezem az előadásra, így helyet már nehezen találok a kisgyerekes dömping közepette. (Mivel matekból sosem voltam túl jó, nem tippelném meg, hányan nézték az előadást. Reprezentatív emlékem a darabról: egy anyukával való helyfoglalási konfliktus, ami némi árnyékot vet az órák óta tartó jókedvemre.) A színpadon megszámlálhatatlan mennyiségű piros, rózsaszín, zöld és sárga létra, hol felbukkannak, hol eltűnnek, ahogy a "lélek lép a lajtorján". Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Zelk Zoltán, Csukás István gyerekverseivel együtt előkerülnek a különböző táncstílusok is: "Tűztáncot jár három törpe" - a táncosok pedig törzsi táncot. A kilakoltatott süni balettozik, a két fiútáncos derekára felkerül egy pótláb, hatlábú duettükre sokáig emlékezni fogok.
 | | Égből pottyant legény | |
Margóval, a fotóslánnyal átkeveredünk Dörögdre, a
Tisza Táncegyüttes napzáró néptánc-előadására, itt már teljesen elvesztem a fonalat, beleforgatom magam a forgatósba. A szomszéd házból előkerül egy bácsi, karöltve figyeli kertjében az élettel teli fiatal legényeket, egyszer talán ő is így járhatta, gondolom. Margó remek képeket készít, én meg elveszített időérzékkel kavargok át egyik faluból a másikba, bárkivel szóba állok, fajra, nemre, korra való tekintet nélkül.
Stop, ismét Pula. Az otthonosság érzetével bújok be biztonságot jelentő sátramba.
 | | Zenész a sötétben | |
Lajkó Félix koncertje nekem már csak álomkép marad.
P.S.: A púderem fedeléről lekopott a felirat, a szemceruzám a hőségben megolvadt, a naptól kijöttek a pattanásaim, teljes a leégés, két nap múlva dolgozhatok megint, visszazökkenni a régi kerékvágásba, nem, nemakarom, jajj!
Barta Edit
Fotók: Klacsán Margó
