Abszurditás és cinizmus

Az Ellenfény legutóbbi száma beszélgetést közöl Telihay Péterrel, aki elõbb a szolnoki színház tagjaként, majd pályázóként figyelte az év egyik legnagyobb színházi botárnyát, a szolnoki igazgatóváltást. Sándor L. István interjújában a rendezõ tágabb összefüggésekben helyezi a történteket, ugyanakkor pályájának személyes alakulásáról is beszél. Az alábbiakban részlet olvasható az interjúból.

- Két dologról szeretnék veled beszélgetni: egyrészt az előadásaidról, amelyeket ebben az évadban készítettél, másrészt arról, hogy mi történt azokban a színházakban - elsősorban Szolnokon és Veszprémben -, ahol dolgoztál. Lehet ilyen viharos körülmények között úgy dolgozni, mintha csak a művészetről lenne szó?
 
Telihay Péter: Amikor viharos dolgok történnek a színházakban, akkor is a művészetről van szó. Ha valami külső tényező kezdi irányítani az eseményeket, a színház egyetlen releváns választ adhat, hogy semmi mással nem foglalkozik, csak a feladatával, az úgynevezett művészettel. Ugyanakkor nyilván nem mehet el szó nélkül az események mellett. És ha épp egy készülő előadással tud reflektálni az ember a politikai felhangokkal terhes történésekre, akkor butaság, gyávaság vagy felelőtlenség lenne - nem tudom, melyik jelzőt használjam -, ezt nem megtenni.

- Ilyen előadásod volt Szolnokon A revizor...

Telihay Péter: A revizor ez kézenfekvő volt. Bár korábban egészen mást gondoltam a darab időszerűségét illetően. Úgy éreztem, hogy egy olyan időszak elé néz az ország (és mi magunk is - a színházak és személy szerint én is), amelyben a lét és nemlét kérdése egész egyszerűen egzisztenciális kérdésként fog fölvetődni. Azonban az idő meg a politika kezdte átszínezni a problémát. Arról kezdtünk el gondolkodni, hogy az a társadalmi és politikai szerkezet, amelyben élünk, hogyan segíti szükségszerűen a középszerűség diadalát. Hogy a hazugság hogyan válhat egy közösség szervező erejévé. És hogy miért kezdjük el a hazugságot igazságnak látni, hogyan fogadjuk el az abszurditást, és tagadjuk meg a realitást. És közben tehetetlenek vagyunk. Mert valamilyen fortélyos erő irányít bennünket, aminek fegyvere a hazugság, az álszentség, a mimikri. Ez sokkal erősebben uralja az életünket, ennek jóval konokabbak a törvényei, mint az igazság törvényei. Mint a nyílt harc törvényei. Mondok egy példát. Tegnap történt egy kis baleset, jöttünk a fiammal Telkiből, és átjött a sávunkba egy autó. Nem lett nagyobb baj, de a kár így is jelentős. Amikor kiszálltunk az autóból, a srác egyenesen azt állította, hogy abban, ami történt, én vagyok a hibás. Nem a megoldást kereste, hanem rögtön kifordította az evidenciát, és azt állította, hogy ami történt, az nem úgy van, ahogy történt. Ez a fajta cinizmus engem mindig annyira váratlanul ér, annyira megdöbbent, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam vele szemben. A revizor is valami hasonló elven működik.

- Egymást követő két napon láttam A revizort és a veszprémi Vihart. Mindkét előadás valamiféle összeomlás-történetként hatott.

Telihay Péter: El is hangzott az olvasópróbákon, hogy a pusztulásnak valamiféle anatómiáját szeretném fölrajzolni.

- Nemcsak abszurdnak látod a világot, hanem súlyosabb veszélyeket is érzel?

Telihay Péter: Igen, folyamatosan azt élem meg - az előző kis példázat is ezt erősíti -, hogy valami rettenetes végveszély felé rohanunk. Az újságokból meg a tévéből is ez dől ránk... Ez lehet jó is. Lehet, hogy kell valamiféle kataklizma, ami felrázza az emberiséget, ami után lehet nulláról újrakezdeni mindent... De most nagyon nyomasztónak látom a helyzetet. Sok a kapkodás és a pánik.

- A vidéki színházi botrányoknak is van mélyebb oka, vagy egyszerűen csak helyi politikai döntések következményei?

Telihay Péter: Közel egy évvel vagyunk az önkormányzati választások után, ahol az egyik politikai oldal elsöprő és átütő erejű győzelmet aratott. Ez nem kihagyható dramaturgiai eleme annak, ami most a vidéki színházak körül történik. De hogy ez megtörténhet, ennek hosszú időre visszamenő törvénykezési hiányosság az oka, hisz nincs pontosan szabályozva a vidéki színházak sorsa és státusza, illetve a vezetőik kinevezésének rendje. Ehhez a parlamentnek el kellett volna fogadnia egy színházi törvényt, vagy más formában, a közalkalmazotti vagy más törvényben kellett volna világos és egyértelmű intenciókat adnia. Mivel ez nem történt meg, egy elavult szisztéma van hatályban, amely szerint az önkormányzatok felelősek a területükön lévő színházakért. Nem mondhatjuk azt, hogy az általuk fönntartott színházakért, hiszen minden vidéki színház csak költségvetésének kisebb hányadát kapja a helyi önkormányzattól, a nagyobb rész a központi költségvetésből érkezik. De most, ha az önkormányzat úgy gondolja (bármilyen színezetű is legyen), hogy számára a színház a politikai harc egyik terepe, akkor kénye-kedve szerint bánhat a saját színházával: megszüntetheti, átalakíthatja, leválthatja az igazgatót. (Akár úgy, hogy rászabadít egy revíziót, mint Veszprémben, akár úgy - mint Szolnokon -, hogy egy lejárt igazgatói mandátum után mást nevez ki.) A tavalyi önkormányzati választások győztes politikai ereje most úgy gondolta, hogy eljött az idő a vidéki színházak megkaparintására. De nem látom az okát, hogy ezt miért ilyen elsöprő erővel teszik. Lehet, hogy egész egyszerűen stallumokat osztogatnak a barátaiknak. De az is lehet, hogy a vidéki színházakból visszaforgatható pénzre van szükségük - ha így lenne, megdöbbentő lenne, bár nem tartom kizártnak. Az mindenestre feltűnő, hogy ennyi vidéki színházról derült ki egyszerre, hogy nem jól működik, és váltásra van szükség.

- Valamiféle összehangolt akciót sejtesz?

Telihay Péter: Elég régóta élek ebben az országban ahhoz, hogy kellő paranoiával legyek megáldva.

- Lukács Andor, aki szintén pályázott Szolnokra, azt mondta valahol, hogy ahol legalább tíz embert lehet befolyásolni, azokat a helyeket a politikának meg kell szereznie. És egy színház olyan hely, ahol sokkal több ember gondolkodását lehet befolyásolni.

Telihay Péter: Egyetértek Andorral. De az én sugallatom valami mást is mond. Mintha cinikusabb okai lennének a vidéki színházak agresszív megszállásának. Ha nincs pénzem, és sok a tartozásom, akkor a morális gátjaim lejjebb kerülnek, és igyekszem minél több pénzt bevonni a kasszába.

- Azt gondolod, hogy a szakma jelentős része által alulfinanszírozottnak tartott színházi szerkezetből még pénzt lehet kivonni?

Telihay Péter: Az mindenestre feltűnő, hogy Szolnokon Balázs Péter belépésének másnapján Bor Zoltán produkciós igazgató - ebben a történetben ő a kulcsfigura - azonnal minden aláírási jogot magához vont, és a pénzügyekben nagy a homály, ott semmi sem kizárt.

- Arra gondolsz, hogy a pénz egy része el fog vándorolni?

Telihay Péter: Ahol állami pénzekhez lehet jutni, ott azonnal elkezd a korrupció virágozni, mint a parlagfű. Csak erre valahogy még nem vagyunk allergiásak.

- Ezért csodálkoztam, hogy A revizor-rendezésed figurái valahogy mégis csak szeretni valóak voltak. Pedig a darab a penészen virágzó korrupcióról szól. Én dühösebb előadásra számítottam.

Telihay Péter: Ez habitus kérdése. Ezeket a kisembereket, akikről a darab szól, én alapvetően kedvelem, és derülök rajtuk. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy kik játszották a szerepeket. Mikó Pista egész habitusában van valami svejki. Valami csehszlovák. Azokban a gyönyörű és mulatságos filmekben ugyanúgy lelepleződött minden, ami velünk is történt. És azt hiszem, valójában maga Gogol is kiírta magából a dühöt, mire befejezte a darabot. Főleg amikor Bobcisnszkijre és Dobcsinszkijre nézett, érzett valami halvány bocsánatot is ezek iránt az emberek iránt. Nem véletlenül ennek a két esendő bohócnak írta a legszebb és a legfilozófikusabb pillanatokat a darabban. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az a közösség, amelyben A revizor játszódik, egy kisvárosi közösség, talán még kisebb, mint Szolnok. Itt az emberek - azt tapasztaltam -, komoly értelmiségiek is, ezen a különös derűn keresztül valahogy jobban felfogták, hogy mindez róluk szól. Azt mondták, elkeserítő, miközben nevettek rajta. Ezért érzem úgy, hogy jó hangvételt választottunk. Ha az előadás dühösebb és kegyetlenebb, akkor az emberek jobban eltartják maguktól. Mindannyiunkban kettős én lakik: dühösek vagyunk a körülöttünk lévő világra, ugyanakkor mi tesszük olyanná, amilyen. Az emberek jó részének egyszerre van szüksége arra, hogy dühöngjön azon, ami körülveszi őt, és arra, hogy mások lássák be, neki is élnie, érvényesülnie kell. Ez azért elég skizoid állapot. Dühösek vagyunk arra, amit mi állítunk elő. Ez az erős frusztráció jobban feloldódik a nevetésben vagy keserű derűben, mint dühben.

Sándor L. István

A teljes interjú az Ellenfény 2007/7. számában olvasható. A folyóirat ugyanakkor áttekintő elemzést közöl Telihay Péter előző évadban készített előadásairól is.