A pegazus halála

A Grimm testvérek (és a nép ajkának) mesés horrorjából készített kettõs táncszínházi elõadást Goda Gábor: a Piroska és a farkasok címzettjei a gyermekek, a Farkasok társasága a felnõttekhez szól. Virtuóz játékosság és színek szivárványsokaságú palettája jellemzi mindkét alkotást: elõbbi pimaszul bájos vásári komédiájában elvétve üti fel fejét az árnyék, utóbbinál a színeken átsejlik a valóság fájdalmas feketéje.

A két előadás közötti lényegi különbség a végkifejletben rejlik - legalábbis annak fényében nyeri el értelmét egyik és másik verzió. Az út végét jelző sarokkőig azonban kanyargós erdei ösvény vezet: ezen végighaladva érdemes megismerni az alkotó teremtette világ esszenciáját.
Hét farkas zsonglőrködi, dobolja, produkálja és táncolja végig a történetet. Nyitányként fekete kartonból faragják ki és tartják arcuk elé saját farkasprofiljukat - ekkor még romlatlan gyermekjáték számukra a bűn. A felnőtt előadásban jobban kidomborított ösztönös állat voltuk ellenére rendkívül rokonszenvesek. Ők az öntudatlan és tiszta gyermekben rejlő játékos szellem, a "mindent szabad" filozófiájának vonzó, máskor rettenetes démonjai. Mutatványos vándortruppként labdás zsonglőrjátékokkal, virágcsokorral előadott szárazföldi jégtánccal és egy életnagyságú fehér ló attrakcióival akarnak imponálni a közönségnek és a Réti Anna által játszott Piroskának. A fehér ló, az ifjúi szabadság ikonja (amelyet vállukon hordozva keltenek életre a táncosok) ágaskodik, meghajol, térdre ereszkedik, patájával az egyik kedves lump mellkasára lép.
A hét farkas közege (játékostul, lovastul) éles ellentétben áll Piroska világának szürke tompaságával és hidegségével: a nagymama (Ágens) matrónaként uralkodik a családon, lánya, Piroska anyja (Gold Bea) az előadásban hangsúlytalanságával kap hangsúlyt: szürke ruhába öltöztetett akaratgyenge gép, aki mechanikusan öltözteti a nagymamát elnyűtt pongyolájába és támasztja meg agg testét a számtalanszor leejtett és mindannyiszor kezébe adott bottal. Ujját szopva, csecsemőként zsugorodik össze az öregasszony lába előtt (a Piroska és a farkasok gyermekközönségének nagy tetszésére). Az anya bizonyára áthaladt már a rengetegen: a felnőtteknek szóló előadásban lábasokkal teríti be testét egy férfi a közösülés rítusaként. Kérdés, hogy egyszerűen nem szabadulhat a múlt (a nagymama) béklyójától, avagy sorsa a kikerülhetetlen, mindenki által bejárandó út, melynek végpontja azonos a kezdettel, azaz szükségszerűen oda érkezünk, ahonnan elindultunk. A felnőtt, önálló lét feloldódik a gyermeki létben: az öreg és magatehetetlen asszony lesz a középkorú nő gyermekévé. E logika szerint évek múltán Piroska lesz saját anyja szülője. A vágyak vadonában alkalmanként tesz majd sétát, lelke nem lesz szabad többé. Az anya az út közepén jár, félúton a remény és lemondás között.
Az eredeti történetben a három nő (a nagymama, az anya és Piroska) nyilvánvalóan nem lehetnek egy térben, hiszen az út éppen a második generációtól az elsőig vezet: az anyától a nagymamáig. Együttlétük az előadásban szimbolikus. A Farkasok társasága nyitóképében egymás között áramoltatnak egy záporszerűen zizegő piros anyagot a kezükben tartott üvegcsövekben - a vér felbonthatatlan köteléke, maga az élet folyása. Piroska elindul az úton, amelyen nem a "honnan hová" kérdése, hanem az út milyensége a hangsúlyosabb. A múlt lélektelen diktatúrájából lép a varázserdő ösvényére. A régi rend az új számára mindig terhes kolonc, amellyel az ifjúi lélek olykor igazságosan, máskor igazságtalanul helyezkedik szembe, hiszen az ismeretlen görcsösen vonzza a még tiszta lelket. Az út fájdalmas, mégis kikerülhetetlen: önmagunkhoz vezet. Az ősök által adott tanácsot - ne térj le a helyes útról - megfogadni üdvös volna, de lehetetlen, hiszen az individuum útja kizárólag saját és önálló lehet. Piroska egy futószalagokkal operáló szerkezeten lépdel vándorlása során, így valójában helyben marad, fizikailag nem halad. Barangolása belső, a lélek sötét bugyraiba ereszkedik. Az erdőt hosszú zöld kabátot öltött, cilinderes gólyalábasok jelenítik meg. Hórihorgas erdei lidércek, az út emberforma szemtanúi. Vonulásuk impozáns látvány: áramlanak ki és be, körben állva tipegnek és imbolyognak termetükhöz képest pálcikának tetsző lábaikon. A farkasok eredendő közege nem az erdő, ösztöneik sodorják őket a vadonba. Ők már végigjárták az utat, ám az erdőt senki nem hagyhatja végleg maga mögött. A táplálék, a másik nem, a szexuális aktus utáni vágy mágnese (az életösztön) vonzza őket újra és újra a sötétségbe. A fehér és fekete színszimbolikája mindvégig jelen van az előadásban. A vadont levegőben függő csonka oszlopon állva őrzi a talpig fehérre maszkírozott, angyalszárnyas vadász (Csapó József). A Márkos Albert által szerzett operaáriákat zengi (olykor Ágenssel kiegészülve). Mindenek és mindenki felett áll - a kifejezés szó szerinti és átvitt értelmében egyaránt. Az állati én felett őrt álló feddhetetlen és kérlelhetetlen csősz. Nem a szubjektum szemszögéből, hanem egy felső és isteni (helyesebben: az isteni álruhájába bújt bigott emberi) értékrend szerint ítél. A nagy vadász a bennünk levő fék és korlát. Jelenléte szükséges, de nem kívánatos. Ezért eshet meg, hogy a mesével ellentétes módon itt a vadász helyett a farkasokkal rokonszenvezünk. A hét farkas, a hét táncos mutatványait a közönség (álljon felnőttekből vagy gyermekekből) több ízben tapssal jutalmazza. Megkérdőjeleződik a jó és rossz egyértelműsége. A farkasság állapot, az én irányíthatatlan, rémítően is vonzó oldala. A személyiség tehát három összetevőből vegyül: vadász, farkas és a kettő között feszülő kötélen egyensúlyozó Piroska. Miután a vadász kivégzi a hét farkast, a háttérben egy meztelen férfi szökell a magasba: vakítóan villogó stroboszkóp merevíti jelenéssé megfeszített, keresztforma alakját: ecce homo, íme a farkasban rejlő ember és az emberben rejlő farkas.
Mikor a rendező leginkább provokatívan rugaszkodik el az eredeti sémától, megjelenik egy fiktív színházi ellenőr (Méhes Csaba), aki megfeddi ezért az alkotót, és kérdéseket intéz a publikumhoz. Több ízben történő szerepeltetése önreflexió, ami a gyermekelőadás esetében kiválóan működik. Miután a kallódó álértelmiségi fizimiskájú ellenőr a klasszikus mese védelmében megjegyzi, hogy a Piroska és a farkas történetében mindössze egy farkasnak van helye, megkéri a közönséget, szavazzák meg, melyik táncos alakítsa a továbbiakban a gonosz farkast. A kiválasztott ordast azonban a nagy vadász sajnálatosan kilövi. A játék remek, de a felnőtt előadásban inkább kényszeredettnek hat, mint eredetinek. Megakaszt, kizökkent, levegőt ereszt be egy olyan szelepen, amelyet a varázslatos atmoszférájú és mély előadás védelmében tanácsos lett volna zárva tartani.
A felnőtt verzió leginkább a szexualitásra való utalás konkrétságában különbözik a szelídített változattól. A közösülés és a táplálkozás analógiája az előbbiben sokkal világosabb: amikor Piroska elvész a rengetegben, a hét farkas lábasokkal beteríti a lány testét, felfalják, "magukévá eszik". A játék végén a férfiak az edényeket ruhája szegélyéhez rögzítik, Piroska önfeledten pörög az összecsörrenő lábasokat szoknyájával röptetve. Vonzódik a számára ismeretlen lényekhez, akik sorfalat állva kézről kézre adják, ő pedig lágy macskaként hemperedik végig az emberfalon. A játékos előjátékok betetőzéseként a körben álló hét farkas mindegyike a középen vacogó Piroskára veti magát - őrült tempóban, kíméletet nem ismerve. Piroska a mese végén fehér bundába burkolva ébred egy lélektelen és steril műtőágyon - az esti előadásban meztelenül.
A hét férfi akkor lesz igazán és visszavonhatatlanul farkassá, amikor fehér lovukat lelövi a vadász. A lövés szíven találja a bennük lévő gyermeket, és öncélú ragadozókká, felnőttekké válnak. Bosszút állnak a világon, amiért szükségszerűen fel kell nőniük. A korlátok közül az ösztönök önkívületébe (a szexbe és zabálásba) menekülnek, itt találhatják meg a gyermekkorban még tiszta, a felnőtt életben azonban bűnös szabadságot. A fehér ló a túlvilágra hurcolt nagymamával várakozik a végkifejletig. A Piroska és a farkasokban a nagymamával együtt visszatér a túlvilágról, és az időközben földre szállt vadász díszoszlopára emelve pegazussá dicsőül (a piedesztálon felejtett hatalmas szárnyaknak köszönhetően), a Farkasok társasága fehér báblova azonban a deszkákon alussza tovább örök álmát. Kiábrándító befejezés: a rengeteget megjárt emberben többé nem támadhat fel a gyermek. A rendező a minden jó, ha a vége jó köntösébe rejti a matiné kacagó közönsége elől a szívfájdító igazságot: gyerekek, nem érdemes felnőni!

Halász Glória
Fotók: Dusa Gábor

-------

ARTUS - Goda Gábor Társulata: Piroska és a farkasok, Farkasok társasága