Retrospektív rögvalóság

Bizonyos Réthei Prikkel Marián hattételes, tizenkilencedik századi opusként emlékezik a körmagyarra. Bizonyos Kornis Mihály tíztételes, huszadik századi (nagy magyar rendszerváltó) színdarabbá dolgozta. Volt neki elõzménye is (már Kornis mûvének), bizonyos Arthur Schnitzler szerzette 1896-ban vagy 97-ben, és úgy szokás felcímkézni, mint lélektani naturalista színmûvet. A Pesti Színház Kornis drámáját vette elõ (ki tudja mi okból), és játssza komoly bohózat alcímmel, Hegedûs D. Géza rendezésében.

Alapvetően bölcs dolog Kornis "komoly bohózat" műfajmegjelölésének megtartása, előre jelzi ugyanis: bár ironikus, groteszk, abszurd (ezt döntse el a rendezői felfogás) korrajzról van szó, nem szabad önfeledt röhögésre számítanunk. A Körmagyar ugyanis kevesebb, mint hiteles kordokumentum, ám több szórakoztató pajzánkodásnál.
Kornis darabja a nyolcvanas évek végének Magyarországát festi, melyről kiderül: koitált mindenki minduntalan, de legalább napjában kétszer, és sosem ugyanazzal a partnerrel. Az utcalány a katonával, a katona a takarítónővel, a takarítónő a fiatal elvtárssal, a fiatal elvtárs a fiatalasszonnyal, a fiatalasszony a férjjel, a férj az édes kislánnyal, az édes kislány az íróval, az író a színésznővel, a színésznő a milliomossal, a milliomos az utcalánnyal. Ha mindezt készpénznek vennénk, aligha volna válaszunk a kor népesedési problémáinak miértjére. Megértjük inkább: képes beszédről van itt szó, mely a többnyire érzelmeket nélkülöző, futó aktusok sorával a társas kapcsolatok egyéb fajtáinak hiányát és elkorcsosulását jelzi. Közben persze röhögünk (magunkon!), hála Kornis pergő, szellemes, jellemző dialógusainak.
A Pesti Színház előadásból úgy látszik, hogy Hegedűs D. Géza rendezése elsősorban az utóbbira, azaz a nevettetésre koncentrál, és színészeit igyekszik helyzetbe hozni. Kornis drámája remek alapanyag színészi jutalomjátékokhoz, ám feltűnő rendezői mutatványokra csaknem alkalmatlanná teszi a precíz és hatásos (amúgy schnitzleri) dramaturgia: tíz szereplő tíz párosjelenetét látjuk, melyeknek egy-egy hőse két, egymást követő szcénában is színre lép. Ez a megkomponált körkörösség ágyazata.
Mit adhat mindehhez a rendező? Mindenekelőtt - lévén szó bohózatról - jó ízlést. És mélységeket. Előbbinek Hegedűs D. láthatóan nincs híján: le-lenyesegeti színészeinek játékáról a túlburjánzásokat és sallangokat, s mintha a színpadkép visszafogottsága (Nagy Viktória munkája) is a játék olykori túlcsordulását akarná ellensúlyozni. Utóbbi hiánya azonban jogosan kérhető számon az előadáson. Kornis színdarabjában nincsen győztes: aki az egyik jelenetben felülkerekedik, a másikban megalázzák (és tovább: körbe-körbe) - ebből a színpadon vajmi keveset látni. Hegedűs D. jól felrakja a színpadra a szereplőket, de elfelejt (vagy nem akar) köréjük sorsot teremteni. Radnóti Zsuzsa dramaturg éppen az egyénítő-személyiségábrázoló jelenetrészeket húzza ki az egyébként valóban hosszacska szövegből, példának okáért az író némaképét, amint szobájában dolgaival szöszmötöl. Az előadás így túlságosan is sablonhalmazzá színtelenedik, amolyan panoptikummá, porlepte gyorsfényképpé, melyen a szűk két évtizeddel ezelőtti Magyarország jellemző (?) figuráinak körvonalai tűnnek fel.
A színészek is retróban játsszák az elrajzolt karakterfigurákat, s teljesítményük egyenetlensége alighanem a fent leírtak következménye. Pap Vera (aki a vígszínházi ősbemutatóban is látható volt, igaz: ott Takarítónőként) kiválóan megoldja a sokat megélt Utcalány szerepét. Realista színjátszással arcára írja, végigéli-szenvedi a Rákóczi téri kurva minden nyomorúságát. Lajos András ellenben mintha csak markírozna. Pap Verával közös jelenetében nemigen van hihető mozdulata, teljesítménye később feljavul. Danis Lídia erőteljes, sötét színekkel festi meg a testileg és érzelmileg egyaránt kiéhezett Takarítónőt. Pap utcalánya mellett az egyetlen olyan alakítás az előadásban, amely már a bemutatón késznek és teljesnek látszott. Kamarás Iván (a fenti háromtól ismét eltérő stílusban) elrajzolja az ifjú elvtárs alakját. A karakteréhez kiválóan illő "mozgalom Casanovájából" ellenszerepet: csetlő-botló paprikajancsit, valóban bohózati alakot formál. Reviczky Gábor (Férj) is hasonlóval próbálkozik, ám alakítása csakhamar üres jópofáskodásba fordul át. Szabó Gabi (Fiatalasszony) - Reviczkyhez hasonlóan - szinte légüres térben mozog. Kívülről nem állapíthatni meg, hogy az összeszedettség vagy az összecsiszoltság hiányzik-e a játékából. Csonka Szilvia Édes kislánya a megtestesült, mélyről jövő felületesség. Különösen Varju Kálmánnal (Író) közös jelenetében tündöklik, fals versmondó-próbálkozása remek stílusparódia. Varju nemtörődöm, széplélek írója ebben a jelenetben erősebb, Hegyi Barbarával (Színésznő) párban már fakóbb; igaz, ekkor Hegyi sem mutat sokat. Lukács Sándor a nyugati sármőrből érzékletesen bújtatja ki a magyar daliát (értsd: faszagyereket), a nagy jólétből és modernségből a közép-kelet-európai csököttségbe csöppent erősembert, akit felzabált a nagy magyar rögvalóság.

Markó Róbert
Fotók: Sárközy Marianna

--------------
Kornis Mihály: Körmagyar (Pesti Színház)
2007. szeptember 27. és 29.