Színikritikus különdíj

2007. október 2-án az Örkény Színházban adták át a Színházi Kritikusok Céhének díjait. A kritikusok szavazatai alapján a 2006-2007 évad megosztott különdíját a Finito címû elõadás zenéjéért Horváth Károly kapta. Erre az alkalomra készített interjút Boskovics Szandra.

- Hogyan került kapcsolatba a színházzal, és miért kötelezte el magát a színpadi zeneszerzés mellett?

Horváth Károly: Színházi gyerek voltam, hiszen zongoratanárnő édesanyám mellékállásban a nagyváradi színház korrepetitora volt, ezért gyerekkorom nagy részét a színfalak mögött töltöttem. Később elvégeztem a Zeneakadémiát karvezetés szakon, majd egy furcsa véletlen ismét a színházhoz sodort. A sepsiszentgyörgyi színház alkalmazott zenésze lettem, és tulajdonképpen ezekben az években kerültem kapcsolatba a színpadi zenével. Tizenkét évet töltöttem Sepsiszentgyörgyön, majd 1987-ben áttelepedtem Magyarországra, és a Mákvirág nevű népzenei együttes tagja lettem. Bejártuk az egész világot, neves fesztiválokon léptünk fel - megfordultunk többek között Dél-Amerikában, Ausztráliában, Svédországban, és még sorolhatnám. Ez egy rendkívül fontos tapasztalat és hatalmas élmény volt számomra, hiszen előtte harminchét évig gyakorlatilag bezárva éltem Romániában, az akkori rendszerben, és az utazásokkal kitárult előttem a világ. Aztán 1992-ben egy nagyon válságos korszak következett az életemben, elsősorban magánéletileg, és úgy éreztem, el kell döntenem, valójában mihez is akarok kezdeni. Hosszas önelemzés után úgy döntöttem, színpadi zenével fogok foglalkozni - úgy éreztem, ez áll hozzám a legközelebb. Borzasztóan izgalmasnak találtam, hogy mint színpadizene-szerző minden alkalommal más-más korban kalandozhatok. Szerintem a színpadizene-szerzőnek ugyanaz a sorsa, mint a színészeknek: különféle szerepkörökbe bújik bele, és abból a szerepkörből illetve világból kikacsintva írja a saját szűrőjén keresztül a muzsikát. Természetesen tisztában voltam vele, hogy elhatározásomat nem lesz egyszerű megvalósítani, hiszen alig ismertem valakit a magyar színházi szakmában, de szép lassan beindult a karrierem. Mindvégig abban hittem, hogy ha igazán jó munkát végzek, megtalálnak a felkérések, és ez így is lett.

- Hogyan születik meg a színpadi zene?
   
Horváth Károly: Nagyon sok mindenből tevődik össze. Számomra az az ideális, ha már a szöveg olvasása közben jutnak eszembe motívumok, és később azokat fejlesztem tovább. Persze ehhez nagyon sok mindent kell tudni, többek között, hogy milyenek az adott színház lehetőségei - hány tagú a zenekar, lesznek-e énekesek stb. A Finito esetében a rendező, Mácsai Pál ismertette ezeket a lehetőségeket: ő egy zenészben és két énekesben gondolkodott, később ezt kibővítettük két zenészre és két énekesre. Ezután én elképzeltem ezt a hangzást: két énekesnő, egy cselló és egy hegedű, és hogy ebbe a felállásba körülbelül mit lehet írni. Ezt a magamévá tettem, folyton olvastam a szöveget, és fokozatosan jutottak eszembe a dallamok.
Ha módom van rá, a próbákon is ott vagyok, hiszen a próbafolyamat alatt inspirációt adnak a színészek, a rendező és a színpadi helyzetek is. Mindeközben mindenfajta kontroll nélkül írom a motívumokat, rengeteget, amennyit csak tudok, és aztán egyszer csak összegyűjtöm az úgynevezett tapasztalatokat, és mérlegelem, hogy melyik az a motívum, amelyik megél, működik, és abból lesz végül is a muzsikám. És persze a rendező elvárásait sem szabad figyelmen kívül hagyni.
A Finito esetében az a furcsa helyzet állt ellő, hogy én szereztem a Bagó Bertalan rendezte ősbemutató, A magyar zombi zenéjét is Zalaegerszegen, és ott pl. egy tizenegy tagú kamarazenekarra írattak velem zenét. Igazából egy hattételes concerto grossót kellett írnom, ami nem akármilyen élmény egy 21. századi zeneszerzőnek. Mácsai felkérésének tehát külön pikantériája, hogy én már túl voltam egy "kalandon", már ami a zalaegerszegi bemutatót illeti, és nagy örömömre szolgált, hogy teljesen más zenét kívánt - ezért is mertem elvállalni. Úgy éreztem, nem etikátlan az ősbemutatóval szemben, ha én ehhez a darabhoz még egyszer írok zenét.
Nagyon sok munkánk volt vele. Rengeteg elképzelés, változat, vázlat született, amíg eljutottunk a végső megoldáshoz, mégis az az érzésem, hogy folyamatosan az első változat körül forogtunk és forgunk ma is, tehát amit a közönség hall, az az első változatok egyike.

- Ön miben látja a Finito sikerének titkát?

Horváth Károly: Nem akarok nagy szavakat használni, de véleményem szerint a Finito esetében megtörtént az a csoda, ami sajnos nagyon ritka manapság: minden, ami összejött, jól jött össze. Briliáns szöveg, fantasztikusan jó színészek és rendező, nagyszerű díszlet- és jelmeztervező, meg merem kockáztatni a zeneszerző említését - ez az előadás ott és akkor valósult meg, ahol és amikor kellett. 
Én már nagyon sok darabhoz írtam zenét, de a Finitón kívül csak egyszer terjesztettek fel a színikritikusok díjára: a Temesvári Állami Magyar Színház Lorenzaccio c. előadásának zenéjéért. Igaz, végül is nem kaptam meg a díjat, de akkor is az volt az érzésem, hogy annál az előadásnál is minden nagyon jól összejött. Furcsa módon mindkét alkalommal akkor kerülgetett a kritikus-díj, amikor az előadások is kimagaslóan jók voltak.

- Illetve ez alkalommal már nem csak kerülgeti ez a díj, hanem meg is kapja, hiszen a Színházi Kritikusok Céhe megosztott különdíjjal jutalmazta a Finito zenéjéért.

Horváth Károly: Valóban, és ennek nagyon örülök. Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy ez a díj a szakmámnak is szól. A színpadi zeneszerzés nem kimondottan sikerszakma, de tehetséges kollégáimnak köszönhetően a kritikusok kezdik észrevenni ezt a műfajt. Másrészt 1971 óta, amikor egy ún. könnyűzenei fesztiválon szerzői díjat kaptam, ez az első díjam, és mondhatom azt, hogy a '92-es döntésem megkoronázása.

Boskovics Szandra