Tasnádi István: Finito

2007. október 2-án az Örkény Színházban adták át a Színházi Kritikusok Céhének díjait. A kritikusok szavazatai alapján a 2006-2007 évad legjobb új magyar drámája a Finito, Tasnádi István verses komédiája. Erre az alkalomra készített interjút Boskovics Szandra.

- Ha jól tudom, a Finitót először prózában írtad meg. Miért választottad később a verses formát?

Tasnádi István: Mert prózában rossz volt. A darab közege riasztóan köznapi, a figurái túlságosan is ismerősek, így aztán ez a történet az utca nyelvén megírva egyszerűen a színházi publicisztika szintjén ragadt. Voltak benne ugyan jobb részek, de a kész mű hangütésével egyáltalán nem voltam elégedett. A magyar vidéken játszódó darabok nyelve általában tőmondatokkal, roncsolt beszéddel és folyamatos bazmegolással operál, így próbálva leírni az ott élő emberek szellemi környezetét és habitusát, de én ezt már nagyon unalmasnak találom. Más nyelvet, más formát akartam. A prózai változat így aztán ment a fiók aljára. A téma ugyan továbbra is izgatott, úgy éreztem, fontos lenne erről beszélni, itt és most, csak egyszerűen nem találtam meg a formáját.
Ebben az időszakban írtam a Phaidrát a Krétakörnek, és borzasztóan beleszerettem a verses formába. Ez adta az ötletet, hogy talán megírhatnám ezt az öngyilkos-történetet versben. Persze mivel egy szatíráról van szó, keresnem kellett egy komédiai verselést. Így lett a mintám a Moliére-i vígjáték. Nem csupán a párosrímes, hatodfeles jambust vettem át, hanem a forma többi ismérvét, a balett-közjátékokat és az erőltetett királyi deus ex machinát a végén.
Az ősbemutató Zalaegerszegen volt, Bagó Bertalan rendezésében A magyar zombi címen. Ennek az előadásnak a tanulságaiból, valamint Mácsai Pál javaslatait felhasználva ismételten átgyúrtam a szöveget. Három szerepet kihagytam, a mellékszereplőket jobban kibontottam, egy új vége-monológot írtam. Gyakorlatilag harmadszor is megírtam a darabot. Így született meg az Örkény István Színházban a Finito.

- Mennyit változott a szöveg a próbafolyamat során?

Tasnádi István: Nagyon keveset. A verses szöveg ugye sokkal kötöttebb, mint a prózai, nehezebb benne improvizálni. Persze kihúztak néhány sort, ha egy erős gesztus vagy kép ki tudta váltani, és az is előfordult, hogy Pali megkért, toldjak meg bizonyos szövegrészeket, ha az értelmezés vagy a színpadi helyzet úgy kívánta. Például a premier előtti napon írtam bele a "megtört özvegy utolsó szavait", mert úgy éreztük, hogy Blondinné állapota a végső tragikus tett előtt nincs eléggé exponálva. Egyébként is a darab show-része igényelt komolyabb változtatásokat. Amikor például Blondin mégsem szúrja le magát, úgy éreztük, szüksége lenne egy hosszabb monológra, amiben megindokolja a tettét, meg is írtam, ám végül pár sor maradt belőle - minden szónál beszédesebbnek bizonyult Csuja riadt téblábolása. Pál szövege is dúsult az utolsó napokban. Mácsai ötlete volt, hogy annyira erős az a pillanat, amikor Pál szorítja magához a kardot, hosszan nem történik semmi, majd feladja és elsírja magát, hogy a szövegben is ki kéne nagyítani ezt a mozzanatot. Akkor írtam meg Pál búcsúzó sorait, ezt az időhúzó, béna makogást, ami nagyon jól működik az előadásban, és érzékletesen összefoglalja Pál jellemét.

- Most változtatnál valamit a darabon?

Tasnádi István: Már nem. Van ugyan némi hiányérzetem a darab dramaturgiájával kapcsolatban (az első felvonásnak túl repetitív a szerkezete), de a nyelvi részét büszkén vállalom. Érdekes módon többnyire a darab nyelvezete miatt kaptam a legtöbb bírálatot. Sokan nehezményezik a kínrímeket, a mai köznevekkel, márkanevekkel elkövetett valóban brutális rímjátékot, pedig hát ezek mind szántszándékkal lettek így megírva. Fontos céljuk van: nyelvileg körülírni, jellemezni egy adott karaktert. A szomszéd Misi vagy Tigris Niki szájába valóban sok baromságot adok, de más karaktereket meg éppen fölülfogalmazok. Máshogy beszél a dilettáns költő, máshogy a tárgyaló pszichológus és megint máshogy a budai úrigyerek, Pál. Kizárólag Misinél és Tigris Nikinél fordul elő beszédtémaként az akciós ár az Auchanban, vagy a Tescós karrier - mert ők ilyenek. A hivatkozásaik, a nyelvük, a kifejezésmódjuk teremti meg a karakterüket. És ha jobban megfigyeljük, az összes szereplőnek megvan a "stiláris dialektusa", ami persze néha maga a bődületes nyelvi középszerűség, ám máskor meg éppen a barokkos cizelláltság, fogalmi tobzódás. Szerencsére a nézők értik és értékelik ezt a nyelvi sokszínűséget.

- Véleményed szerint melyek a legszembetűnőbb különbségek a Finito illetve A magyar zombi egyes előadásai között?

Tasnádi István: Az előadások mindegyik eleme más, de a darab show-részénél tapasztaltam a legnagyobb eltéréseket. Zalaegerszegen Szemenyei János írt egy nagyon jó show-blokkot az előadás végére: a barokk balettzenét iszonyatos erővel mossa el a szimfonikus show-zene, rap-esekkel, táncoslányokkal, és olyan hatást kelt, hogy elhiszed, igazi show-ban vagy. Elveszíted a kontrollodat, a rálátásodat, már nem is feltétlenül érted, miről van szó, egyszerűen magával ragad az egész és elkezded élvezni. Mácsai szerintem ezért nem akart igazi show-t, hogy ne szakadjunk el a történettől, hanem továbbra is megtartsuk a rálátásunkat. Nyíregyházán az egész show egy állatmaszkos, allegorikus haláltánccá tágul. Kecskeméten annyira komolyan veszik a megidézett formát, hogy az előadás elején megszólal egy barokk zene, bejönnek a színészek "Moličre-korabeli" jelmezben és rizsporos parókában, és elkezdődik egy teljesen moličre-izáló játék. Fordított esetre már számtalan példa akadt, Shakespeare-t játszani tangában vagy farmerben, de olyan szerintem még nem fordult elő, hogy kortárs darabot kosztümben játszanának. Nagyon erős hatása van, ahogy Kőszegi Ákos mint Blondin arany mellényben, fehér parókában vitatkozik feleségével a Discovery Channelről. És nagyon érdekes, hogy a darab előrehaladtával egyre jobban foszlik le a jelmeze, a közepén már csak egy trikó és egy nadrág van rajta, na meg a paróka, aztán már ledobja a parókát is, és a show-ban, amikor tényleg elérünk a mai lepusztult köznapiságba, a maradék jelmez is lefoszlik, a tér is lefoszlik, és ott maradnak ezek az emberek nyers húsra vetkőzve. 
 
- A Finito jó pár elismerést és díjat söpört be. Elnyerte többek között a 2007-es Pécsi Országos Színházi Találkozó fődíját, a legjobb női főszereplő (Für Anikó), a legjobb epizódszereplő (Debreczeny Csaba) és a legjobb jelmez (Izsák Lili) díját, és most a színikritikusok Horváth Károly zenéjét ítélték a 2007-es év legjobbjának, a legjobb férfi mellékszereplőnek Debreczeny Csabát, a Finitót pedig a legjobb új magyar drámának. De nem csak a színházi szakma, a közönség is szereti. Szerinted mi az előadás sikerének a titka?

Tasnádi István: A sikerben mindig van valami irracionális elem. Néha az ember úgy érzi, hogy valami fontosat és jót csinált, amire a közönség értő lelkesedéssel fog reagálni, de a nézők az arcába ásítanak. És néha, nagyon néha megtörténik ez, ami most is. Állok hátul a nézőtéren, és azt érzem, hogy áramlik, működik az egész, az embereket felvillanyozza az, amit hallanak és látnak. Azt hiszem, valamiféle hiányt elégít ki az előadás. Úgy beszél a máról, mindennapi silányságainkról és árulásainkról, hogy közben nem várja el, hogy leköpjük magunkat. Ténymegállapít, szarkasztikusan, de nem gyűlölettel. Szolidaritást vállal azokkal a szerencsétlenekkel, akiken röhögünk. Akik persze végső soron mi is vagyunk.
És a néző értékeli az előadás esztétikumát is. Mácsai mívesen és okosan rendezte meg a darabot Bagossy Levente szellemesen ironizáló terében. Már az elején is, ahogy felmegy a kis felhőfüggöny, és ott áll Für Anikó sminktelenül egy lepusztult budi mellett, szól a csodálatos barokkizáló zene, már akkor lehet érezni, hogy itt valami jó fog történni. És a néző hátradől, és átadja magát a játéknak. És akkor belép egy tucatnyi színész és énekes, és csodálatosan eljátszanak egy történetet. Ilyen egyszerű ez. Elvileg.

Boskovics Szandra