Interjú Szanitter Dáviddal

2002-ben végzett a Színház és Filmmûvészeti Egyetemen. A Kolibri Színház tagja, játszik a Madách Színházban, a tévénézõknek pedig a Jóban rosszban címû sorozatból ismerõs. A Petõfi Színházban Rómeót alakítja majd. De vajon mi köze a játékfegyverekhez és a pszichológiához?

Szanitter Dávid: A főiskolán még fogalmam sem volt, hogy ki vagyok én, és mi lehet belőlem a színpadon. Osztályfőnököm, Benedek Miklós, azt mondta: "Dávid, te olyasmi karakter vagy, mint én, és itt a főiskolán te fogod játszani az apukákat." Elfogadtam, amit mondott, de érteni nem értettem. És valóban, még az is előfordult a főiskolán, hogy őszített hajjal játszottam, viszont egyáltalán nem éreztem jól magam ebben a szerepkörben. Harmadikban elhívtak a Shopping and Fucking című előadás egyik szerepére a Tháliába, ahol egy 14 éves homoszexuális fiút kellett játszanom. Iszonyú jó kritikákat kaptam ezért az előadásért, és ezután hívott fel Czeizel Gábor, hogy küldene egy példányt nekem, olvassam el, de ne ijedjek meg. Egy 5 éves kisfiút kellett játszanom! Abban szerepben éreztem magam eddig a legjobban. Az előadás a Kolibri színházban ment, és az igazgató, Novák János, megkérdezte lenne-e kedvem folytatni ezt a vonalat. Játszhattam a Nemzetiben, a Madáchban és bárhol máshol, csak évente két darabban szerepeljek náluk. Ez ma is így van: évi két gyerekszerep a Kolibriben.

- Ha úgy vesszük, nálunk is majdnem gyerekszerepet kaptál. Szerinted Rómeó mennyire gyerek és mennyire férfi?

Szanitter Dávid: Annyira lesz gyerek, mint amennyire én gyerek vagyok belül. De a rendezővel, Kőváry Katalinnal, nem beszélünk arról, hány éves is ez a Rómeó, bár tudjuk, hogy Júlia 14, Rómeó 15. Ám ez nem lényeges. A szerelme a fontos. Hogy hogyan is szeret ez a Rómeó.

- És hogy szeret?

Szanitter Dávid: Mint én.

- És te hogy szeretsz?

Szanitter Dávid: Az attól függ, ki mit hoz ki belőlem.

Szanitter Dávid: Ez úgy kezdődött, hogy 20 éves koromban egri volt a barátnőm, és egyszer, amíg ő dolgozott, én a városban mászkáltam. Az egyik játékboltban megtetszett egy puska. Fel lehette húzni, és volt hozzá három gumikacsa, amikre lehetett lövöldözni vele. Azóta többszáz darabosra nőtt a gyűjtemény. Egyszer majd kirakom a falra az összeset, ahogy a nagy vadászok a legjobb puskáikat.

- Két éve rendeztél is. A Sás-más óta hogy állsz a rendezéssel?

Szanitter Dávid: Akkor nagyon beleéltem magam, hogy elvégzem a rendezőszakot, és megcsinálom a doktorit is. Jól éreztem magam munka közben, és azt hiszem, nem is lett rossz az előadás. Viszont mára kicsit elment a kedvem a rendezéstől. A társadalomnak mintha nem lenne szüksége színházra. Ezt érezteti a hatalom. A pénzen múlik minden, és aki valamit megpróbálna, azt megfojtják.

- Nincs benned harcos szellem, hogy csak azért is megmutatod?

Szanitter Dávid: Szeretem, ha lehetőséget adnak. Nem szeretek kopogtatni, hogy itt vagyok, jó vagyok. Színészként sem. Azt látom, hogy a szakma leértékelődik, és ez elveszi a lelkesedésemet. Optimista ember vagyok, de ebben a dologban elég sötéten látom a jövőt. Kapolcsra is jobbnál jobb előadásokat hívtak meg, és egy héttel a fesztivál előtt lemondták a meghívások 40 százalékát, mert nem volt rá elég pénz. Egyre kevesebbet áldoznak a színjátszásra, ami azt fogja generálni, hogy a színházaknak magukat kell eltartani, és ezért zenés darabokat és komédiákat fog játszani mindenki. Aki fenn akar maradni, annak bulvárszínházzá kell válnia. Vagy semmi pénzből összeállnak majd haknitársulatok, mert mi is emberek vagyunk, és ki kell fizetnünk a számláinkat. Németországban, aki elvégzi az iskolát, az kapja az államtól a fizetését, azaz nyugodt lehet, és rajta múlik, hogy mit játszik. Nincs ez a latolgatás, hogy mit kell elvállalni, mi ciki, és mi nem az.

- Ha már a ciki dolgoknál tartunk, beszéljünk egy kicsit a sorozatról, amiben játszol, és ami azért a szakmán belül sokak számára ebbe a kategóriába esik.

Szanitter Dávid: A sorozat egyáltalán nem ciki. Van és kész. Az emberek nézik, és nem azért, mert jó vagy rossz, hanem mert ez az esti meséjük. A színészek pedig kezdenek rájönni arra, hogy a műfaj népszerű, pénz is van benne, ami biztonságot ad, valamint időt sem vesz el a színháztól, hiszen a felvételek maximálisan igazodnak a színházi elfoglaltságainkhoz. A Rómeó és Júlia próbáinak idejére például két hónapra kiírtak a sorozatból. A szappanopera műfaja olyan, amilyen, de a jó színészek jobbá tehetik. Ott fél óra van egy jelenetre, a színházban hat hétig próbálunk egy darabot, és ezért sem mindegy, kik csinálják. Engem két éve kerestek meg. Az első kérdésem az volt, kikkel fogok játszani. Takács Kati, Gesztesy Károly, Vándor Éva - ezt a három nevet mondták, és ez nekem elég volt. Azt mondtam, hogy ebből én csak profitálhatok. És ezzel azt is kipróbálhatom, hogy milyen ismertnek lenni. Igenis azóta többen jönnek be miattam a színházba, mert érdekli őket, hogy az a színész, akit látnak a tévében, vagy olvasnak róla az újságban, milyem élőben. Jobban figyelnek rám a színpadon a sorozat óta. Jobban érdeklem a nézőt, és ha ehhez a sorozat kellett, akkor az kellett.

Szanitter Dávid: Az ilyen előadások előtt három napig nem alszom. Annyira rettegek. Az előadás előtt egy héttel megkapom a forgatókönyvet, amiből megtudom, hogy kivel fogok játszani, és amiben minden jelenettel kapcsolatban leírtak két mondatot: milyen szerepben jövök be, és hova fut ki a történet. Bácskai Júlia ezt úgy találta ki, hogy az előadás előtt két órával találkozunk először. Akkor kezdünk el beszélgetni, ötletelni. Ilyenkor olyan emberekkel dolgozunk együtt, akikkel amúgy még nem játszottunk. Iszonyú izgalmas.

- Hogyan képzeljünk el egy ilyen előadást?

Szanitter Dávid: Ketten játsszuk. Mindig van egy főszereplő, a másik színész pedig a többieket személyesíti meg. A pszichoszínház vezetője, Bácskai Júlia pszichológus, aki szabad szóművesnek nevezi magát, bejön, köszönti a nézőket, két-három mondatban felvázolja, ki a mai főhős: mondjuk egy 26 éves kertészmérnök. Behív, leültet, és beszélgetni kezd velem, mint 26 éves kertészmérnökkel. Kiderül mondjuk, hogy ennek a fiúnak a kapcsolataival van problémája, amiről mesélni kezdek a kapott forgatókönyv alapján, de ő leállít, és azt mondja, inkább játsszuk el. Ekkor kezdődik a jelenet, amiről szinte semmit nem tudunk, csak annyit, hogy hol vagyunk, hogy mondjuk, szimpatikusak vagyunk egymásnak, és a jelenet végén meg kell beszélnünk másnapra egy újabb találkozót. Mindezt nyolc percben.

- Színészként ez egy kemény tréning.

Szanitter Dávid: Először iszonyúan dolgozunk, aztán egy idő után maguktól kezdenek jönni a mondatok. Nagyon izgulok előtte, de mikor jól sikerül, borzasztó jól érzem magam. Másnap úgy megyek be a színházba előadásra vagy próbálni, hogy megcsináltam, és hogy színésznek érzem magam.

- Hogy lettél te Rómeó?

Szanitter Dávid: Kőváry Katalin sokszor látott a Kolibriben, mert rendezett ott. Régóta szeretett volna velem dolgozni, és ez már nem is az első alkalom. Tavaly a Hamletet ígérte nekem, de aztán Rómeó lett belőle. Ennek is nagyon örülök, hiszen ezek a világirodalom hatalmas szerepei. Régen a főiskola után a színészek lementek vidékre, és sorban eljátszhatták a nagy szerepeket, de ma nincs ilyen. Nagyon örül az ember, ha ilyen lehetősége adódik.

Kőváry Ágnes

--------------
Shakespeare: Rómeó és Júlia
tragédia

Rómeó: Szanitter Dávid
Júlia: Dobra Mária
Escalus: Szalma Tamás
Páris: Tóth Loon
Montague: Baranyi Péter
Capulet: Nyirkó István
Mercutio: Gula Péter
Benvolio: Máté P. Gábor
Tybalt: Gere Dénes Ákos
Lőrincz barát: Benczédi Sándor
Montague-né: Dominek Anna
Capulet-né: Módri Györgyi
Dajka: Németh Judit
A többi szerepben:
. Ónodi Gábor
. Soltis Eleonóra
. Subi Zoltán
. Szűcs László
. Trinfuj Mihály
Apród Főző Ditta 

 
Rendezőasszisztens: Péti Krisztina
Díszlettervező: Mira János
Jelmeztervező: Dőry Virág Jászai-díjas
Koreográfus: Gyöngyösi Tamás - vívás
Fordító: Mészöly Dezső

Rendező: Kőváry Katalin Jászai-díjas

Bemutató 2007-10-26

Forrás: Veszprémi Petőfi Színház