Peer Gynt, mesék hőse

A Berliner Ensemble nem csinál Faustot Peer Gyntbõl. Peter Zadek nem dekonstruálja az ibseni hõst, elõadása nem eredményez paradigmaváltást a dráma értelmezésében és színrevitelének történetében. Egyszerûen csak bemutatja, hogyan gördül tova egy ember élete. Aki történetesen Peer Gynt: pont annyira más, mint más, persze kissé kókler, amolyan mûvészlélek, nem akar felnõni, de aztán észrevétlenül megöregszik. Leéli az életét. A berliniek elõadásában nem az útkeresés végén és értelmén, nem a filozófiai kísérleten, hanem az útkeresés tényén és az élet teljességén van a hangsúly.

Az előadás az időtlenségben játszódik, de nem az idő múlásának érzékeltetése nélkül. Peer Gynt bármelyik korban születhetett volna, csak annyi bizonyos, hogy eljár felette az idő és megöregszik. Amikor az előadás a végéhez közeledik, s Peer visszatér oda, ahonnan elindult, körülötte már minden megváltozott. Szülőfaluja helyett Neu Haegstad, kunyhója helyett elidegenítő lakótelep s kolbászsütő várja. Csak Solvejg maradt ugyanolyan: szerény és félszeg, égő szemű fiatal lány, amilyen talán Aase is volt egykor. Mintha anyja ölébe bújna vissza Peer, amikor elrejti magát a Gömböntő elől Solvejg ölében. Meghal vagy elalszik, talán az élete pereg le előtte, vagy álmodja azt, amit odáig láttunk.
A fiatal Peer és Aase az első jelenetben hatalmas, fehér térbe érkezik, amelyet a gynti képzelet népesít be falusi lakodalommal, manókkal, tengeri kalandokkal és egzotikus állatokkal. Az előadásnak nincs semmiféle könyvíze: mintha a történet s a képek születésének lennénk tanúi. A berliniek Peer Gyntjét ez a "teremtődés" teszi különösen széppé. Ugyanakkor ez az előadás problémája is: a néző a végére egyszerűen elfárad; a gyorsan változó képek dinamikája nincs mindig egyensúlyban a drámabeli jelenetek némelyikének lassúdadságával.
A jelenetek ugyanis a diavetítő sebességével követik egymást: még be sem fejeződik az egyik, máris el is kezdődött a másik. A legnagyobb játékossággal és találékonysággal alakulnak egymásba a különböző helyszínek s bukkannak fel itt is, ott is ugyanazok a színészek, akár ugyanabban a jelmezben. Az üres teret pillanatok alatt népesítik be a lakodalmi forgatag csöpögő orrú, csúnyácska lánykái és szedett-vedett ruhájú parasztlegényei. Varázsütésre terem a színpadon Ronde, a hegy, púp a föld hátán, s lesznek a székekből erdei fák vagy kunyhó. A lakodalmi vendégsereg maszkok, ragasztott farkak, vasalódeszka és bábdisznó segítségével vedlik át manósereggé. Csak a faággal hadonászó Peer számára láthatatlan a széken üldögélő, tornanadrágos, csákós volt-manó, Nagy Görbe. Dovre apó lányának hosszú, vörös kóchaja van, s az őt játszó Judith Strößenreuter csak egy kopott kabátot kap fel zöld kombinéja és fürdőköpenye fölé, hogy egy másik jelenetben debil gyermekével űzze el Peert Solvejg mellől. A haldokló Aase ekkor már a színen van és zoknit stoppolva várja, hogy fia átsegítse őt a halálba. Az előadás második részében is uralkodnak a burleszkszerű, vásári komédiára emlékeztető jelenetek. A marokkói partvidéken a színpad hátsó falán függő papírhajó süllyed el füstölögve a megfelelő pillanatban. Közben egy napszemüveges, arabos ruhába öltözött színész orientalista kabarét ad elő, Peer Gynt útitársai pedig telefonbeszélgetésekbe s -zsinórokba gabalyodnak. Majomnak megteszi az igazi gorillajelmez, de a manójelenetből maradt farok is. Az arab lányok kara mintha kisiskolások farsangjáról érkezett volna az előadásba. Anitra újságpapírmintás lovon hagyja cserben a meztelen Peer Gyntöt, akinek aztán az égből potyognak az újabb jelmezek. A Szfinx emberi gúla, a bolondokházában a manójelenet majdhogynem apokaliptikus víziója ismétlődik meg. Biciklikerékből lesz a hajó kormánya, a társulat tagjai játsszák a viharos hullámokat, a mozdulatlan sírköveket, legvégül a város forgatagában az utca emberét.
Breughel és Bosch festményei váltakoznak a színpadon. A legapróbb részletben is felfedezhető valami rút, groteszk: szemölcs, csúf, piros orr és torz vigyor. Uwe Bohm Peer Gyntje clown, nagyratörő, vigyorgó paprikajancsi, aki mindig pórul jár. Észrevétlenül öregszik meg, talán hangjának reszketése tűnik fel először, vagy az, ahogy fázósan kabátjába burkolózik. Komikus, ahogy a porszívó-ügynök jellegű Gomböntő elől menekül.
A manóság tehát az uralkodó vonás, a legtöbb szereplő legalábbis breugheli karakterekre, vásári komédiásokra emlékeztet, Peer halk szavú, szerény asszonyait kivéve. Közülük Angela Winkler, Peer anyja a pajkosabb, Anett Renneberg, Solvejg a komolyabb, nagyobb lánggal égő. Természetes hát, hogy az ő nagyjeleneteik a legeszköztelenebbek, ugyanakkor a leghatásosabbak. Sötétség is csak e két alkalommal borul a színpadra és a nézőtérre.
Csak ősz öregember, a poklot százszor megjárt dudás tud ilyen szépet a színpadra varázsolni.

Rádai Andrea
Fotók: BŐF