Az ellenkezés dialektikája

Október végén fesztivállal ünnepelte tizedik születésnapját az elmúlt évek talán legeredetibb hangon - szó szerint, hólyag- és szöghegedûkön, bicikliváz-fuvolákon, másképpen: a cirkuszi clown-ok "anyanyelvén" - megszólaló alternatív formációja, a Hólyagcirkusz Társulat. Ennek ürügyén beszélgettünk a Fesztiválnak és a Társulatnak helyet adó Merlin Színházban Rácz Attilával, a társulat egyik alapító tagjával az eltelt tíz év változásairól és állandóságairól, és keveset arról is, ami most még a jövõ zenéje.

- Tíz éve, amikor elkezdtétek, volt-e valamilyen alapcélkitűzés, amire visszanézni, amivel szembesülni lehet?

Rácz Attila: Inkább egy olyan folyamatról van szó, amit a kezdetekkor a véletlenek alakítottak, és csak visszamenőleg lehet történetnek nevezni. Az egész úgy kezdődött, hogy Fodor Tamás meghívta egy gyerekdarabba zeneszerzőnek Szőke Szabolcsot a Stúdió "K"-ba. Mi, az akkori Stúdió "K" nyugtalanabb színészei, akik most a Hólyagcirkusz Társulat tagjai vagyunk, elkezdtünk Szabolccsal dolgozni az előadásból kimaradt zeneszámokon. Rengeteget próbáltunk, ugyanis terveztünk egy koncertet, ám végül a zeneszerzői akarattal szembeni ellenkezésből elindult egy másfajta közös gondolkodás.

- Hogy érted ezt? Milyen ellenkezés volt?

Rácz Attila: A korrepetítor-konduktor fogta a fejét, hogy "ez a hang nem jó", mi viszont visszavágtunk, hogy "dehogynem, jó lesz ez". A koncertötletből szép lassan színház lett, és közben nagyon megszerettük egymást. Ennél az első előadásnál, a Hólyagcirkusznál Szabolcsnak az volt az ötlete, hogy különböző korok zeneteoretikusainak a visszaemlékezéseit vegyük alapul, ezekből kiindulva aztán majd egy évig alakítottuk a szövegkönyvet.

- Mi volt eleve készen abból az egyedi formanyelvből, amit ma is képviseltek?

Rácz Attila: Szabolcs nagyon erősen kötődött zenészként-képzőművészként a cirkuszi clown-okhoz, és ezt a kötődést mi elfogadtuk. Úgy emlékszem, először csak a hólyaghegedűt hozta be, aztán beszélgetni kezdtünk a zenebohócokról, és világossá vált, hogy a társulatnak egyfajta cirkuszformában kell megmutatkoznia. A forma tehát adott volt, de csak később, a készülő előadások folyamatában érett önálló stílussá.

- Ha egy idegennek kellene mesélned róla, miben foglalnád össze ennek a stílusnak az elemeit?

Rácz Attila: A legfontosabb a paccolás, a rontás. Ahogy általában az emberek, a bohóc is küzd valamiért, amit nem sikerül elérnie, és ezáltal nevetségessé válik. Paradox módon azonban számára épp ez hozza meg a sikert. Idővel aztán elfogynak az ötletei, egyszer csak önmaga ellen fordul, és ettől kezdve a komikus bohóc léte komoly tragikummal bír. Ebből a szempontból a Hólyagcirkusz című előadásunk máig emblematikusnak számít: újra és újra nekiveselkedünk, mint ezen a legelső előadáson, hogy együtt zenéljünk, együtt csináljunk színházat. És bár közben nem sikerülnek a számok, a zenei, színházi, képzőművészeti elemekből mégis felépül egy nagyon gazdag cirkuszi világ.

- Amit mondasz, azt mutatja, hogy teljesen kollektíven működtök, és valóban, mai napig nincs kiírva rendező a színlapra. Te, aki végzett dramaturg vagy, nem állod meg, hogy "rendet tegyél"?

Rácz Attila: Mindenkinek megvannak a maga képességei és tapasztalatai, amelyeket bele is tesz a közös munkába. Ami fontos, hogy Szabolcs olvasmányélményei és ezekhez írott zenéi szolgálnak alapul az előadásokhoz. Mindig ő hoz valamit, amit aztán szétszedünk és újra felépítünk, legyen az szöveg, vagy zene. Vegyük például a ma este játszott előadást, a Don Cristóbal pályázatot. Szabolcs előállt Frederico Garcia Lorca darabjával, mire mi jeleztük, hogy ezzel az anyaggal nem tudunk mit kezdeni, mert senki nem akar eljátszani se apát, se lányt, se szeretőt. A közös munka során végül oda jutottunk, hogy a játék inkább arról szóljon, hogy miért nehéz nekünk a Don Cristóbalt eljátszani. (Ezért is lépünk ki folyamatosan - Danyiil Harmsz szövegeivel - a dráma kereteiből.) Közben ráadásul mindezt színezte az aktuális működési pályázatunk körüli hercehurca, amit szintén beépítettünk az előadásba. De az összes előadásunk hasonló módon, egyfajta "egyszerre-beszéd"-ből született.

- Az imént utaltál rá, hogy általában nem a darabok eredeti figuráit akarjátok megjeleníteni. Az előadásaitok alapján úgy tűnik, mintha mindenkinek többé-kevésbé állandó karaktere volna a társulatban.

Rácz Attila: Pedig a figurák nem előre adottak. Sokkal inkább a próbák során, a véletlen vagy szándékos rontások által teremtett dramatikus helyzetek tesznek bennünket valamilyenné, és így születnek meg a karakterek, amelyek később "beleégnek" az előadásokba.

- Sokat változnak az előadások a bemutató után?

Rácz Attila: Voltak olyan produkciók, amelyek már a premieren is megszólaltak és fergeteges sikert hoztak. Mégis azt tapasztalom, hogy az előadásaink egy bizonyos idő elteltével egyre gazdagabbak. Éppen ezért rengeteg üres helyet hagyunk, dramaturgiai értelemben és a színészi lehetőségek terén is, hogy alakulni-fejlődni tudjon egy-egy produkció. Már a szöveges anyag alakítása közben ügyelünk arra, hogy kellő szabadságot adjunk magunknak a későbbiekben.

- Ez teljesen szabad improvizációt jelent?

Rácz Attila: Igen, de az improvizációk helyét többé-kevésbé előre meghatározzuk. Az viszont, hogy az aktuális szám improvizációja milyen irányú lesz, főleg a régóta játszott előadásoknál, elég sokat alakult az évek során.

- Hadd legyek az ördög ügyvédje: több bírálótok, elismerve a társulat egyedi karakterét, mégsem érez elég különbözőséget a saját előadásaitok között.

Rácz Attila: Meg kell nézni a Hólyagcirkuszt, az első darabot (a mostani fesztiválon is az első napon játszottuk), és mellé kell tenni, mondjuk a Don Cristóbal pályázatot. Hihetetlenül más a két előadás, ami tükrözi a zenéhez, zenéléshez fűződő viszonyunk változását is.

- Picit misztikusan beszélsz a zenéről.

Rácz Attila: A zene dramaturgiája, ahogyan Szabolcs megír egy-egy kompozíciót, az egyfajta gondolkodás. Ez, úgy érzem homlokegyenest ellentétes gondolkodásmód, mint amikor színészként eljátszol egy klasszikus drámát. Mi az ő nyitott kompozícióin keresztül megszabadulunk ettől a hagyományos értelemben vett színészi tehertől. Számomra éppen az a legizgalmasabb, ahogyan ez a két dolog, a zene nonverbális értelme és a kimondott szavak jelentése hatni kezd egymásra. A legfőbb változás is ebben figyelhető meg: míg régen, a zenei próbákból bomlottak ki az előadások, most nagyon sokat ülünk és beszélgetünk, mielőtt elkezdenénk a munkát. Az a totális zenélési kényszerhelyzet, amelyből a Hólyagcirkusz elindult, egyre csendesül, zeneileg egyre minimalistábbak, egyre lecsupaszítottabbak az előadásaink. Az új darabunk a Zsúr is már más alapokon szerveződik, mint a Don Cristóbal pályázat.

- Nem féltek attól, hogy elvész az egyik legfőbb jellemvonásotok?

Rácz Attila: Ha belőlünk veszne el, akkor abba kellene hagyni. Mi természetesen változunk, és a régi dolgok helyére jönnie kell valami újnak. Ám ebben az újban is mindig nagyon benne lesz az, hogy eddig milyen színházat csináltunk.

- Az öt évvel ezelőtti fesztiválhoz képest most egy nagyobb helyen, a Merlinben beszélgetünk. Kinőttétek a Mátyás utcai pincét, az alternatív színházi fesztiválokon sikert sikerre halmoztatok. Hogy érzed, változtatott-e ez rajtatok valamit?

Rácz Attila: A körülményeink is megváltoztak, hiszen a Stúdió "K" költözésével a Hólyagcirkusz Társulat eljött a színháztól. De sokkal lényegesebbnek érzem azt a változást, ami belőlünk fakad, hogy mi keresünk új utakat, s próbálunk új perspektívát találni magunknak. A tíz év alatt családok alakultak, gyerekek születtek a társulatban, és ez arra sarkall bennünket, hogy egyre felelősségteljesebben próbáljunk gondolkodni a társulat jövőjéről. Miközben az sosem volt kérdéses, hogy az előadások alkotó folyamata értéket teremt, arra jöttünk rá, hogy sokkal tudatosabban kell felépítenünk a társulatot, több szervezői energiával kell körbevennünk ezeket az értékeket. Alapvetően ebben változtunk.

- Mindez egzisztenciálisan is működik?

Rácz Attila: Mindnyájan sokfelé dolgozunk, sok mindent csinálunk, de mégis borzasztó fontos számunkra, ami itt történik, az, ahogyan együtt játszunk. Ebben a társulatban ugyanis - a szó nem anyagi értelmében - mindenki kereső ember. Véleményem szerint egy jó színház olyan emberekből áll, akiknek az egészre van rálátásuk: ismerik, hogy hogyan játszik a színész, hogy hogyan világít a világosító, és azt is, hogy hogyan kell egy szöveggel dolgozni.

- Tavaly, szintén a változás jegyében, figyelemfelkeltő módon Jeles Andrással készítettetek előadást. Milyen tanulságokkal szolgált a vele való munka?

Rácz Attila: A Kedves ismerősök azért volt fontos számunkra, mert a társulat eljutott arra a pontra, ahol a saját esztétikáját külső szemmel kellett megmérettetnie. Ebből mi nagyon jól jöttünk ki, mert olyan érvényes színházalkotó formának bizonyult a miénk, amellyel létezni tudtunk a Jeles-féle világban is. De úgy gondolom, András is gyarapodott általunk. Szeretnénk a jövőben is összehozni hasonló közös munkát kívülről jövő alkotókkal, ám az idei produkciós pályázat ezt most nem teszi lehetővé.

- Állandó játszóhelyetek lesz a Merlin?

Rácz Attila: Igen, bár a Merlin befogadó intézmény, és a Hólyagcirkusz csak egy a többi társulat között.

Az öt évvel ezelőtti születésnapot új bemutatóval, a Bohócbibliával ünnepeltétek. A mostani fesztivál inkább csak megágyaz az idei premiereteknek.

Rácz Attila: A fesztiválra nem tűztünk ki új bemutatót, mert így is van jó pár előadásunk, amelyek alig fértek bele az egy hét programjába. Az új bemutatónk decemberben lesz. A zsúr Thomas Bernhard  Isten éltessen Borisz! című műve nyomán készül. Szándékaink szerint az ünnepekből való közös kiábrándulást szeretnénk színpadra vinni.

Pap Gábor

KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

FÁY MIKLÓS FESZTIVÁLNYITÓJA

Nyilván a hólyagot nem kell magyarázni. Nyilván a cirkuszt sem, de most mégis megteszem; a cirkusz az a hely, ahol artisták belépti díj ellenében mutogatják magukat és a tudományukat. Artisták, úgymint légtornászok, állatidomárok, zsonglőrök, kötéltáncosok, kígyóemberek - és persze, a bohócok.Bohócok, úgy mint fehér bohóc, piros bohóc, tarka bohóc, zenebohóc, bohó bohóc, kacagj, bajazzó. Nem tudom, mindenki tudja-e, hogy az igazi cirkuszi hierarchiában a bohóc meglehetősen alul van. A bohóc csak az időt tölti, amíg fölállítják a ketrecet, kifeszítik a kötelet, feltakarítják az elefántok után a trágyát. Hol van a bohóc a légtornászhoz képest? Mit ér a bohóc az ororszlánszelídítő mellett?Van azonban egy pillanat, amikor a bohócon a világ szeme. Amikor pacc van, amikor beüt a mennykő, az oroszlán leharapja az idomító fejét, az elefánt agyontapossa gazdáját, és a trapézról lezuhan a légtornász. Mert a műsor megy tovább, de kell egy lélegzetvételnyi idő, amíg a mentő berohan a színpadra, a tört gerincekért, amíg feltakarítják a beleket, hajakat, verőereket, fölmossák a vért és a könnyeket. Amíg ez zajlik, a bohóc szórakoztatja a közönséget.Ha tehát létezik olyan cirkusz, amely csak bohócokból áll - mert a Hólyagcirkusz ilyen - az azt jelenti, hogy szerintük az egész élet egy pacc, egy merő vér, kiontott bél és leharapott fej. Ők tehát jönnek, beszaladnak a pódiumra, zenélnek és nevettetnek, hátha mi, a közönség nem vesszük észre, hogy hol is vagyunk. Benne vagyunk a paccban.Az már más kérdés, hogy a közönség mindig tudja, mi a helyzet, mivel csak úgy tesz, mintha nevetne, de közben az esze a törött gerincen, kitört nyakon, kitekeredett végtagokon jár. Van egy rossz hírem: a Hólyagcirkusz főszereplői mi vagyunk.

Most tessék tapsolni!

Fáy Miklós

Forrás: Hólyagcirkusz Társulat
A felvételeket Szőke Dániel készítette