Hazakísér(t)és

Josef Nadj az orleans-i világsztár, Nagy József a magyarkanizsai outsider: mélyen ülõ tekintet, nyúlánk testalkat, erõs férfi élete zenitjén. Színpadi megjelenése puritán: fehér ing, sötét zakó, spiritualitásának egyetlen jele a mezítelen láb, mellyel mindig ugyanazt a földet tapossa, bármerre járjon. Sötét, végtelen belsõ rónákat szel át, amelyek képzeletében a gyermekkori, kanizsai vidékre hasonlítanak. Látszólag magányosan bolyong, valójában mások segítségével keresi emlékezete tereit: mûvészete csupa párbeszéd, kölcsönös inspiráció.

Nagy József nem csak a Festival d’Avignon díszvendége, hanem immár a Bárka Fesztivál visszatérő előadója is: tavaly az Éden című koreográfiáját mutatta be, illetve mutatta volna, ha nem törik el a lába, idén viszont már ő táncolt a Tájkép vihar után című előadásban. Bár improvizációkból felépített mozgásra és személyes jelekre épül a produkció, nem egyedül hozza létre, két zenész is szerves részét képezi az előadásnak. A francia Gildas Etevenard elsősorban ütőhangszereken játszik, de különféle húrokat is penget, Szelevényi Ákos pedig fúvós hangszerek sokaságát szólaltatja meg. Ezek a hangok nem csupán aláfestő zenék vagy a mozdulat mércéi, hanem egy szimbiózis fontos összetevői: Nagy József koreográfiájában a zenész performer, az előadók testének mozgása tánccá, képpé és zenévé válik. A több érzékszerünkre ható és többféleképp értelmezhető jelzések sajátos módon alkotnak egységes érzeteket és egységes nyelvezetet.
A Tájkép vihar után egy új változata az Utolsó tájkép című előadásnak, amit a MU Színházban láthatott 2005-ben a közönség Nagy József és a litvániai orosz ütőművész, Vladimir Tarasov előadásában. Míg Tarasov egy zenebohóc képzetét keltette - zenéje játékos, madárcsicsergéssel, tengerzúgással színezet hangzást nyújtott -, Szelevényi és Etevenard termetes verőlegényeknek tűnnek, amikor a halvány, szórt fény először megvilágítja őket a színpadon. Vált válnak vetve egyenesen állnak, kabátujjuk alól kezük helyén dobverők nőnek ki, majd az előttük álló fémkerethez lépnek és elkezdik ütni, pengetni, irritálni a tompán bőgő húrokat. A durva megjelenésű és hangzású kettős hárfa kapura is emlékeztet, melyen egy vastag csomagolópapírban mozgó lény halad keresztül: a húrok rezgésére a papírbábból kibomlik Nagy József alakja. Zordabb ez a kép, mint az eredeti előadásban Tarasov és Nagy bájos pingponglabda-játéka a cintányérokon. A zöld posztóval borított asztal és a hangszerek apró csengése most szürke, fojtott pengéssé alakul át. A Tájkép vihar után sötét terében Nagy József maszkja, a vöröslő madárcsőr az egyetlen szín. A táncos mozgása, gesztusai groteszké válnak, amikor ezt viseli: féllábon áll, egyensúlyát keresi - akár egy részeg karatemester -, a levegőbe szúr, terpeszbe huppan, szemeit meregeti, improvizál társai free jazz zenéjére. Később a csőrhöz taraj is társul: Nagy egy ajtó elé áll és vörös krétával a feje fölé rajzolja, így a magyar gólyamadárból francia kakassá lényegül. E primér és szubjektív jelfejtésnél azonban érdekesebb az a működés, ahogyan a különböző művészeti ágak együtt hozzák létre a jelentést. Az előadás világában a képzőművészet, a tánc és a zene egysége a mozdulat: a mozgás szintjén hozhatók harmóniába vagy ütköztethetők össze. Nagy József mögött fehér rizspapíron egy bárka rajza látható, szelíden hullámzik a víz alatta, a kép békéjét csak egy hosszúkásan elfolyt jókora paca zavarja meg. Nagy belép a paraván mögé, hajlott sziluettje látszik, amint kezét tálba mártva festeni kezd egy újabb bárkát, pont olyat, mint az előző, aztán még egy foltot löttyint a papírra, az eredeti paca szakasztott mását. Úgy rajzol, mintha táncolna. Meglepetésszerű a titok, hogy hogyan képes még egyszer ugyanolyan foltot alkotni. Maga a kép diktálja a mozdulatot? Vagy ha ugyanúgy mozdulsz, ugyanazt a képet hozod létre? A véletlen megismétlésének pillanata a tánc és a képzőművészet csodás harmóniájában a visszatérésbe vetett hitet, az újrakezdés reményét érzékelteti.
Ez a harmónia a későbbiek során megszakad, amikor a tánc és a zene egymás jeleivé válnak. Nagy József jókora dobverőkkel a levegőbe üt, akár egy japán taiko dobos, ám nincs előtte hangszer, az ürességet csapkodja, mozdulata fennakad a semmiben, mégis "hangot hallat": Gildas Etevenard egyszerre mozdul vele, veri a dobot. Egyikük zenél, a másikuk táncol, a látvány mégis a hiányt jeleníti meg: a doboló ember képe helyett láthatatlan falakat, a fogvatartó közeget megszólaltató táncost látunk. Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor a három művészeti ág eszközrendszere egymásnak feszül, egymást felépítve-lerombolva viharzik. A mozdulatok hevesek, feszítettek, a zene lüktet, vijjog. Nagy krétával a földet firkálja, a kitörő feszültség jelei ezek, kusza villámok. Majd háttal állva egy táblának teste ritmusára ide-oda rángó vízszintes vonalakkal rajzol és ráírja: TÁJKÉP. Bebújik a tábla mögé, csak keze nyúlik ki mögüle, és egy keresztet - talán fejfát vagy madárijesztőt - rajzol a táj közepébe. A zenészek elhagyják hangszereik bástyáját, a kép elé állnak, lendülő kézzel agyaggalacsinokat hajítanak a táblának, zeng, dörög a táj képe, mintha bombáznának vagy égi háború, vihar lenne. Aztán rajzolni kezdenek, kopog a kréta, mint eső az ereszen, szétzilálják a tájképet, hangot gerjesztenek a látványból, a mozdulatból képet. (Így dolgozott Jackson Pollock, vagy akár maga Nagy József is a Paso doble című performanszában, ahol egy agyagfalat formált meg a mozdulat erejével.) A mozgás képpé dermedésének példája az a jelenet is, amikor egy sötét forgóajtót látunk, amint eltűnik mögötte a táncos, majd árnyékának fénylő negatívja fordul vissza. Egy helyben mozog, a vetített videó egy síkba redukálja a mozgást, de ha fordítva nézzük: mozgásba lendül a kép, az ember mindig ugyanott van, egyszer valóságként, másszor hiányként.
Az előadás utolsó jelenete összegzés, az eddig látottak letisztázása: Nagy József egy sötét deszkapalánk mögé bújva krétaporos kötelekkel ostorozza a felületet, még száll a por, amikor a földre hajtva a falapot, mint egy színpadon lassan táncolni kezd a fájdalom nyomain. Megtört, darabos, rugózó mozdulatokkal egy helyben állva körbefordul, majd lehúzza válláról a zakóját, fehér ingére vízszintesen tusvonalat húz. Feketén a fehér, fehéren a fekete, Észak, Nyugat, Dél, Kelet, menni és maradni lehet-e - az egyszerű, de feloldhatatlan ellentmondások mélyén vihar tombol.

Fehér Anna
Fotók: Kiss Móni

------------

Nagy József
TÁJKÉP VIHAR UTÁN
(Az Utolsó tájkép új változata)
Centre Corégraphique National d’ Orleans - Magyarkanizsa

Előadják: Nagy József, Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard

Zene: Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard
Fény: Rémi Nicolas
Hang: Jean- Philippe Dupont
Látványterv: Michel Tardif, Julien Fleureau és Olivier Berthel
Video-koncepció: Thierry Thibaudeau
Koreográfia: Nagy József